Tolnamegyei Közlöny, 1875 (3. évfolyam, 2-52. szám)
1875-12-08 / 49. szám
tását tűzte ki czélul, minél fogva nem mulaszthatom el, hogy egy ily nyers s a barbarismus korszakába illő eljárásra ne tegyem figyelme- tesse! Megyénkbe kebelezett Medina nagyközség érdemes jegyzőjénél, B. K. már vagy 3—4 éven át mint segéd dolgozott, mely hosszú fáradozásainak jutalmául azt nyerte, hogy midőn november hó 16—17. körül hirtelen megbetegedett, a jegyző ur öt november hó 21-én reggel kocsira ültette s beküldötte Szegzárdra a kórházba. A beteg a kórházba az nap délután 1 óra tájban érkezett meg, de oly állapotban, hogy mire az emeletre felvitték, megszűnt élni a nélkül, hogy képes lett volna kilétét a kórházi gondnok úrnak megmondani. Orvosi megvizsgáltatása alkalmával kitűnt, hogy B. K. tüdőgyulladásban halt el, mit fokozott a Medinától Szegzárdig tartó borzasztó út s a rázós paraszt szekér, mi onnan is kitűnt, hogy az öt szállító kocsis elbeszélte, mily kínokat állott ki a beteg, szüntelen feléje kapkodván kezeivel végre azt kiabálta: „jaj meghalok." A kórházi gondnok úr az ismeretlen kilétének kitudása végett rögtön irt a már emlitett jegyző úrnak, ki neki csupán azon bő felvilágositást adta, hogy a halottnak mi a neve, mi volt állása, hány eves volt s hogy vannak neki jómódú rokonai, tehát csak temettesse el illendően. Tehát azt érdemelte a megboldogult' annyi évi fáradozása után, hogy még nyugodtan meghalni sem engedte, s a jegyző úr által jól ismert rokonait sem tartotta érdemesnek értesíteni, hanem elég embertelenül csak is az elhalt születés helyének elöljáróságát tudósította s a rokonok értesítésével azt bízta meg. A rokonok ezen értesítés folytán siettek a szerencsétlent eltemettetni, de miután csak későn esett tudomásukra, ennélfogva csak is a kórházi gondnok úrnak köszönhető az, hogy a boldogult hült tetemei nem kórházi szokás szerint zsákba varrva, hanem tisztességes koporsóban temettettek el, mely nemes tettéért fogadja a gondnok úr a rokonok hálás elismerését s köszönetét. Nem akarom bonczolat alá venni a többször emlitett jegyző úr ezen nemes eljárását, melyet még az által sem indokolhatna, ha a beteg az elszálítást maga kívánta, — hanem annak megbirálását a közérzületre bízom, s csak a nyilvánosság elé akartam hozni, hogy a 19 ik civilisált században még vannak helyek, hová annak magvai sziklára vettettek. Maradván a tisztelt szerkesztő úrnak. _____ K. A, Tolna, 1875. deczember 3. „Egy r eményeiben megcsalatkozott apának“ rövid válasza az „elmefuttatás“ ellensúlyozására megjelent mindkétrendbeli nyilatkozatra. I. Kár, igazán kár kedves P. J. ur téves elvéhez oly konokul ragaszkodni. On hiú gőgből keletkezett indokolatlan czáfolatával nem ugyan a — világot, (távol legyen tőlem e vád) hanem igen is bűbájos álmukból még fel nem ébredt szülőket merészkedik elámítani! Úgy látszik „elmefuttatásomnak“ ön részéről történt felületes elolvasása megboszulta magát — értelmi tehetségén. Ajánlom azért ismételve annak lelkiismeretes elolvasását és mély átérzését! Értsen meg jól: intézetéről vázolt kép nem — Baja, hanem Tolna keretébe illesztendő! Azért alapos választ e kérdésekre kérek: a) Igaz- e hogy tanfelügyelő urnák erélyes beleavatkozása megfosztá „alreál- és kereskedelmi intézetét“ kikürtölt, világra bocsájtott jellegétől és azt a „kereskedésre készülődő tanonezok számára“ magán intézetre leszállttá? b) Igaz-e, hogy ez erélylyel párosult rendeletből magyarázható firmájának rögtöni megváltoztatása? vagy tán más titkos indok lappang alatta? (Tamás vagyok benne.) c) Igaz-e hogy magán intézetének látó- gatása az iskolaköteleseknek szigorún el lön tiltva? d) Igaz-e, hogy kar- társai közül egyetlen egy sem Ízlelte meg a tanárképesítö-vizsgálat keserű avagy édes (a mint tetszik) izét? Hisz majd mind okleveles —. elemi néptanító! Ha komoly érvekkel „elraefuttatásomnak“ igaztalanságát bebizonyítja^ előre is azon Ígérettel lekötöm magamat, hogy én leendek a legelső, ki „elmefuttatásomra“ a rágalom bélyegét rá sütendera. A 3. pontot kérem kiveendönek. íme — válaszol ön — tanítványaim legnagyobb részét ep az .iskolakötelesek közege szolgáltatja. Ez ellenvetésre egyszerű feleletem: „teljék kedve benne addig, ameddig!?“ Teljes önérzettel hivatkozik Bajáról, vagy tán más helyekről (?) keltezett kitűnő bizonyítványaira. Azok igazságát legkevesbe vonom kétségbe. Ismerje el, hogy Tolnán felállítandó „alreál- és kereskedelmi intézetének“ tervével az egyszer telsült! Szavaimnak hitelt adhat, hogy légből kapott eszmékkel intézete mérlegét nem fel, ha nem egészen le vonzotta. Ama homokra épült ráfogást, hogy a haladásnak ellensége vagyok, megmagyarázni nem tudom, mert a jószándéku törekvés, az igazságért síkra szállni, hogyan egyeztethető össze, a józan gondolkodás fogai mával (?) ehhez nem kell magyarázat. A nyilatkozatában közölt előzékeny bókért, hogy sokkal kevesebbet értek a dologhoz, mintsem intézete felett ítéletet mondhassak — nagyon levagyok kötelezve. „Egy reményeiben megcsalatkozott egyszerű apának“ a műveltség- és tudományosságban megöszült tanférfiuval megmérkőzni — természetellenes dolog! Még is bátorkodom e bókját némileg szellőztetni, anynyiban, a menynyiben meggyőződésemnek kifejezést adok, hogy a nevelés- és tanításhoz annyit ért, mint a hajdú stb. 5 hét után a tanításban sikert felmutatni „ez a tanítástan“ abc-jének egyenes megtagadása, ez a lehetetlenségek sorába tartozik! Különben a küzdté- ren a viszontlátásig! II. Tisztelt szülők! Önökhöz néhány szóm van. Fogadják a „tan-^ erőket“ illető szerény elismerési szándékukért őszinte üdvözletemet! — Hallgassák meg lelkiismeretűk szózatát, mely bizonyára oda megy ki, hogy az okleveles néptanító előadásaival nem alreálba, vagy kereskedelmi intézetbe való, hanem oda, a hová képesítő bizonyítványa öttereli. „Egy csalaíkozásából felébredt apa." Különfélék. — Polgári iskolaszéki ülés. Örömmel tudatjuk a t. közönséggel, miszerint a négy osztályú polgári s két osztályú felső leányiskolára vonatkozó óhajunk ma már nem csak a valósulandó óhajok közé tartozik, hanem jelenleg már csakis a tényleges megnyitás idejére nézve nincs még megállapodás, — annyi azonban már való, hogy e megnyitás legkésőbb, az 1875/6-iki iskolai év első felének lejárta után, vagyis a 2-ik félév elején visszavonhatlanul létesittetik. — A polgári iskolaszék tagjai deczember 2 án d. e. 10 órakor megtartották első alakuló ülésüket Al- banich György ur korelnöklete alatt s miután a jelenvolt tagok a törvényszabta esküt a nagy-község elöljárósága előtt ünnepélyesen letették : megválasztattak (mindnyájan közfelkiáltás utján) az iskolaszék hivatalnokai, kiknek — mint szintén az összes iskolaszéki tagoknak — nevét T Á R C Z A. Levelek a szerkesztőihez. XI, Katona dologok. Régen megírta azt bölcs Salamon, hogy nem bölcs ember az, a ki a régi időket a jelenkor rovására dicsérgeti. „Ne mondjátok -— igy szól a fejedelmi filosofus, — hogy a régi napok jobbak valának a mostaniaknál : — mert nem bölcsességből származik e beszéd." Igaz ugyan, hogy ennél egybe-egybe okosabbat még nem igen mondtak a filosófusok és poéták : hanem azért ez a mi jámbor magyar népünk nem igen akarja bevenni eme bölcs mondás igazságát. Teli van a szája a régi boldog idők emlegetésével, mikor még igy, meg úgy, meg amúgy folyt a világ sora. „Nem úgy van már mint volt régen, Nem az a nap süt az égen!“ — Mondja a múlt idők boldog emlékein édesen merengő polgártárs, — s csak akkor vonul kissé hátrább az agarakkal, ha az ember a robotot, dézmát, derest, ui'asági hajdút, katonafogdosást kezdi neki emlegetni, Bizony, uram szerkesztő ur! Akárki beszélgeti is, hogy a régi napok jobbak valának a mostaniaknál, arra én csak azt mondom, hogy: tisztesség nem esik szólván, — nem igaz. Még mi kaputrákos emberek sem dicsérhetjük a múltat. Pedig minket ősi kutyabőrünk (kérem ne tessék félre érteni) sok tehertől meg mentett. Hát az a földművelő polgártárs a ki fizette a dézmát, adót, szolgálta a robotot, adta a katonát: ugyan micsoda lélekkel zenghet dicsériát a múlt idők sötét szellemének. Hogy is volt csak az a régi nóta? „Már minálunk verbuválnak kötéllel Megfogják a szegény legényt erővel; A gazdagnak öt, hat fiát nem bántják A szegénynek, ha egy van is elfogják.“ Bizony, bizony más forma idők voltak azok. Nem igen nézegették, hogy kinek az apja „munkaképtelen“: hanem a ki neki való volt azt elcsípték, belebujtaták a zsinoros mundurba s úgy elvitték Taliánor- szágba, hogy a lába sem érte a földet. A szolgálati idő pedig tartott addig, a mig a legény megöregedett. Vagy pedig járta a verbuug. Nyalka, deli huszárok jártak faluról falura, utczáról utczára, sujtásos egyenruhában, pengő sarkantyúval, Bihari toborzója mellett, negédesen tánczolva, dalolva, iva és itatva. „Csapj tel pajtás katonának Ne félj tőle, hogy levágnak.“ A szegény paraszt legény szájtátva kisérte őket utczáról utczára; Fájt a szive a zsinoros dolmányra, nyalka mentére, forgós csákóra, pengő sarkantyúra, a vidám gyöngy életre ; — de más felöl az „édes jobb otthon“ visszatartóztatta. — Addig ólálkodott utánuk, mig egyszer a nyalka werbungos káplár kezébe nyomta a boros üveget. „Igyál ecsém ! Azt a jebuzeusát a hájas csizmában járó paraszt mivoltodnak! Nem muszáj azért felcsapni!“ — A legény aztán ivott, — addig ivott még egyszer a bor megzavarta a fejét. Elfelejtette öreg szülőit, karcsú derekú, kökényszemü babáját, — s belecsapott a káplár markába. Fejébe nyomták a csákót, vállár a akasztották a mentét, s tartott a gyöngyélet egész harmad napig! — Akkor aztán bevitték a depóhoz, levették róla a csákót, mentét s azt mondtál^ neki: „Ecsém Pista! huszár már van elég, — hanem bakancsos meg furvézer nem igen találkozik; azért hát te éppen jó leszesz annak!" — Ha pedig csakugyan bevált huszárnak: ugyan csak meg kellett
