Tolnamegyei Közlöny, 1878 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1878-01-27 / 4. szám
4. szám. Szegzárd, vasárnap 1878. január 27-én. Hatodik évfolyam. ■ ■ ■■ Társadalmi, tanügyi és -közgazdasági hetilap. Toluamegye törvényhatóságának, a iolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi íelekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. Előfizetési árak; Egészévre . . . 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 „ 50 „ Egyes szám ára .-------10 „ Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési díjak jutányosán számíttatnak. Megjeleli: hetenként egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ngyanitl kaphatók. Rendészetünkről. ív. Az általánostól mentünk a különösre az eddigiekben s szellőztetvén az első szám alatt mindjárt sajátos rendészeti szempontjainkat, mintegy illustrá- lásául az általában mondotttak igazságának, elvezettük a türelmes olvasót II. sz. a. a falukba, majd III. sz. a. meghurczoltuk őt a városokon is, hogy az általunk — bár halvány vonásokban s nem Barabási tökélylyel — ecsetelt rendészeti kettős kép szemlélete győzze meg őt a sok mulasztásról és sok teendőről, mely e téren egyaránt kiáltó nagyságban mutatkozik. Mindent példákkal nem illustrálhatunk, lapunk szűk tere és a szíves olvasó türelmének respektálása miatt. Lehet, hogy a fejtegettem eszmék mindenike — ha csak egy parányi figyelmet is költeni igénytelen czikksorozatomnak sikerült -— ava- tottabb toll által kellően kibővítve,, még újra és újra napvilágot látand e lap hasábjain. (Látott is már — ennek alapján, hála Isten! —- a tótkeszii husvágás "gye) Bár igy lenne! ez volna az én teljes jutalmam a sok tekintetben darázsfészekbe uyulás bátor műveletéért! így is kellene, hogy legyen, mert a nagy általánosságban elszórt irányeszmék — mint egyes magvak — még a legjobb termelő talajba hintve is — minőnek ismerem megyei lapunk hasábjait s helyes érzésű közönségét — mit sem érnek, ha a több oldalú érdekeltség napja életre nem költi őket, hanem ellenkezőleg a fel sem vévés, agyonhallgatás, rá sem hederités és közönbös odábbdobás fagylaló tele elfojtja bennük az életképesség csiráit! Pedig ez ajuTÁRCZA. Z s i g m o n d. — Történeti beszély. — „Hol van a szív, mely egészen meg- térti ígéreteit, melyet a bánat nem rajta le, melyet .örömeb le nem ala- cionyitának sóba?“ , _ ■ . ■ Eötvös „Karth.“ n Az 1399-ik év egyik szép augusztusi napjának alkonyán, midőn a nap már-már a bérezek mögé hanyatlott, haldokló sügaraival aranyozva a béreztetöket, nem messze a zaynai vártól, melynek falai már sok század viszontagságai ellen küzdöttek, kis lovas csapatot látunk a vár felé közeledni. Legelöl középtermetű, széles vállu, napbarnitotta arczu ifjú csatlós lovagol; utána fiatal hölgy ösztönzi gyorsabb menésre telivér ménjét: arányos tagjait fekete bársony lovagöltöny födi női kéz hímzetté öv által simulva karcsú derekához s hosszan folyva alá redöivel a hófehér mén oldalán. Hasított ujju öltönye gömbölyded kaijának hamvas bársonyát engedi látni. Az egész alakon angyali báj terül el; epedö kék szemei szerelemre teremtvék, korallnál pirosabb ajkai földöntúli gyönyört ígérnek, arcza haván a virágok királynéjának félignyilt bimbaja virul. A bájos hölgy balján harczedzett férfiú lovagol már öszbevegyülö bajusszal, pz Ifarczosy, Zaynavár várnagya ; őket még pár csatlós követi, kiknek oldalán görbe magyar kard csüng» s némelyiknek nyeregkápájáról buzogány lóg le. talma legtöbbször az igazatniondó, a szeg fejére tapintó hírlapi czikknek; ez a; közönbösitő s lehangoló — egész a toll eldobásáig — a lelkes czikkiró- ra nézve, ki úgy ir, amint érez! Mindegy ! bármi sorsbafi ^részesüljön is szerény .czikkecském, már én esi k elmondom, ami még. szivemen fekszik s a.t. olvasónak becses türelmét csak még ez egy lelki sétára , kérve, befejezem a rendészetünk feletti, amúgy is talán kelleténél hosszabra nyúlt elmélkedésemet. Az eddigiekben a közreíidészeti dolgokat legfőképp a személy- és vagyonbiztonság, most pedig a szépészeti és hasznossági szempont szemüvegén nézem s igyekszem megvizsgálni, megbírálni. Mert minden józanul Ítélő ember szerint e két utóbbi szempont is a rendészet körébe vág. Nézzük csak saját központi városunkat, megy e i székhelyünk et !Vím-e már itt gondoskodva arról, hogy városunk külsőleg megérdemelje a megyei székhely nevezését? Csinosak, kövezettek-e utczáink? Lehetőleg tiszták, egyformák, jó karban tartottak-e házaink? Nem alkalmazható-e — a sok szalma és nádfödeles hajlék miatt — reánk is nagy Széchényink ama humoros, de találóan igaz kifejezése:„leüt a magyer ember a földbe — úgy ahogy — négy czöveket, ráhány néhány favilla szalmát — s kész a magyar ház;több ily háznak nevezett valami egy sorjában — s kész az utcza; több ily utcza s kész a magyar falu. Kiveri egy paraszt ember pipáját az utczán: — s nincs falu! Sok tekintetben bizon e kép: a mi képünk is! keA mindinkább lemerülő nap biborlepelt vont az előbb azúrkék égboltozatra, melynek viszfénye a lovagló kis csapatot félvilágitásban engedi látni. A fák levelein s a rét növényzetén mintha titkos bágyadtság venne erőt, lankadtan hajolnak lefelé s csak alig üdvözlik a csókolódzva mellet- tök ellebegő szellőt: az egész vidék titkos hallgatásban van. Végre is a némaságot a természet csendjéhez oly nagyon illő kellemesen lágy fuvolaszerü hang törte meg. — A köznép azt tartja, hogy az ily égi jelenség mindég valami veszélynek előjele; ime az eget lángtenger borítja és nekem, noha nem osztom a nép babonás hitét, félelmes sejtelmeim vannak, félek, hogy válami szerencsétlenség ér még ma bennünket. Vajha sejtelmem ne valósulna! — No csak az kellene még — szólt nyugtatólag Har- ezosy — hogy baj érje kisasszonyunkat! De mitől is tarthatnánk? talán csak nem portyázó török csapatoktól? noha a nikápolyi vereségünk után ismét nyugtalanítanak bennünket itt délen. De Harczosy sem tegnapi gyerek, nem ijed meg saját árnyékától! — Mégis jó volna gyorsabb ügetésre nógatni lovainkat — szakitá őt félbe Ilka Zaynavár urának egyetlen le- ánygyermeke — atyám nagyon nyugtalan lesz már. Bár ne maradtunk volna oly sokáig Csezendayéknál. De mikor Etelka sehogy sem akart elereszteni és én is oly jól éreztem magamat. — Nemde kedves társalgási modora van azon idegen lovagnak? — bátorkodók megjegyezni Harczosy — és ..... de Etelka csakugyan nagyon kedves barátságos — tévé utána mintegy előbbi szavait megbánva. E közben mindinkább elsötétült s már kezdettek feltünedezni az ég csillagai. — Fiuk, gyorsabban! kiáltott Harczosy a csatlósokhoz. gyéletből, szegénységre való tekintetből megengedi hatóságunk a nádas és szalmás házak végetlenig menő tatarozását s kigyulad 25-ben a felső utczában egy ház (de csaknem ilyen a helyzet mai is !) s vége a községnek. El tehát a szalmával. Megyei székhely a szellemi erők központja kelvén, hogy legyen, hol az erőket illetőleg eme kérdésre: széna-e vagy szalma ? határozottan ezen válasznak kell hangzani: széna bizony, a javából! szükség, hogy ennek megfeleljünk városunk külső szépítését illetőleg is, mert nem élünk többé ama korban, midőn Soltniegye székhelye a ma is még egyszerű falu: Dömsőd lehetne; ma már a központi hely külső szépségének mintegy akaratlanul kell elárulnia a szellemek szépségét, a lelki erők nagyságát, mik ott időnként összpontosulnak. Csak egy kevés építészeti szigor, kevesebb kegyelmesség a házát csurogni engedő s évről évre tatarozó (mert a régihez makacsul ragaszkodó) házigazdaként, mindjárt mált mutat megyei székvárosunk s nyomába fog lépni szépészet tekintetében honi egyéb hasonló városainknak. Szépészeti szempontokat szellőztetvén, nem'hagyhatom friss levegő nélkül „házak“ mellett a „házak mellékét“ sem, ezt is szellőztetni hajt az általánosan szép és ami fő: a közösen hasznos élénk érzete, illetve ennek hő vágya, létesítésének meleg óhajtása. Feltételezve, hogy vannak és a rendészeti közegeknek — már fentebbi, kifejezést nyert meleg óhajtásom behatása folytán is — szigorúbb felügyelete s parancsszava mellett lesznek megyei székhelyünknek csinosabb épületei az eddigieknél: mint A menet gyorsabban kezdett ügetni. Az elöl lovagló azonban mintegy 300—400 lépésnyi távolban közeledő lovas csapatot vett észre és mint a fegyverek csillámlásából következtetni lehetett, hihetőleg fegyveres portyázók. Azonnal gyorsvágtatva visszalovagolt és tudtul adta Harczosynak. Harczosy előbbre lovagolt, hogy tudomást szerezzen a dolog mibenléte felöl. Alig haladt azonban néhány lépésnyire már egyes török felkiáltásokat hallott. Vissza már nem lehetett fordulni, tehát ha arra kerülne a sor, fegyverrel kell utat nyitni. Azonnal rendbe állitá kisded seregét, egy csatlóst Ilka őrizetére hagyott, hogy szükség esetén meneküljön vele és erősen meghagyta neki, hogy vigyázzon, nehogy az úrnőt baj élje. Ez utóbbi figyelmeztetés fölösleges volt, miután Ilkát — úrnőjüket mind annyira szerették, hogy örömest föláldozták volna érette életöket is. A török csapat mindinkább közelgett. Néhány pillanat múlva a két csapat egymással szemközt állt. Az elöl lovagló török, ki ugylátszik némi felsöbb- séggel bírt a többi felett, megvetöleg szóllitá meg Harczosyt. — Honnét gyaur? Gyönyörű lovad van, nem adnád nekem? Harczosy e szemtelen kérdésre karddal felelt. Erre a felbőszült törökök embereinkre rohantak. A harcz heves volt; a magyarok, bár kisebbségben voltak, dé ügyességök pótolta a számot. A törökök közöl már kettő elhullott, mig a mieink közöl csak egy sebesittetett meg vállán. A hold már ezalatt teljes pompájában ragyogott az égén és fényes sugarai eloszlatták a homályt. A török vezér éles szeme megpillantá Ilkát, mit hatalmas „Allah“ ordítással jelzett. A küzdelem most még hevesbbé lett. A mieink már több sebből vérzettek. A harcz hevében nem vette észre Harczosy, hogy a török csapat vezére eltávozott. Midőn épen egy törököt terített le, Ilkának sikoltása ütötte meg fiilét.
