Tolnamegyei Közlöny, 1878 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1878-10-06 / 40. szám
40. szám. Szegzárd, vasárnap 1878. October 6-án. Hatodik évfolyam. illegjelen: hetenkint egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Előfizetési árak: Egészévre ... 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 ,, 50 ,, Egyes szám ára .-------10 „ Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejös-ház, bova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési díjak jutányosán számíttatnak. Kiadóhivatal: Széchényi-utczá 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Tolnamegye törvényhatóságának, a. tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos I közlönyé. Vonások a falusi segédtanítók életéből. i. Ismerve azon körülményt, hogy e lap a népnevelés és néptanítók érdekében már több életrevaló, jól érvelt s meleg hangon írott közleményeket hozott s az ennek folytán a megyei tanítóság körében általános becslést vívott ki magának, bátorítva érzem magamat arra, miszerint jelen dolgozatom számára, annak hasábjain némi helyet kérjek. Tekintve dolgozatomnak közérdekű voltát, különösen azt, hogy ezen ügy még mindig parlagon hever, a hivatottak által is ritkán vonatik szőnyegre, azon reményben vagyok, hogy egész terjedelmében nyer közlést. Hazánkban, az egyre-másra elterjedő közműveltség mellett népnevelésünk magasztos eszméje is, habár tagadhatatlanul lassacskán, de örvendetes módon kezd népszerűvé' lenni. Nincs népnaptárunk, ismeretterjesztő folyóiratunk, közművelődési és vegyes tartalmú lapunk, melyben akár magáról a tanítóról, annak hivatásáról, akár az iskoláról és közvetlen népnevelésről valami föltalálható ne volna; sőt egynémely lap rendes tanügyi rovattal is bir. Nevelési szaklapjaink és a havi folyóiratok száma körülbelül tizenötre rúg fel. Hazánk eme elárvult terén általánosan megindultak a mozgalmak. A képezdék létszáma jelentékenyen emelkedett; (ugyanis a közel lefolyt évek alatt 25 állíttatott fel) mely érdemből az oroszlánrész kormányunkra esik, ez ugyanis felfogván egyéb társnemzetek mögötti visszamaradásunkat, nehéz, zilált pénzügyi viszonyai daczára oda munkálkodott, hogy a népnevelés ügye, mely államiságunk egyik lét al apja és főtényezője nemzeti fel kirágó zásunknak, megérdemlő lendületet nyerjen. A tanítási rendszer, tudjuk jól, nevezetes reformokon esett át; a képezdei tanfolyamok meghosz- szabbittattak; azok tananyaga tetemesen kibővült. A tanítói pályára való előkészülés e szerint jelentékenyen megnehezült; igy van ! ez jól! mert a régebbi kiképzés mellett ma már senki sem állhatna meg korunknak ez idő szerinti szinvonalán. Ha- zánknak égető szüksége van művelt tanítókra! Ezeknek hivatása mai nap terhesebbé lön, velük szemben nagyobb a követelés, mint hajdan, működésük nyilvánosabb mint valaha. Alig pár évtizeddel ezelőtt, még sem az iskolával, sem a tanítóval sokat nem törődtek; hasonlag azért sok tanító pedig a tanügygyel nem törődött. Hivatásának félvállról felelt meg, majd egy másik évenként csak 2^8-szor, leföllebb 4—5 Ízben látogatott be iskolájába. Oldala mellé egy segédet alkalmazott, ki szabóságból, esetleg más mesterségből lett aztán segédtanítóvá a nélkül, hogy fogalma is lett volna a pae- dagogiáról és annak segédtudományairól. Ilyen körülmények közt aztán természetesen állt a tanügy, mint alásülyedt malom! Innen és ebből magyarázható hátramaradásunk szomoritó jelensége. A még élő, régi iskolamesterek közöl többén, tisztelet a kivételnek a mennyiben sok emberszerető ügybuzgó is találtatik, ezen tény fölemlitésekor utalnak azon körülményre, hogy hisz nekik az időben kettős hivatalnak kellett vala megfelelniük; tisztán a tanítói hivatal után járó illetményből meg nem élhettek volna. Igen <ám, kettős hivatalnak, épen azért nem legjobb szinben tünteti fel az igazságot azon eljárásuk, mely szerint mig az egyik kevésbé fontos hivatalra, (értsd a jegyzőséget) majdan legnagyobb gondjaikat forditák, amazzal addig épen nem, vagy igen keveset törődtek. Boldogult b. Eötvös József volt közoktatásügyi ministerünk belátván e kettős hivatal összeférhetetlenségét, gondoskodott arról, miszerint egymástól azok el választassanak; mely bölcs intézkedése immár kezdi gyümölcseit a nemzet javára megteremni. Hiába! két unnak egyszerre szolgálni nem lehet. Midőn tehát jelenleg a tanítói pályára lépő fiatal embertől magasabb szellemi képzettség követel- tetik, — mit megszereznie a tanfolyamok hosszúsága és az uralgó anyagi drágaság miatt — csakis súlyos anyagi áldozatok árán lehetvén, mint történhetik mégis az, hogy úgy ezen körülmény mint a különben is változott nehéz életviszonyok daczára a segédtanítónak ezúttal sincs nagyobb fizetése, mint volt pl. ezelőtt évtizedekkel, mikor a tanfolyam még csak egy és két évre terjedt ki? . . . . És amikor úgyszólván az elemi osztályoknak kellő módon való bevégzése elégséges biztosítékot szolgáltatott arra, miszerint az illető a képezdei tanfolyamokon sikerrel tovább haladhasson? TÁRGZA. Jánus templom a.*) Rajz. Irta Börne s a duzozgó menyecskék és haragvó asszonyok épülésére, németből átmagyaritotta: RhacLamantus. „Kora bölcsesség, — késő szerelem.“ Ez volt kedvencz mondása az én harminczöt esztendős barátomnak Aladárnak. (Már t. i. Aladár volt harminczöt esztendős, nem pedig barátságunk tartama.) És valahányszor csak kiejtette száján ezt a saját fájdalmas tapasztalásából merített mondást: mindannyiszor végetlen nevetséges ábrá- zatot vágott hozzá s borzongva megrázkódott, mint a meg- fürösztött uszkár-kutya, midőn a vízből kieviczkél. Nem rég az ideje, hogy Aladárt meglátogattam. Fejét baltenyerébe nyugosztva, jobbjában tollat tartva, merengve ült íróasztalánál s az előtte fekvő papirfüzetbe valamit Írogatott. — Hány hét a világ Aladár? — kérdém tőle. — Mi bajod, mi bánt? Olyan borús az ábrázatod, mint a novemberi időjárás! — Kora bölcsesség, késő szerelem ! — válaszolt az én Aladár barátom s aztán sóhajtott hozzá egy rémséges nagyot, lassú tempóval, egész taktusban. — Hát kedves nöcskéd hol van — faggatám tovább. — Kedves nő, .... kedves nő! . ... kiáltott most a székéről felugorva — igen, oh igen, kedvesek ők mindannyian! De csak addig, mig szereti őket az ember! Nagyot nevettem. *) Hogy ezen érdekes rajzot egy folytában vehessék olvasóink, annak lapunk folyó évi 32-ik számában megjelent, részét újra adjuk. A szerk. — Ah! tehát a házasélet ajai-bajai háborgatnak: No ez derék! Várj csak kissé barátocskám, hadd tegyem magamat illő kényelembe. Belehelyezkedem egy támlás, puha székbe, lábaimat keresztbe raktam s poczakomat kedélyesen végigsimitva, folytatám: — No most már beszélhetsz! Hadd mulassam magam! Mert hát nem megvetendő állapot, amidőn az ember biztos kikötőben szánakozhatik hajótörést szenvedett szerencsétlen felebarátjai felett. — Hat hetes házas vagyok kedves Pistám! — kezdé most siránkozva Aladár. — És e hat hét alatt már nyolcz szomorú napom volt; mert nyolczszor zörrentem össze az én kedves jó Ilonámmal. Az élet és halál — Süsmilch által kifejtett — hírneves rendszere szerint: még előttem van az életből körülbelül huszonkilencz év! Már most: hat heten- kint nyolcz nap, egy évben két hóra, négy napra, huszonegy órára s húsz perezre megy. Ez pedig huszonkilencz éven keresztül annyi mint: öt év, egy hó, huszonkét nap, tizenegy óra, két perez és harmincz másodperezre terjedő csillagászati gyász időszak. — Igazad van Aladár! A házasság, az élet nagy számtanában valóban nem egyéb mint: mennyiségtani baleset! — S ha te Pistikém — folytatá Aladár — előbb meghalsz, mint az a jó Süsmilch kiszámította s én hátralevő éveidet mint hagyományos öröklőm: úgy még tovább élek s kinaimnak összege még nagyobb leend. — Ezen ugyan ne busulj pajtás; biztosítalak, hogy nem foglak vele megszomoritani! De térjünk a dologra. Mond csak: miféle különös história az, mely miatt megha- sonlottatok? Én azt vagyok hajlandó hinni, hogy nem egyéb az: mint a házasság tavaszi nap-éj egyenlőségének a zivatara! Fel se vedd! majd tovább vonul! — Aladár a kandallóra mutatott. A kandalló fehér porczellánból volt, sárgaréz pántokkal körül erősítve. A két lépcső, melyen állott s a márványlap, mely födte: oltár-féle díszes alakot adtak neki. A márványlap felett golyóban végződő sárgaréz lobor emelkedett. —!Látod-e ezt a kandallót Pisti? Látod-e hogy az ajtaja most is tárva-nyitva áll? — kérdé tőlem Aladár fontoskodó képpel. — Látom hát; hogy ne látnám; persze hogy látom! De hát mi az ördögöt akarsz vele? Be ne füts valahogy, mert zivatar közelget. Nézd csak az égen azt a villám terhes felhőt! Hallod hogy dörög? — Ejh! zivatar ide, zivatar oda! Jobban dörög, csattog, villámlik az én egemen! Már két nap óta nyitva áll a kandalló ajtaja! — Hallod-e Aladár! Mióta megnősültél: kezdesz talányokban beszélni. Ha azt akarod, hogy megértselek; szólj érthetően. — Jól van. Tehát figyelj. Feleségemnek leczkéket adtam a mythologiából ............... — Nos és talán feleséged tanulva elbeszéléseidből, veled mythologiai képleteket adott elő? ... . — Ejh! ne hozz ki a sodromból! .... Azon a napon, melyen először összezörrentünk, épen Jánus templomáról tartottam előadást. Tudvalevő dolog, hogy Jánus templomát a rómaiak béke idején zárva, háború idején pedig nyitva tartották. Kedvem kerekedett egy kis tréfára; any- nyival is inkább, mert azt hiszem, hogy e tréfát hasznomra fordíthatom. „Iluskám lelkem — szóltam megezirógatva kis feleségemet — hadd legyen ez a kandalló a mi Jánus templomunk. Valahányszor összeszóllalkozunk, én mindannyiszor kinyitom az ajtaját; s ha neked kedved jő a békére: zárd be minden kérdés nélkül. Ismerhetsz angyalom! Jámbor természetű, szelíd ember vagyok s mindig kész a békekötésre.
