Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-10-21 / 43. szám
43. szám. Szegzárd, vasárnap 1877. October 21-én. Ötödik évfolyam. Hlegjelcn: hetenként egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Előfizetési árak: Egészévre ...» frt — kr. Félévre . . . . 2 „ 50 „ Egyes szára ára .-------10 „ Sz erkesztő lakába: Szegzárdnn Fejös-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. A ponyvairodalom fent és alant, m. Számtalan jó akaratú kisérlet tétetett már úgy egyesek, mint egész társulatok részéröl arra nézve, hogy a ponyvairodalom az elfoglalt térről leszorit- tassék s helyét egyaránt hasznos és mulattató olvasmányok foglalják el. — Azonban e kísérletek mindeddig sikerteleneknek mutatkoztak. Egyik vállalat úgy mint a másik: rövidebb vsgy hosszabb pangás után életképteleneknek bizonyultak be s elbuktak. A bukás okául aztán a nép. közönyét, hidegségét mutatták fel,* csakhogy nem vették tekintetbe a közöny és hidegség elvitázhatlan jogosultságát. — Az elbukott, nemes irányú népies vállalatok nem bírtak azon kellékekkel, melyek a ponyvairodaimat o!y virágzóvá tették: t. i. a népies nyelvvel, és a bámulatos olcsósággal. Aztán meg az elárusitás körül is végetlen életrevalótlansággal, vagy jobban mondva ügyetlenséggel jártak el. Nem ismerték a népet. Azt hitték, hogy a nép a műveltségnek már tudja Isten mily magas fokán áll; azt hitték, hogy elég csak egyet szóllani s már tömegesen tódul a nép az „úgynevezett népszerű kiadványok“ vásárlására! — írtak aztán a nép számára oly nyelven, melyet az nem értett meg, —a árulták drága pénzen. Hadd beszéljenek azonban a példák. Nézzük csak a „Corvina“ kiadványait! Ott van mindjárt Szász Károly 100 aranyat nyert gyönyörű hőskölteménye: „Álmos;“ ott van Szigligeti Ede „Színházi képcsamokja;“ Gregusz „Természeti képei;“ Vajda „Egy honvéd naplójából;“ „Jankó a festész“ stb. stb. Áruk 80, 50, 40, 30, 20 kr. Már most kérem: hogy lehet azt kívánni, hogy ezeket az az egyszerű fóldmivelő ember meg is vegye, meg el is olvassa? Hogy lehet azt kívánni a született vaktól, hogy érdeklődjék ha a szivárvány színeiről beszélnek előtte. Hogy lehet kívánni a sükettől, hogy elandalodjék a zene lágy hangjaira? Hogy lehet kívánni a neveltetésénél, körülményeinél fogva oly szűk látkörrel s az általános ismereteknek még csak elemeivel is alig rendelkező földművestől, hogy az olyant óhajtson olvasni, a mit megérteni nem tud. „Ignoti nulla cupido!“ Ezt a régi mondást kellene szemelőtt tartani mindazoknak, kik a nemesebb eszméket, érzelmeket a köznéppel akár szóval, akár írással közölni akarják! Ha valakivel valamit 'megértetni akarunk: az első és elengedhetlen kellék az : hogy magunkat az illetőnek^ műveltségi álláspontjára képzeljük. Akkor aztán a gondolatokat, fogalmakat, eszméket öltöztessük oly külsőbe, mely az illető műveltségi állapotának megfelel. — Csakis igy érhető el a czél: magunkat megértetni s eszméinket megkedvelteim. Epen ezért azoknak, kik a népet művelni, nemesíteni, olvasásra szoktatni s a magasabb eszmék megértésére képessé tenni akarják: a következőket nem volna szabad szem elől téveszteniök. A köznép gyermeke a művelődésnek még nagyon alantas fokán áll. Nem igen tud mást mint vallásának főbb czikkelyeit, melyeket még gyermekkorában megtanult s melyeket a templomban papjától többizben van alkalma hallani. Az ismeretek mezeje terra incognita előtte; de azért tudvágy van benne, mert ha írni s olvasni tud, megkísért elolvasni mindent a mi csak a kezébe akad, vagy a mihez olcsó szerrel jut és ha lát;a, hogy általa megérthető dolog, el is olvassa. De ha nem érti: kimondja rá hogy „haszontalanság.“ Nyelve egyszerű; ismeretlenek előtte ama kifejezések, szólamok, melyek a műveltebb osztály társalgási nyelvében megszokottak. Szótára azon szavakból áll, melyek a köznapi élet s foglalkozásának szükségleteire nézve nélkülözhetetlenek. Ha ezen beszélünk hozzá, azt megérti s örömest hallgatja; ha igy Írunk hozzá, elolvassa s gyönyörködik benne! Más nyelven írni, szóllani hozzá: kárbaveszett idő és fáradság. Teszem azt: mikor igy imák a népnek szánt népies (!!!) műben: „Megyeri tökéletesen egyéni tett; ritka színész tagadta meg saját alanyiságát annyiszor és annyiféleképen mint ő“ stb. vagy: A villanyos áram a vizet vegyileg felbontja alkatrészeire: a könenyre meg az élenyre stb“ — továbbá: „Hab habra vetődik, part nem veri vissza, A sárga homokrét tölcsére elissza, Csak majd az apályban türemlik el ismét S térül le újonnan a mély Mesztiszba. Ugyan kérem alássan: hogy találhatna már az a szegény „pógár“ ember ezekben mulattatást, gyönyörködtetést? Mittad ö az egyénitésről, alakításról, alanyiságról, villanyos áramlati ól, élenyről, könenyTÁRGZA. V ég-találkozás. Elbeszélés. Irta: ifjabb Séner Ferencz. (Vége.) vn. Messze déli vidékre vezetem az olvasót, hol a tél ritkán zavarja meg a természet tavaszát. Az ádriai tenger zúgó hullámai nyaldossák az Istriai félsziget déli csúcsán 'fekvő Póla város sziklapartjait. A várostól kissé délre egy megbámult falu komor épület emelkedik a tengerparton, melynek egyik szárnya hosszan északra nyúlik, i Az épület közepéből szerény kis kápolna tornya magaslik, melynek messze csillogó vékony keresztje föl a magas égbe mutat, oda, hol a komor épület lakói végnyugvást nyerni reménylenek. Minden jel arra mutat, hogy zárda az előttünk feltűnt épület. Balfelöl sudár magas fák környezik, melyeknek élénk zöld levelei eszökbe juttathatják a magányba vonult szerzeteseknek, hogy ö elölök sem tűnt el minden reménysugár, mert nekik is van reményűk: a tulvilági lét. A terjedelmes fák hüs árnyában a tengerbe siető patakocska csergedez, melynek parányi vizcseppjei nyomtalanul tűnnek el a tenger hullámaiban, úgy, mint a világ zajától elvonult szerzetes nyugodtan hunyja be szemeit a hosszú álomra, melyből csak az égi kar szivemelö s üdvadó hangjai közt ébred fel. De a fák tövében nemcsak a patak vonja magára figyelmünket, hanem a mulékony emberi lét hirdetői is: a sírkeresztek. Hány élte delén megtört lélek porhüvelye nyug- hatik a keskeny sírban, azt tudnunk nem lehet. A kis patak kristálytiszta habjai rejtélyesen susognak a fák leveleivel, talán a holtak titkairól, miket a sírba vittek magukkal a sorsüldözte halandók! De a gyorsan lejtő patak játszi hullámai vetekedve sietnek a tenger zajába, nehogy gyöngéd susogásukból megértse valaki e titkokat. — Előttünk már többé-kevésbé ismeretes egy ily titok, melyet végkép leleplezni sietünk. Lépjünk be a kolostornak épen a tengerre néző főajtaján. Hosszú, keskeny, boltive» folyosókon végig barangolva utunk széles falépcsökön az emeletbe vezet. Az egyhangúság nyomasztó köde terjed köröttünk. Hideg arczok képmásai tekintenek ránk a folyosó falairól. Minden a halandóságra emlékeztet, még a durván faragott egyszerű ajtók is, melyek fölött egyes neveket láthatunk. „Salamon“ e név ötlik szemünkbe legelőbb. Lopódzunk be ide, tán régi ismerősünkre akadunk. Fölötte szűk, de magas szobácskábán találjuk magunkat, melynek bútorzatát egyszerű faágy, kezdetleges faragásu tölgy asztal, szék és imazsámoly képezik. A falon az üdvözítő s szent István , király képe csüng. A nap meleg sugarai bágyadtan törnek át a keskeny gótives ablak homályos üvegein s sárgás félhomályt terjesztenek a szobában. Az imazsámoly előtt térdre hullva egy meg- gömyedt öszes füriü alakot pillantunk meg. Állát összekulcsolt kezeire támasztva mélyen elmerülve mereng, egyhelyre szegzi mélázó tekintetét, néhány percznyi szünet után nehezen felsóhajt, egyszerre hirtelen felemelkedik, kemény ágyára dől s arczát kezeibe takarva fájdalmasan zokog: — Meddig kell még szenvednem, hatalmas Istenem! E végtelen magányban enyhülést reméltem, de itt — s görcsösen szivéhez kapott — nem lehet! Irgalmas ég, nyugodnom csakugyan nem szabad?! Árnyamban rémes emlékezet üldöz untalan, kétségbeejtő álmaim a múlt véres képeit tárják elém s átélt szenvedéseim újra mardossák szivemet. A múltba már visszatérnem nem lehet, vérvirág nőtt utamon. Borzadva fűzöm emlékezetem foszlányait. Szerencsétlenné tevém anyám, nőm, önvéreim s hazám. Ezt az átkozott kezet, mely már régóta keresi szenvedéseim záró kulcsait, ezt emeltem boldogult anyám ellen s az ég büntető keze még mindeddig nem sújtott agyon. Elfeledtem, megtagadtam gyönge nőm, de ö nem feledett. Ártatlan liliomként elhervadott, hűsége lett gyilkolója s engem, nyomorult férget még nem gyilkolt meg senki sem. Az önvád mardosó kínjai gyötrik szivemet, üldöznek mindenütt s nyugodalmat élvezni nem hagynak sehol, de sehol! — A sírban, boldogságunk sötét bölcsőjében tán megpihenhet szivem, ott talán az emlékezet nem keseríti meg álmaimat. — Nagy ismeretlen hatalom, ki keblemre csak bánatot s keserveket halmo- zál, mely e szivet a világ iszapjában elhagyád merülni, mig végre vétkezni s önmagát megvetni tanulta, miért nem tudtam széttörni lánczaim?! Miért szorul szivem a megsemmisülés gondolatánál, miért borzadok a sír éjelétöl?-------— Ti tkos erő, halvány remény, vagy inkább gyöngeség, mely ez örömtelen élethez fűz. — E szív, melyben már minden szenvedély lángja kialudt, még mindig rabja egy kinos tudatnak ; hogy szerelmem tárgya elveszett előlem örökre, nyomtalanul. Hiába kerestem legkisebb nyomát; küzködé- seim alatt végre lelkem is megtörött. — Oh, ha tudnám, hogy más karjai közt élvezi a múlandó örömöket, hogy már engem elfelejtett, mily könnyen válnék meg megutált életemtől ! De semmit, semmit sem tudok s ez nyugtalanít ez késlelteti életem! Megkondult a kápolna harangja s ez megszakítá lázas tépelödéseit. Szemei könybe lábadtak, arcza elsápadt s némán tekintett a tenger fénylő tükörére. — Fullasztó e lég, lélekzetem nehéz. Siess, siess. — Ily szók között s tévedezö léptekkel hagyta el szobácskáját. Néhány perez múlva a zárda kis kápolnájának falai mellett látjuk a törődött testű szerzetest, kinek ajkáról az «É*
