Tolnamegyei Közlöny, 1878 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1878-03-31 / 13. szám
beléptetése egyik oka annak a megcsökönyösödött hátramaradásnak, mely köznépünknél naponként észlelhető ; s annak a sok községi zavarnak, törvény lábbal tapodásnak, mely — hogy tovább ne menjünk — megyénkben is igen sok község felvirágoz- hatásának valóságos kerékkötője. Ennek a törvényczikknek a hiányait szándékom jelen alkalommal feltüntetni s hogy ezt tehessem: kezdem a dolgot legelejéről. A „falu jegyzője“ a mai világban igen fontos állást foglal el. Egy egész község terhe nehezedik vállaira; s a község anyagi előmenetele igen sok részben tőle függ. A törvényeknek tiszteletet szerezni, rendet, csendet, békét fentartani, a haladás helyét, irányát kimutatni: bizony csak a falu jegyzője van hivatva. Szinte ily szép hivatása van a valláserkölcs terén is, hol az egyház fejével, a pappal együttesen kell működnie, hogy a nép az irás szavai szerint szentül és igazán éljen a jelenvaló világban. Harmadik társa az iskolatanító, kinek hivatása alapot rakni az épülethez, melyet tovább építeni és betetőzni a jegyző és lelkész kötelessége. tp Ok hárman képezik a falu „órák ul urnát“ s vállvetve kell küzdeniök a jó mellett a rósz ellen. Szép, magasztos hát a falu jegyzőjének hivatása! Kell ide szív, ész, képzettség és munkakedv egyaránt. Régenten nem igy volt ez. Nen igen rostálgat- ták a „nótáriusnak“ való egyéniséget. Nem igen sok tudomány kellett hozzá, hogy valaki a „falu pennája“ lehessen. A négy alapművelet tudása, folyékony irás, imilyen-amolyan „conceptus“ egy kis cu- linaris deákság . ... s aztán „Írja nótárius uram!“ így volt ez a nagy cholera előtt s a franczia háború után, mikor igen sok helyett a nótáriust meg az iskolamestert az obsitból kivilágló quahficatió után választották. így volt ez és nagyon rosszul volt. Most másként van és mégsem jól van .............mert.... Ez a mert lesz czikkem második része, melyet szerette megyénk tisztelt jegyzői karának előre is szives figyelmébe ajánlok. Válasz »az izraelita magyarhoz« czímzelt czikkre. Tolnamegye, márczius 26. Mint a megtámadott hitfclekezet egyik szerény tagja, késztetve éreztem magamat a támadás ellen felszóllalni. A t. szerkesztő ur tartózkodni kívánván a bírói szereptől, rögtön akad egy névtelen valaki, ki ezen szerepre önszántából vállalkozik és határozottan a támadónak ad igazat, engem pedig és szegény hitfeleimet összemorzsol. Lássuk az indokokat. De mielőtt ezekhez hozzászólnék, sajnálatomat kell kifejezni a fölött, hogy a t. czikkiró nem volt szives megmondani, meddig és melyik biztos határig kell valamely izraelitának „Mózses szoros igáján“ „tágit“-ni, hogy meglegyen ama conditio 6Íne qua non, mely elengedhetlen, hogy ö „legmelegebb sympathiával“ vele kezet szoritson. „A menynyire lehetséges és opportunus“ oly relatív fogalom, hogy pen a császár a király, a király meg a császár, hogy József foherczeg honvéd-huszár, a király meg rendes huszár, gyenerális mindakettő és hát tulajdonképen — mert hát, — hogy no — azaz — hogy a dolog fundamentuma mindjárt oda Borsosul, hogy a nyakatok közé suhintok ezzel a somfabottal, ha félbe nem hagyjátok a czivakodást. Menjetek be inkább egyet innya! Szót is fogadnak a vitás ifjak; s összeölelkezve mennek be az ivóba, a hol a többi „testvér“ már javába búsul a palaczk meg a muzsikaszó mellett. — Ide jaz fülembe Marczikám azt a keservest. Elmegyek én Fehérvárra Ferencz József parancsára Ferencz József parancsára Szivem meghasadására. Mikor csárdás hajam vágják, Rózsám kötényébe hányják. Nincsen annyi hajam szála, A hány könnyem hullik rája ............ A Ma rczi aztán húzza is keservesen. Szól a nóta, folyik a bor s igy megy ez mindaddig, mig egyszer a bor legyőzi az elkeseredett rekrutát. Szemei keresztbe állanak, a bokrétás kalap összegyúrva fürdik a bor-tócsában s a hang folyvást szakgatottabb lesz. Még egyszer elkurjantja magát hogy: Sejh! A regiment felcser, Nem tom mi a neve „Tóglikot“ kajátott. bizony — mi tagadás — magam sem tudom: megütöm-e a mértéket? Azon körülmény, hogy a t. czikkiró, daczára annak, miszerint a czikket egyenesen hozzám czimezte, annak szövegében mégis a harmadik sz emé ly ben beszél rólam, sejtenem engedi, hogy aligha még ez irányban is, meg van már pecsételve felettem az Ítélet! Magáról az „igatágitás“ követeléséről szóllok később bővebben, mikor arra kerül a sor, most csak azért említettem fel, mert tolakodó nem voltam soha és ha igy — egyelőre legalább — nem vagyok azon szerencsés helyzetben, hogy az igen tisztelt szerzővel karöltve sétálhassak, mégis, hogy teljes higgadtsággal elmondhassam észrevételeimet, kisérni fogom öt eszmejárásában lépésről lépésre! A t. czikkiró mindenekelőtt az „izraelita magyar“-t darázsnak mondja, mely „öltögeti fulánkját, sziszeg, donog fülsértőén.“ Ha már szives volt rólam oly gyöngéd képekben beszélni, kár volt ki nem egészítenie, hogy „biz ez csípett is!“ Mire azután reá illenék dr. del Pozo olasz orvosnak nem rég a „Wochenblatt für Land und Forstwirtschaft“ hazai szaklap által is közlött amaz állítása, mely szerint az ilyféle szúrás néha váratlan és gyors gyógyulást idéz elő, különben gyógyíthatatlannak gondolt szembajoknál ! Mit szólna dr. del Pozo, ha ama meglepő változást észlelné, melyet a múlt héten a „t. b.“ szerzőjénél jeleztem! A t. czikkiró hozzáteszi: „Talán nem lesz felesleges egy kis füst.“ Dehogy, dehogy nem volt felesleges, sőt ártalmas is volt! Az a „kis füst“ még oly szellemdús férfiú szemét is, minő czikkiró ur, annyira képes volt homályo- s it a ni, tiszta látását annyira zavarni, hogy Tisza Kálmánt és a zsidóságot állítja párhuzamba és azt mondja, ha szabad emez ellen Írni, miért volna szabadelvütlenség, elfogultság ugyanazt a zsidóság ellen tenni. Bocsánat! Ez nagy tévedés. A ki Tisza Kálmán tetteit „birálgatja“ „helyteleníti,“ az mindig csak az egyént, az ál la mférfi u t tartja szem előtt és bizonyára soha sem jutott még a legmérgesb ellenfelének sem eszébe T. K. állítólagos hibái miatt a „protestánsok“ ellen kikelni. Ez pedig a dolog veleje. Helyesen csak „a kereszténység“ és „a zsidóság“ között lehetne párhuzamot vonni és valóban nemcsak „szabadelvütlen“-nek, „elfogultának, hanem tisztán őrültnek kellene azt mondani, ki a rablókat, gyilkosokat, lókötöket stb. akarná bizonyítékul felhozni, hogy a catholikusok vagy protes- tánsok mit mindent vétenek! És ha nem szabad más hit- felekezetet, mint ilyent bántani, a zsidó hitfelekezetet j sem szabad megsérteni. Egyáltalán nagyon sokan vannak még most is, kik ama rögzött szokásról lemondani nem tudnak, melynél fogva egyes zsidók bűneiért mindig az egész hitfelekezetet „a zsidókat“ egyetemlegesen ítélik el. Bármely egyénnek rósz cselekményét az illetőnek vallásával összeköttetésbe hozni, az igen: „szabadelvű t- lenség,“ „elfogultság!“ Igazságosan azt csak az esetben lehetne tenni, ha ama rósz cselekmény az illető hitfe- lekezet dogmái vagy vallástanából venné eredetét. De minthogy a zsidó vallás ép úgy, mint az abból származott keresztény vallások csakis a legfőbb ’ erkölcsiséget tanítja, a rosszat pedig kárhoztatja — csakis az egyénben magában kereshető a hiba forrása! A t. czikkiró, midőn a „társadalmi bajaink“ szerzőjének szavait idézi és „sajátságosának találja, hogy ezek ellen felszóllaltam igen bölcsen elhallgatja a „csalni“ „rászedni“ szavakat, pedig ezek azon kifejezések, melyeken nem lehetett meg nem ütközni. Látszik, hogy a „t. b.“ szerzője igen ügyes védőre talált! A t. czikkiró azután igy folytatja: „Midőn a magyar nemzet megosztotta jogait héber vallásu lakostársaival, azon czélból és reményben tette hogy“ stb. Ez ismét nagy tévedés! Egye meg a ..............................aztán a legény a kadencz iával együtt szépen az asztal alá gurul, hogy helyet adjon egy újabb „testvérnek“ a kinek kurjongató hangja már hallatszik az ajtón kivül. Ott fönn az emeleten a comissió egyre működik. Hallatszik a laconice kimondott itéletszava. „Tauglich. Alkalmas. Untauglich. Nem alkalmas. Egy évre mentes gyengeség miatt. Untauglich egyszer mindenkorra. Duznyak. Lúdtalp. Csám- pás láb. Szűk mell stb. Es az a vitéz magyar legény a ki otthon a kocsmában még az öregbiróval is kikötne, ha az öt ludtalpunak, szükmellünek, duznyakunak csúfolná: most halálos verítékezés között óhajtja, hogy annyi ember füle hallatára csámpásnak, vagy ludtatpunak nevezzék. Majd aztán esteledik, alkonyodik. A legénység szerte- I szét a kocsmákra dőzsöl. A ki bevált: az iszik bujában; a ki nem vált be: az iszik örömében; a kire pedig másnap kerül a sor: az meg azért iszik, hogy másnapra legyen kurázsija. Node estére kelve, az „u rak“ is mulatnak. Még pedig: külön a comissió; külön a jegyzői kar. Ott a társalgás nyelve: német; itt: magyar; ott német nótát huzatnak; itt magyar nóta járja. Egy kissé különösnek tűnt fel az előttem; hanem aztán egy nagy bajszu nyájas jegyző ur — hamis szemhunyoritással kisérve szavait — megmagyarázta a dolog fundamentumát. Lássa kedves uramöcsém! így kívánja ezt a paritás, meg a dualismus!“ Ebben aztán megnyugodhatunk mindannyian! Rhadaiuantus. Nekem sokkal jobb véleményem van a lovagias és nemes magyar nemzet jogérzetéröl, semhogy ezen állitást helyesnek elfogadhatnám. A magyar nemzet felismervén a századokon át tartott igazságtalanságot, távol minden önzéstől, nem valami czélok és remények fejében, hanem tisztán csak azért, hogy a régi igazságtalanságot megszüntesse, kiadta az azelőtt helytelenül visszatartott jogokat! Ha valaki évek hosszú során át börtönben tartatik, de a végtárgyalásnál kisül, hogy az illető ártatlan és csak valamely félreértésnek volt áldozatja, igen természetes, hogy az igazságos biró, mihelyt a valódi tényállásról meggyőződött, siet az ártatlanul szenvedettnek azonnal visszaadni szabadságát; már most ez csakugyan furcsa igazság volna, ha a biró azt mondaná: megosztottam veled az én szabad létemet, de én ezt azon czélból és reményben tettem, hogy viszont te ezt meg ezt teszed! Igazságot, magáért az igazságért, nem pedig melléktekintetek kedvéért kell szolgálni és a magyar nemzet ezen szempontból indult ki, midőn a zsidók egyenjogúságát törvénybe igtatta! És viszont á zsidók nem azért tartoznak mindennemű hazafiui kötelességet teljesíteni, mert az egyenjogúságot kapták, hanem azért, mert kötelessége e haza minden gyermekének, a közös haza javát minden erejéből előmozdítani. Hogy a hazai zsidók igy fogták föl a haza iránti kötelességüket, még az egyenjogositás előtt is, eléggé bizonyítja azon körülmény, hogy a 48-ki szabadságharezban mint önkéntesek aránylag nagyobb számban vettek részt, mint a nemzsidók s hogy Haynau épen ezért egy külön hárommillió forintos hadi sarezot vetett ki a magyarországi zsidókra. De ha hajlandó volnék is egy perezre a t. czikkiró álláspontját elfoglalni és azon feltevésből kiindulni, miszerint a magyar nemzet az egyenjogúságot csakugyan azon czélból és reményben mondotta volna ki, „hogy a különválasztó korlátok beosztásával a zsidóság lassanként assi- milálódni fog“ — mi következik ebből ? Hogy a nemzet ezen állitólagos reményben nem csalatkozott, a t, czikkiró maga constatálja néhány sorral alább, midőn mondja „hogy ilyenek nem kevesen vannak, örömmel tapasztaljuk. “ Ha egy rövid évtized után ilyen eredmény mutatkozik, akkor az assimilatio már nem is lassanként történik. De a t. czikkirónak az a panasza, kogy,,nem kevesen vannak azok sem, kik a törvény nemes intentiójával nem törődve, sőt azt fel sem fogva“ stb. Ha a „sőt“ szócska helyébe a „mert“ szócskát teszi, meglesz a válasz. Lehet-e azon csodálkozni, hogy a politikai jogokkal nem törődik az, ki azokat fel sem fogja? Vagy csak a zsidókat illeti ezen szemrehányás ? Hát azok a régibb nemzsidó polgártársak csupa értelmiségből állanak ? Talán azok között is „nem kevesen vannak, kik a törvény nemes intentiójával nem törődve“ legszebb polgári jogukat áruba bocsátják — egy iteze borért! Azonban a t. czikkiró tovább megy és vádképen hozza fel, hogy azok az ily fajta zsidók „azt az erkölcsi jelleget, melylyel őseik ezelőtt évszázadokkal b Írtak, nem tudják, nem is akarják levetkezni.“ A ki igy beszél, az a zsidók történelmét nem ismeri. Azok az évszázadok előtti ősök, hősök voltak a szó legszebb, legnemesb értelmében! Egyetlen eszméért, a mit vallottak, készek voltak nemcsak minden anyagi jólétet, hanem éltüket is feláldozni. Könnyű volt nekik a vándorbot, édes a halál, örömmel kiállották a legembertelenebb kinokat, de az általuk szentnek vallott elvet meg nem tagadták. Szégyenfoltot képeznek a világtörténelem lapjain azon máglyák, melyekben ezen ősök halálukat találták és a mai felvilágosodott kor nem azoknak, kik Isten nagyobb dicsőítésére e máglyákat meggyujtották, hanem azoknak, kik meggyőződésükért bátran meghaltak mint vértanuk, nyújtja a hősök érdemkoszo- ruját! És ezen ősök erkölcsi jellegéért nincs okuk az unokáknak pirulni! Igen, évszázadok előtt megégették, vagy agyonkinoz- ták a zsidót, hogy mondjon le vallásáról. A civilisatió haladásával a vakhit és előítélet eme szüleményei mindinkább megszűntek, később már csak mindenféle anyagi Ígéretek : iparüzhetés, ingatlan javak birhatása, hivatalképesség, politikai jogok élvezhetése stb. voltak a csábitó-szerek, melylyel a zsidót hitének elhagyására bírni akarták, mai napság az egyenjogúság első évtizede után, — egy „kéz sz őri tás“ igértetik, ha „Mózses szoros igáján tágít!“ Sajnálom, de ki kell mondanom: ez in to 1 e r an ti a. Képzelje csak valaki, ha akadna zsidó, ki akármely kereszténynek azt mondaná: te kedves, szeretetreméltó ember vagy, de ez vagy amaz a vallási szokásod nekem nem tetszik, hagyj fel vele! Mit szólna t. czikkiró ilyen szörnyeteghez ? Pedig a mi az egyiknek igazságos, az a másiknak méltányos! Vallási dolgokban mindig csak az egyénre kell bízni, végezze Istenével, ahogy neki tetszik. Ha az egyik az által vél Istennek szolgálni, ha emlékszíjat teker a karjára, a másik ha olvasót tart a kezében, ám tegyék és nyugtassák meg lelkiismeretüket! Én egyáltalán — még saját hitfeleimmel szemben is — mert a más által szentnek tartott érzelmeket sérteni nem akarom, kerülni szoktam a vallás dolgáról való beszélést, de minthogy provocálva vagyok és hogy a t. czikkiró lássa, miszerint nem ma vagy tegnap óta vallom ezt az elvet, idézem egy évtizeddel ezelőtt általam szerkesztett, általam és még vagy harmincz tolnamegyei izr. bizalmi férfiú által aláirt, hitfeleinkhez intézett nyomtatott felhívás egyik pontját, mely igy hangzik: „Minthogy egy ember sincs azon helyzetben, hogy azt, mit vallási tekintetben „hisz“ és annak határait, dönthetlen
