Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-09-23 / 39. szám
vetkező felvilágosítással felelt; „Elhatároztam magamban, hogy ezt az ezüst húszast azonnal valamely szegénynek ajándékozom, mihelyt oly férfitársaságban lesz szerencsém részt vehetni, hol megjelenésemtől számítandó tiz perczig egyetlenegy trágár adoma, kétértelmű megjegyzés, illemsértő szó nem kerül szőnyegre. Húsz év óta hordom zsebemben ezt a húszast, de még mindez ideig nem tudtam rajta túladni.“ De hagyjuk a férfiakat s nézzünk meg egy vegyes társaságot, melyben mind a két nem kölcsönösen részt vesz. Uram s én Istenem! mily szellemtelenség, mily lelki üresség! Ott egy ifjú udvarol imádottjának; de ez udvarlás nem egyéb, mint üres szóvirágok ügyetlenül összekötött tarka-barka csokra. Vagy nézd amott azt a csoportot, mely élénk tagjártatással kiséri a felettébb érdekesnek látszó társalgást. Tán irodalom, művészet, közügy a mi oly élénken foglalkoztatja őket? Korántsem! Az emberszólás szép mesterségét gyakorolják, miután meg vannak győződve, hogy mások is azt cselekszik ő velők. Es ha kihallgatjuk, hogy a fiatalabb nők, vagy leányok között, — midőn maguk vannak — miről folyik a discursus; hallani fogunk a divatról töméntelen sokat, aztán mindennapi dolgokról, pletykáról szinte igen sokat; hanem olyanról, a mi a magasabb női hivatás körébe vágna, a mi a női lelket a köznapiság légköréből kiemeli, épen azért, hogy azt a köznapi életben magas hivatásának megfelelővé tegye: — igen keveset vagy épen semmit. Nem tudom mint vélekedik más : de én erősen megvagyok győződve, hogy társadalmi életünk emez ürességére óriási l.atással vannak az üzleti és erkölcsi érzést eltompitó, sivárrá tevő olvasmányok. És itt szabad legyen a fentemlitett regényirodalom mellett — minden elfogultság és előítélet nélkül — egyedül csak a dolog érdemét, s a számtalan férj és apa panaszát [tekintve — egy pár megjegy- zéstjjtennem a hazánkban megjelenő hölgy-divat lapokra. Kérdem: mi volna egy jólszerkesztett női lapnak a czélja? Kétségkívül nem más, mint egyrészről szivet lelket nemesítő erkölcsi irányú olvasmányokkal, úgy a szép próza, mint a költészet terén emelni, nemesíteni; s a magasztos női, anyai, hon- leányi hivatás magvainak elfogadására, megértetésére alkalmassá képezni a minden jóra, szépre fogékony női szellemet; s más részről a házi élet körébe tartozó szükséges tudnivalók közlésével alkalmat adni sok oly gyakorlati dolog megismerésére, a mikről egy falusi vagy kisvárosi nő tán helyzeténél vagy épen nevelésénél fogva kevés és homályos fogalmakkal bír. Azonban úgy látszik, hogy a Magyarországon megjelenő női lapok e szép czélt tökéletesen mellőzve oly irányban haladnak, melynek behatása alatt a női hivatást a bálkirálynői mulatság hervatag koszorújában || a] valódi jó Ízlést mélyen sértő öltözködésben kereső nők ezerszámra nevelődhetnek ugyan: de valódi nők, anyák, honleányok — sohasem ! Tessék engem megézáfolni! Női lapjaink a nemzet nőinek zömét képező középosztály hölgyei számára szerkesztvék — s még is — egy kivételével tartalmuknak felénél nagyobb része divattudósításból, divatképekből, szabásmustrákból áll. Látunk aztán ott mindenféle csudabogár öltözékeket, frizurákat s tudja Isten még miket, miktől a jó és nemes Ízlés megbotránkozva fordul el. Minden szám ujabb és újabb — hogy úgy szóljunk maskara divatokat hoz — melyekre aztán az egyszerűségéből ki vetkeztetett falusi, kisvárosi nő mint szentirásra esküszik s azt hiszi, hogy azok majmo- lása nélkül elegáns nővé is nem lehet. A papa hiába beszél: azt mondják neki: nem ért hozzá; a mama bár szivéből utálja az efféléket; anyai gyengédségből — nehogy leányai elmaradjanak a divattól s a világtól nem mer ellene mondani a sok fodornak-bodornak. Képződnek aztán a divatbábok ezer és ezerszámra; kik a női hivatást hiú piperében, fényűzésben, örökös bálozásban, stb. tartják: mig az egyszerű csinosságról, háztartásról, gyermeknevelésről úgy vélekednek, hogy az a szobaleányok, sza- kácsnék és dajkák gondja. A mi hölgy-lapjainknak szépirodalmi része sem olyan, minőnek lennie kellene. Elbeszéléseik nagyob- bára oly körben mozognak, mely a középosztály női előtt teljesen ismeretlen. Herczegek, herczegnők, grófok grófnők stb. viszik bennök a főszerepet. Szerencse azonban, ha még ezek. Számtalanszor agyafúrt férfiak, kifordított eszű gavallérok, megfejthetetlen lélekállapottal biró, megfoghatatlan cselekedeteket végbe vivő madame-ok és madamoiselle-k csudálatos bogarait tálalják fel az egyszerű falusi leány elébe, ki addig olvas róluk, mig egyszer csak kedvet kap hozzájuk hasonlóvá lenni. Olvashatunk eleget theázó, sétáló, lovagló stb hölgyekről, de úgy ritkán látjuk a nőt feltüntetve, amint az egyszerű családi élet boldog tűzhelyének földi paradicsomát, férje, gyermekei boldogitásában, napi kötelességeinek igazi és pontos teljesítésében leli. Es hogy ez a ferde irány mily nagy mértékben dominálja ma már a magyar női közönség igen nagy részét: eléggé mutatja azon szomorú körülmény is, hogy azon egyetlenegy női lap, mely a divatnak csak egy kis rovatot szentel s úgy e téren, mint szépirodalmi részében a helyes és jó irányt igen tiszteletreméltóan képviseli : nem bir túlsúlyra vergődni a női olvasó közönség1 körében. Lehet-e aztán csudálkozni, ha a fiatalságnak elmegy a kedve, a nősüléstől; lehet-e csudálkozni, ha a középosztály ifjai inkább örökös nőtlenségre kárhoztatják magukat, mintsem a feleség vétellel egyszersmind Monaszterly és Kuzmik divatkereskedésének megvételére is kötelezzék magukat? O O * sie * Sokat, nagyon sokat lehetne még társadalmunk ama kinövéseiről, ferdeségeiről beszélni; de ez alka— Szólj, beszélj, kedvesein, miért oly boras tekinteted! Mely kinzó gyötrelmek felhője borult homlokod derült egére. — így szóllott Salamon a keblére borult Szaloraéhoz. — Óh, ha felség látná vihardult keblem forrongó ér- zeményeit, megbámulná a gyenge nő küzdelmeit es lelki erejét. Oly varázserővel mondta Szalome e szavakat, hogy a király hév öleléssel viszonozta rokonszenves érzelmeit. — Szalome, légy hozzám bizalmas, körödben király nem vagyok. Oh, hadd halljam bűvös szavaid, hisz ében szemeid egy pillantása elég s én hatalmam, kincsem lábad elé rakom, boldogító szerelmed mindent feledtet velem. — Kedves Salamon, e nem remélt kegyre tán érdemeden is vagyok, sőt talán pirulnom kellene, hogy én szegény bujdosó, ki csak pártfogást jöttem keresni, ily nemes hőn szerető kebel áldozatát igénybe venni kényszerülök. Borzasztó emlék rémes képe üldöz untalan, atyám megbo- szulatlan vére nyugtalanítja éjeim! E szavaknál a hollófekete szemekben észak borongó tüze lobogott; keserű zokogásra fakadt Szalome s Salamon lázas ingerültséggel ejtett biztatásira felindultan imigyen foly tatá: — Hazátlan bolyongtam vad, kietlen bérczeken, mig végre a sokszor megcsalt játszi reménysugár hozzád, szerető karjaid közé vezetett. Oh, népem dicső Istenének ezerszer hálát rebegnek ajkaim, hogy végre megpihenhetek. Jól tudod, hogy az ármány testvéreimmel száműzött s azóta édes honom, boldogult atyámnak vérrel szerzett birtoka, nyo- amsztó rabigában görnyed. Hallhattad te is, hogy dicsőült atyám életét Béla magyar királynak gyilkos kardja ontotta ki, de hazám büntető Istenének súlyos keze sokkal előbb agyonsújtotta öt, mintsem égető boszum szivébe márthatta volna vértszomjazó tőrömet. De hála az égnek, élnek még atyám gyilkosának magzati, kik koronád után is törnek, az undok gazok! Boszum élét ellenök kell mányoznom, mert atyám vére bosszúért kiált. Eádve hullok lábaid elé, segíts, lia szívből szeretsz gyámolitsd' gyenge karjaim! Siirü lcönyözön ömlött Szalome szemeiből, mely a Salamon lelkében izzó parázst olajként lángra gyulasztá. Hévvel szoritá magához a zokogó hölgyet s igy szólott: — En szerzek elégtételt atyádnak véréért! Bármit ki- vánsz, védőd s gyámolód leszek. A hü Vida s többi hőseim szívesen nyújtanak segédkezet. Holnap reggel meghallgatom bizalmas embereim tanácsát, miként hajtsuk végre tervünket; csak arra kérlek, óh kedvesem, té is légy jelen, tekinteted legyőz mindent, mint legyőzte szivemet! A hölgy bíboros ajkai lágyan, zephir Ártalmaként hálát susogtak Salamon fülébe s hév ölelések közt viszonozzák forró szerelmüket. Fedd el, te komor éji lepel, a könnyelmű király eme bűnös perczeit, hadd búgjanak titkon, egyedül, nehogy a magyar nemzet hai’agos nemtője agyonsújtsa Szent István bitor örökösét. Ne bolygassuk a szerencsétlen bűnösök nyugtalan álmait, hanem folytassuk történetünk folyamát. ji| Eddigi elbeszélésünk színhelye a királyi palota mellett emelkedett a |Megváltó“-ról nevezett benczészárda s közlommal legyen elég ennyi. Talán ez is sok; talán még ezért is fognak emelkedni — lia nyilvánosan nem is, de magánkörökben — rosszaló és kárhoztató hangok. Mi erre csak azt feleljük: tessék bennünket megczáfolni! Egy nemzet életére, felvirágzására, boldogulha- tására nézve a legfőbb tényező: a minden ferdesé- gektől ment, tiszta irányzatú társadalmi élet. Ezt pedig nem adhatják törvények, paragrafusok, kormányrendeletek: hanem igenis létrehozhatja az egyesek lélekemelkedettsége, komoly gondolkozása s tiszta valláserkölcsi élete. A mi társadalmi életünk jelzett ferdeségeit, kinövéseit csak úgy orvosolhatjuk, csak úgy szüntethetjük meg: ha teljes erővel oda munkálódunk, hogy az ifjú nemzedék keble a jónak, szépnek, nemesnek oly termékeny talajává készíttessék elő, mely az elhintett magvaknak előbb a nemes érzelmek szép virágaiban, majd a gyakorlati élet, család, közügyek, haza, egyház terén a nemes tettekben mint jó gyümölcsökben ad fejlődést és életet. Izenjünk azért hadat a szív-, ész-, erkölcs- és izlésrontó olvasmányoknak s küszöböljük ki őket ifjúságunk köréből kérlelhetetlenül. Adjunk mindkét nemű ifjúságunk kezébe nemes irányú müveket, hogy ezek behatása alatt emberi magas hivatásuk s leendő férfiúi s női kötelességeiknek öntudatára ébredjenek s legyenek a családnak, társadalomnak hasznos, tevékeny, nemesen érző tagjaivá ..................... Id e kell munkálkodnunk közös erővel. így majd lassanként letűnnek a társadalmi élet színpadáról a Monokiesek, Mokány Bérezik, Lengenádfalvy Kotlik Zirzabellák, hogy helyet engedjenek a Cato, Fabri- cius, Lukretia, Cornelia-féle [férfiúi s női jellemeknek, melyek óh fájdalom! napjainkban mindinkább- inkább kezdenek ritkulni. Tehát most egyelőre ennyit a magasabb ponyvairodalom hatásáról. Legközelebb az alsóbb fokút s annak hatását lesz alkalmunk a t. olvasó közönséggel megismertetni. Különfélék. j— A szegzárdi népgyülés lefolyását Schöner Imre ur, mint a népgyülés jegyzője tudósítása nyomán a következőkben ismertetjük. Az orosz invasió által fojtogatott török nemzet iránti rokonszenvének megható kifejezést adott folyó szeptember hó 16-án a szegzárdi választó-kerület polgársága. Szluha Benedek, e kerület képviselője ugyanis September 8-án Szegzárdon az értelmiséget összehiván, itt a községháza zsúfolásig megtelt nagytermében 1 keleti háború borzalmait színezve felszóllitotta a jelenvoltakat, hogy az izlam népet megillető rokonszenvének kifejezést adjon, — e felszóllítás pártszinezet nélkül egyhangúlag elfogadtatott s nyomban határozatba ment: hogy szeptember 16-án a szegzárdi választó-kerület polgárai egybehivására népgyülés kir- dettetik, ennek rendezése és kivitelére bizottság alakíttatván. A végrehajtó-bizottság ennek folytán a Közlöny legutóbbi számában megjelent felhívást intézte a közönséghez. A népgyülés napjának már reggeli óráiban, a zivataros idő daczára sereglett a nép a kerület távol vidékéről, úgy hogy a kitűzött időben délelőtt 11 órakor több ezerre menő polvetlenül tőszomszédságában egy apácza kolostor, melyeket I. Béla király alapitott. A hatalmas zárda egyik szárnya északi irányban a hires bortermő Bartinahegyek felé húzódott. A királyi palota s a kolostor közt volt azon díszes egyház, melynek sírká- polnajában a dicsőült Bélának, Géjza s László herczegek atyjának hamvai nyugodtanak. Ép most hangzott el a jámbor szerzetesek és apáczák áliitatos zsolozsmája s kevés vártatra földre sütött szemekkel látjuk távozni őket a templomból. Sin csend honol mai* az Imolában, kedvező alkalom kínálkozik tehát, hogy zavartalanul tekinthessünk szét a ke- gyeletes templom belsejében. Magas, merészen hajlott s középen egymásba boruló ívek képezik tetőzetét, a hatalmas gömbölyű oszlopok között a nap. bágyadt sugarai halvány fényt lövelnek a templom egyes részeire. A fekete márvány főoltár fölött a Megváltó díszes képe függ, melylyel szemközt a templom másik végén boltozatos ajtó ötlik szemünkbe, mely hosszú, sötét tornáczba vezet. Ide látjuk most belépni Vilmost, a szegzárdi ősz apátot 1 egy tiszta feketébe öltözött apáczát. Az agg apát tétovázó határozatlan léptei — meit időnkint, mintegy visszahökkenve, meg-megáll —arra engednek következtetni, hogy valami meglepő titkos dolgot tár föl előtte az apacza, ki már mélyen hatolt előre a sötét folyosóban, melynek végén pislogó kis mécses terjesztette rezgő fényét a terjedelmes üregben. (Folytatjuk.) , ^
