Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-11-04 / 45. szám
45. szám. Szegzárd, vasárnap 1877. november 4-én. Ötödik évfolyam. Megjeleli: hetenként egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchénvi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, jtif(lél.inények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyaniU kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának, a tólnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd kozpoTiti felekezet; nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. ír Hlőfízetési árak: Egészévre . . .. 5 fpt — kr. Félévre . . . . 2 „ 50 „ Egyes szám ára . — — 10 „ Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési díjak jutányosán szá- niMtatnak. Rendészetünkről. i. Már a kicsiny diák megtanulja, mert megtanulni kénytelen, ha, egyébként nem: pongyolán és piszkosan kiállított latin „sty lus“-ának margójáról eme veres ironnal —.ősi tanán szokásként! — ■ vastasron odapingált s ma már elnyűtt mottót: or do est a ni ma rerum! (rend a dolog lelke, vagy veleje.) S mégis csodálalos, hogy ez elnyűtt mottó reális igazsága máig sem birt átmenni az emberek vérébe, elannyira nem, hogy a tapasztalás szerint sokszor épen azok az emberek a legrendetlenebbek, kiknek ajkáról (tán, bogy a latin nyelvbeni jártasságukat mutogassák az avatatlanok előtt, mert hisz ilyenek is vannak!) legtöbbször hangzik a figyelmeztető mottó: ordo est anima rerum! Es csakugyan nem tagadhatjuk, hogy a subancz, sintaxista diák, - - kiben megyan a rend és tisztaság iránti érzéks amaz ifjúi nemes büszkeség, mely oly sok szépnek s különösen a férfiúi edzett erélynek s tántorithatlan jellemszilárdságnak kétségbevonhatlán alapja sok tekintetben : — akárhányszor mint a rendesség és pontosság mintaképe állítható sok &£ emez erényekkel éppen dicsekhető — családapa és anya elé, kik független és parancsoló állásuk érzete szülte elkapott- ságuknál fogva sokszor túlteszik magukat a rend és engedelem korlátáin s lesznek a rájok bízottakban hanyagok, a rendtől borzadók, függést ismerni nem akarók, tetteikben a „pongyola“ jelzőt méltán viselők. Sajnos, hogy az ilyeneknek a gyakorlati élet mezején nincs annyi vörösironos meI mentójuk, mint a kezdő diáknak s a kevés jó tetteiket szegélyző semmittevés széles margóján nem látják vastag betűkkel felírva: ordo est anima rerum ! Pedig az élet, e legnagyobb tanítómester nekik is oda írja ezt minden lépten-nyomon, cs. khogy látni nem akarják, szemet hunynak előtte. Avagy — hogy egy kissé enyelegjünk — nem ama vörös ironra emlékezteti-e a nagy embert az élet nagy iskolájában az a vörös zsinór, mely rendőreink ruháján görbe betű alakokban kanyarogva, mintha mondaná: ordo est anima rerum! Miért volna a rendőrség, ha nem a rend őrizetére, — ha nem azon czélból, hogy a rendet nem'ismerő, békét felforgató polgárok, — mint gátot tört folyók — természetes és rendes medreikbe visszatereltessenek? Sokszor dicsekszünk szabad, alkotmányos életünkkel, sőt a zsarnokoskodni akarás legkisebb szellöcsapá- sára féltékenyen vonulunk vissza alkotmányosságunk védő bástyái mögé s dühösen, fenyegetve villogtatjuk azonnal jogaink, kiváltságaink fényes és éles fegyverét; pedig hát nem önmagunk csalása, bénító, szédítő álomba ringatása-e az olyan alkotmányos állapot, a minő a mienk, kik között oly számtalan sokan vannak, a kik polgári jogaikat és kötelességeiket még nem ismerik, a rendet, — minden alkotmányos életnek s szabadságnak legbiztosabb alapját — nem szeretik s a féktelenségben, szabadosságban vélik állani a polgári szabadságot! ? Talán nem mondok nagyot s nem sújtom hazánk népét nem érdemelt váddal, ha kimondom, miszerint a fentebb rajzoltam téves feltogása a polgári jogok s kötelességeknek Európa egyik czivilizált országában sem áll oly magas fokon, mint éppen nálunk. Ennek egyszerű, már sokak által hangoztatott s éppen ezért igaz oka: népünknek hirte- leni felszabadítása a jobbágy iga alól. A csaknem teljes szellemi kiskorúságban levő, járszalagon vezetett, jogokat nem ismert népnek egy pillanat alatt nyílt meg az alkotmányos szabadság dicső temploma,-melynek világitó fáklyája: a jogszentség vakító fényét nem birta kiállani a földesúri kegyelem pislogó mécséhez szokott gyenge szem; a job- bágy iga alatt feltöri vállaknak különösen esett a bár sokkal könnyebb és puhább, édesebb tehernek: a polgári szent kötelesség terhének hordozása s igy lön, hogy sokan — mint a hajdani izraeliták — visszakivánkoznak még ma is az egyptomi húsos fazekakhoz, — vagyis érthetőbben szólva: vannak polgáraink, kik szívesen feladnák a jogot, csakhogy a kötelesség* ne nyomja vállaikat. Szeretik ők e jogot, ha nem volna renddel párosulva, ha féktelenséggé változtathatnák; szeretik ők e kötelességet, ha ez csak más vállát nyomná s ne az övékét is!! Népünk megöröklött rendszeretetlenségének oka: a hirteleni felszabadítás mégis nem ok arra, hogy é miatt anathematizáljuk a íelszabaditás világtörténelmi nagy eseményét s dicső nagy embereit. Egyszer kezdeni kellett s náluk a legnemesebb intentiók valá- nak a vezérelvek és ha valamiben, itt bizonyára: pericula er at in mora! Csak egyről feledkeztünk mee* a diadal mámorában: nem tanítottuk gyermekeinket azonnal tüzetesen a polgári jogok és kötelességekre az iskolák- ban, hogy lenne ma már egy egészen új generasül a lélek és magasabbért lángol. Oh az a néma temető, ób azok a hallgatag szétporladt csontok, óh azok a behorpadt sírhalmok ngy a szívhez szólnak! A bíboros halandók a királyi pálezát, a rongyos Lázárok a koldusbotot egyformán leteszik a temetőben, — a gazdag: koldus és örökre feledett lesz itt, ha az aranynál értékesebb vagyona nem volt s a szegénynek is jut itt egy kicsiny hely, a hol fáradt fejét megpihentetheti, — a kevély tudósnak és az egyszerű embernek koponyája gyakran egy helyre kerül, — a dicsőített költő szépség ott fonnyad azzal együtt, a.kinek csak a lelke volt szép és fényes. Bizony rövidlátó a világ: csak a költő után ítél, szeret, vagy gyűlöl, magasztal, vagy aláz, de a halál igaz fontra tesz érdemet és életet egyiránt. Egyideig ugyan még a halált is megakarná csalni az élők hiúsága, mikor a sírkőre metszett arany betűkkel sokszor olyan szánandó módon félrevezet; de hát az örök (?!) emlékül állított sírkövet csakhamar felrúgja az idő s a mohos sírdomb kövéről az irás is miud elévül. Csak egy marad meg, az az egy irás, melyet óh ember, nemes tetteiddel Írtál fel a sziveknek emléktáblájára s még egy, a mit az a láthatatlan kéz jegyez. Boldog aki igy ir s a kinek részére igy jegyez ama kéz, mert egy élet helyett kettőt nyer: egyet itt lenn a jóknak emlékezetében, a másikat ott fenn. Nem igy van e? Kérdezd meg azt a szegény busongó édesanyát, a ki most gyermeke sírja felett zokog, — azt az árvát, ki édesanyja sírhalmán a drága földet forró csókjaival s könyeivel halmozza el, — azt az özvegyet, ki a hűségnek mécsét égeti a sírdombon: mind azt mondják neked, bogy a kedves, a sokszor megsiratott drága halott él fájó szivükben, forró köny- nyeikben, hü emlékezetükben; azt mondják, hogy a mi itt a temetöhen porlad, nem az, amit ök szerettek, az csak romlandó hüvelye volt a léleknek, mely nem veszhet el. TÁRCZA. Halottak estéjén. JSTi szép a menybolt éjszaka .. . Mi szépen ragyog csillaga! Oh, melyikben lelek hazéf, Ha majd sziviitésim megállnak, S nynrodtxn mondok a világnak Jé éjszakát.... jó éjszakát.... V! Tompa. (S. K:) Egy jeles prot, Írótól a minap ezeket olvastam i „Valóban Igen természetes oka van, hogy a rom. kát. épen ezen évszakban ünneplik a halottak napját. Seregestöl mennek ki a temető-kertbe, kiki meggyujtja lámpáit halottja sírhalmán és a sötét őszi estén temetőik a kegyelet lángjában ragyognak. Mi nem tesszük. Sokan vádolnak ezért benőnket siyár ridegséggel. De hadd vádoljanak, mi tudjuk, tő teszünk-“ Elolvasván e sorokat, önkénytelenül ezen szavakra fakadtam; már én csak protestáns létemre sem protestálok ennyire, mert protestátiöm a szívnek legtermészetesebb joga s legnemesebb érzelme ellen volna intézve, a minthogy én titokban, vagy ha nem tetszik, hát Íme nyíltan is, mindig megünneplem e napot. Miért is ne ünnepeluők ezt meg ? Nem ez vagy ama bitfelekezetnék, hanem a halandó és mégis örökké élni óhajtó embernek, a szívnek ünnepe ez, mely kath. prot. és zsidónál egyforma, különösen a temetőben, Ah, biz úgy van az, hogy a halál nem kérdezi, micsoda hitvallású vagy, hanem csak bekopogtat az ajtódon,- hogy magával vigye talán épen azt, a ki neked legdrágább volt az egész világon, s a megsebzett, fájó szív nem kutatja, hogy micsoda vallás szerint gyászoljon, hanem él az ő természetes, szomorú jogával; sir, busul, emlékezik és remél. De hisz ama prot. iró nem is támadja meg a szív jogát s a halottak iránti kegyelet szent előtte is, csak egy ■ naphoz nem akarja kötni a . gyászt, az emlékezést; értem, ! miért, hogy t. i. gépiessé ne legyen az. Ne féljen. Ha ■ valami, ez nem válik gépiessé soha ; nem, mert itt nincs semmi külső, csak belső kényszer. A ki ilyenkor a teme- tőbe megy, érzéssel megy oda, lelke sugallatára; vagy ha nem, bizonyosan — még akaratja ellenére is — érzéssel tér onnan vissza. S ez nagy nyereség, fejkép a mai sivár szivek divatos világában. Elismerem ugyan, hogy a mikor arra hangolva vagyunk, mindannyiszor megújíthatjuk szobánkbau is az emlé kezés fáklyáját s magunk köré gyüjthetjük halottainkat,— azt is tudom, hogy az igaz fájdalom nem viszi sebeit a világ elé, hogy mutassa azt, hanem inkább mélyen elzárkózik s titkon ontja könyeit; mégis szép nekem ez az ünnep s jogosult, azért, mert oly vigasz a szivnek az a tudat, oly édes, emelő az a gondolat, hogy mikor ö gyászol, emlékezik és remél, ime, oly sokan gyászolnak, emlékeznek és és remélnek ö vele együtt. Óh ez az összefolyt könyü, ez az eggyéforrt érzelem, ez az egy közös fájdalom, emlékezés és remény — oly megható, komoly és ünnepélyes! A sziveket, melyeket az élet zaja, érdeke s előítélete oly sokszor elválaszt egymástól, úgy összeolvasztja a — halál, a csendes temető; s ha már egyébkor sokan nem teszik, nem szép-e, legalább egyszer egy évben a testvériességnek szent érzetét ápolni, a testvériesség érzetét, mely talán sehol sem lehet olyan igaz, őszinte és komoly, mint a temetőben, A világ zajában s küzdelmében úgy a földhöz köti az embert a százkezü érdek, beszennyezi rajta Istennek képmását: itt a csendes temetőben gondolkozik, elmélyed és érez? az ember s a megdicsöültekkel társalkodva, nemq-
