Tolnamegyei Közlöny, 1875 (3. évfolyam, 2-52. szám)
1875-12-15 / 50. szám
Most már ha meggondoljuk, hogy az uradalmi kádáriák területeve czélra átengedtetett; hogy a szőllődézma váltságból az építkezési költségek fedezésére 34,841 frt 68 kr. oszt. ért, bi_ zonyos pénzünk van; hogy a legelői elkülönítés alkalmával kihasítandó 80 hold földnek jövedelmei ugyanezen intézetet fogják illetni; ha meggondoljuk, hogy a tanári kar nem a város, hanem az állam pénztárából fog fizettetni; s hogy ezen magasabb tainiutézet létesítése folytán vidéki gyermekek idejövedt le által a városi lakosságnak egy uj eddig nélkülözött jövedelmi forrása is megnyiland ; s végre, ha meggondoljuk, hogy a jövőben nem lesz kénytelen a szülő ily felsőbb tanintézet hiánya miatt gyermekével pénzét is más idegen helyre küldeni; — ha mindezeket meggondoljuk: mily csekély áldozat-készség kell még részünkről, hogy rövid idő múlva színről szinre láthassuk ama pompás csarnokot, melyben az ifjú nemzedék szellemi tőkéit gyarapítva magát képessé teszi, mint szülő városa, mint a tár- sodalom, mint az állam hasznos tagjává lehetni. Tegyük félre a szükkeblüséget, gyermekeink jövője s a polgári kötelesség parancsolja ezt. Keressük elő az aláírási ivet s ne vonjuk le abból, mit már felajánlottunk, sőt inkább toldjuk meg néhány forinttal, még akkor is, ha érzékenyen hatna ránk; s mutassuk meg, hogy nem csak beszélni s a jó és üdvös után sóhajtozni, — hanem tenni s ha kell még áldozatokat is tudunk hozni. Sok bűn van a világon, de nincs rútabb a háladatlanságnál. — Hálátlanság volna pedig rút hálátlanság meg nem emlékezni azon lángbuzgalmu férfiakról, kik e tanintézet létrehozatalával a legszebb dicsőséget vivták ki raagnknak. Nem azért említem fel őket, mint ha jutalom gyanánt igényelnék azt a gyarló emberiségtől ; hisz az nem is tudja, hogy hányszor — mint a nap, habár sokszor rejtve is — folytonos tevékenységgel működtek a szép, a nemes, az üdvös létrehozásán. — Legyen jutalmuk azon édes tudat, hogy törekvésök eredményét rövid idő múltán a legszebb téren megépítve látják, mely homlokzatával büszkén hirdeti: hogy Albanich György, báró Augusz Antal, Bocsor Antal’ Boda Vilmos, Elmann Miklós, Kamarás Fülöp, Kramolin Emil, Mehrwert Ignácz és Stann Jakab urak, a közügyek e fáradhat- lan bajnokai örökké élnek a helybeliek előtt, mivel az utókor is áldja emlékűket. Azért legyen hervadhatlan a koszorú, mit * hála virágaiból fűz homlokukra az elismerés ! Abaffy József. Önálló magyar vámterület. Megkeresés folytán örömmel adunk helyt azönálló magyar vámterület érdekében, azok híveihez a „Pesti napló “és „Nemzeti Hírlap“ szerkesztőségei által intézett felhívásnak. Az Ausztria és Magyarország között fennálló vám- és kereskedelmi szerződés 1876. végével felbontható lévén, a törvény által elöszabott alkudozások annak megújítása végett kezdetüket vették. Hazánkban a közfigyelem e nagyérdekü vámkerdésre van forditva, mert mindenki meg van róla győződve, hogy a létező szövetség Magyar- országra nézve telette káros és hogy a kérdés megoldásának módja nemzeti jövőnk gazdasági és pénzügyi alakulására döntő befolyással lesz. Ausztriában e vámkérdés hónapok óta erős izgalomban tartja a kedélyeket s nyilatkozatokra indítja a kormányt, a törvényhozást, a testületeket és a népet. Illő, hogy Magyarország közönsége is tájékozást szerezzen megának az iránt, mit kivánnak érdekei s kifejezést adjon követeléseinek. E szempontból kiindulva nézeteinket e tárgyról a következőkben foglaljuk össze s ajánljuk t. (címed) becses figyelmébe., 1867-ben a kiegyezés megkötése alkalmával Magyarország a vámkérdés tekintetében azon kényszerhelyzetben volt, hogy az absolutistikus kormány épen a megelőző években, többnyire tiz évi időszakra kereskedelmi szerződéseket kötött volt a legtekintélyesebb külállamok- kal, Németországgal, Angliával, Francziaországgal, Olaszországgal ; me- lyrek az egész monarchiára kötelező modorban köttetvén, a külön vámterület felállítását épugy mint a tarifáknak hazánk érdekeinek megfelelő revesióját nagyon megnehezítették, mindaddig, míg ama szerződések lejártak. E szerződések felmondásának ideje elérkezett. Akkor — eltekintve a politikai okoktól s azóta megváltozott gazdasági helyzettől — a magyar államférfiak beérték azzal, hogy az 1867. XII. és XVI. tczikk- ben teljesen fentartották a magyar állam önálló intézkedési jogát a vám,- és kereskedelmi ügyekben és hogy az Ausztriával kötött vámszövetségben az előtalált status quo fentartását csak öt évre Ígérték meg, azontúl szabadságában állván Magyarországnak e vámszerzödést felmondani fe a vámközösséget felbontani. A tapasztalás bebizonyította, hogy eme vámszövetség Magyaroi*- szágra nézve felette hátrányos. Igazságtalan a közös v[ámjövedelmek quot[aarány szerinti megosztása, mert a fogyasztás nem az adó mennyiség, hanem, inkább a nepszám szerint becsülendő. T Á R C Z A. Levelek a szerkesztöhez. XI, Katona dologok. (Folytatás.) Most már — hála Istennek — más idők, más erkölcsök vannak ! — Senkit kötéllel nem fognak, gazdag és szegény közösen viseli a hadkötelezettséget, rövid három év a szolgálati idő, a katonáskodás czéljáról uton-utfélen beszélnek, a régi embertelen bánásmódot szelidebb, embe^ riebb váltotta fel — s idegen országba sem viszik a legényt. Hanem azért a magyar földmívelö szörnyen dicséri a régi időket és iszonyodik a katonaságtól mint az ördög a tömjéntől, — egész a nevetségességig. Párduczos Árpád! Ha feltámadnál ezred éves sírodnak sötét éjjeléből, váljon mit mondanál arra a sok elkényszeredett, szánalomra méltó alakra, a kik fiukért reklámálni megjelennek a had-bizottság előtt. ..... Mikor valamelyik polgártárs fia belejön a „katona sorba“: a szerető apa mindent elkövet, hogy fiát valamik éppen megmentse. Már jó idővel a rekremáczió előtt elkezdi a koplalást, csak hogy mentül ügy efogy ottabbnak lássék. Lemegy róla minden hús, csontból, bőrből áll az egész ember. Bekeni a lábát valami maszlag gyümölcsből készült li- quidummal, a mi aztán felmarja kegyetlenül. Köhög rettenetesen s panaszkodik, hogy már két esztendő óta hűtésben szenved s e mellett a heptika is fojtogatja. Derekát meggörbíti s fűnek fának beszéli, hogy aratáskor múlt esztendeje leesett az asztag tetejéről, azóta nem bírja a derekát. Megkeresi a nótárius urat, alázatosan könyörög, hogy mentse meg azt a János gyereket a katona sortól. Mert hát a Sárikát a múlt télen vitték férjhez; az anyjuk négy álló esztendő óta rontásban sin- lödik; ő meg — Isten, ember látja — milyen nyomorék. Ha a gyereket elviszik: vége lesz a gazdaságnak. Aztán mikor keserves rimánko- dása után kifelé indul, az ajtó helyett neki megy az almáriumnak. A jegyző ur felvilágosítja tévedése felöl s oda vezeti az ajtóhoz. Akkor meg a kilincs helyett az ajtó sarkot kaparássza s keserves ábrázattal óbégat, hogy mar félesztendő óta nem lát jól, — belső hályog keletkezett a szemein. Elkövetkezett a reclamátió ideje. Személyesen kell megjelenni az urak előtt. Felszedi magára elviselt rongyos ruháit. A hét esztendős zsírtól átázott o0 fontos nagy karimáju kalapot, az elrongyol- lott bórnadragot, a foszlányos színe hagyott dakut, a rengeteg nagyságú csizmákat. A borotválkozást mar három hettel az előtt félbenhagyta; sürü tüskés szőrrel van benőve egesz abrazatja: úgy néz ki, mint vala- mely ausztráljai vad ember. Ilyen inseges állapotban jelenik meg a rek lamation, orvos, katonatiszt, hivatalnokok sietnek vele végezni, nehogy ott szemük láttára adja ki a lelkét. Ha azután a János megszabadul: két hét múlva a szerető apa is felépül. Megkeneti a derekát bábával, beköti a szemeit lencsöppüvel, a heptika ellen egy kis „italt“ kér a javas asszonytól, megfüstölteti magát czinóberrel, aztán lassankint jobban-jobban lesz. Eldicsekedik, hogy már most a dereka is jobban van, a heptika sem fojtogatja annyira, lábai, szemei is gyógyulnak s hála legyen a Mindenhatónak —■ ehctik is, ihatik is, alhatik is. Egy hónap múlva már úgy dobálja a krumplis-zsákokat, mint akármelyik erőmüvész. Csak a pinczeszeren súgja meg komájának titkolózó ábrázattal, hogy „még js csak nagy fartélylyal járt az a munka!“ Hát a vitéz hajköteles ifjak? Hajh! azok vannak ám csak megkeseredve. A mint “kiírják“ őket a matrikulából, egész addig mig csak el nem viszik, — vagy felmentik őket, — minden ördög elszabadul a lánczról. Egyik pinczéből ki, a másikba be. Van kurjongatás, félsz, szurkolás. Ha valami idegen látná, hallaná őket, azt kellene neki hinnie, hogy legalább is Amerikába, szállítják őket a vörösbörü indiánok ellen harczolni s a leendő scalpirozás miatti „félsz“-ben keseredtek el annyira. A sorozás alatti legényt elhalmozták mindenféle kedvezéssel. Édes anyja tömi pogácsával, pecsenyével, apja rábizza a pinczekulcsot. Egyiknek másiknak különbféle titkos fogyatkozásai jönnek köztudomásra. Ez nagyot hall a bal fülére, az biczent a jobb lábára, amazt minden holdtöltekor a görcs bántja. Egyik lassú „fogyat kozás“-ban szenved, a másikat meg gyermekkorában megtiporta a jármosökör, most is lejebb áll az egyik válla stb.
