Tolnai Népújság, 2019. december (30. évfolyam, 279-302. szám)

2019-12-21 / 296. szám

v^rríir helyőrség Ó sz mm DINNYEBEFŐTT Mihalkáné így szól az urához:- Nézd, kérlek, Béla, itt van Grossmantól a fuvarlevél, el kell küldeni Pétert szekérrel a vasúthoz, ide tettem az aprópénzt, és még egy­szer mondom, ha ezer koronással fizetnek, ne válts megint, mert felvi­tetlek a klinikára. Ide dugtam alája az aprót, s ami itt van ebben a kis rekeszben, azt ne keverd össze ez­zel a másikkal, ez a fapénz. Én most elmegyek Jancsóékhoz, tudod, a Kishíd utcába, múlt szombaton volt az eljegyzés, megnézem magamnak a menyasszonyt, és talán ott van a vőlegény is. Na, szép kis társaság. A fiú apjának, azt mondják, szemét­fuvarozása van, ő valami kis senki, doktorátusa van, de heptikás, azt hallom, Elfer kezeli, a gyomrába belenőttek valami zsigerek, mi az? Nevetséges, micsoda házasságok jönnek ma létre. Igaz ugyan, hogy a lány egy kis ványadt penészvirág, és nem tudom, miből telik nekik zon­gorára, mondom neked, borzasztó, hogy ez a világ hogy felfordult. Hát vigyázz, Béla, ne keverd össze, itt vannak a kulcsok, ügyelj a zárásnál. És Mihalkáné végigkeni az orrát egy szarvasbőrrel, és illatosán ne­kiindul, hogy megnézze magának a menyasszonyt és vőlegényt. A vőlegény, az én vagyok. És gya­nútlanul ülök a menyasszonyom­mal a szalonban. És Mihalkáné bűvös mosollyal nyit be a szobába. Nyájas szavak­kal önti végig a menyasszonyomat, nyújtja felém a kezét, hogy ő Mihal­káné, sok jót hallott már felőlem, és határozottan csak gratulálni lehet a jó ízlésemhez. Gondosan lerakja magát egy székre, a nyakában ott lóg és zakatol és kiabál a gyöngyék, a füle cimpáján ott mosolyog és har­sog a butón, a vágyak netovábbja, a családi boldogság aranyba foglalva, a két nagyszájú, hangos drágakő, amely belül mintha még külön vil­lanykörtével volna kivilágítva, hogy világítsa neked, jámbor utasnak, a megpukkadás és sárga irigység út­ját. És ne merd megjegyezni, hogy milyen pazar tüze van annak a két arrogáns gyémántnak, mert szeren­csétlen szamár vagy, aki nem veszi észre, hogy nem gyémánt az, kedves doktor úr, hanem briliáns, hét és fél karát, okleveles gyémántmérnökök által lemérve, amszterdami csiszo­lás, ígértek rá már harmincezret, de nem adja oda, s ha gyémánt vol­na, isten őrizz, csak nem gondolja, kedves doktor úr, hogy én azt fel­venném. És míg beszél és smirg­lipapír hangján rövid párhuzamot von saját drágakövei és a városban még előforduló hasonló kőzetek között, célba vesz a szemével, az egyikkel belenyúl a zsebembe, be­­búvik a kabátom alá, megszámlálja az oldalbordáimat, mintegy számba veszi, hogy megvannak-e hiányta­lanul, nem lumpoltam-e el néhány darabot belőlük, a másik szemével pedig a bal arcomon azt a kis pat­tanást piszkálja, ami tegnap gyo­morrontás következtében jött létre, és elemzi és vakargatja, amiből már nyilvánvaló, hogy a holnapi arc­képemen már ökölnyi szemölcsök fognak dagadozni, aztán a másik, mosolygósabb szemével abbahagy­ja a ruhám alatt végzett razziát, bő zsákmányát, amit majd a vasárnapi pikniken fog kiteregetni, gondosan elraktározza, s most mindkét sze­mével, csákánnyal, szögmérővel, harapófogóval felszerelve nekiesik előbb az orromnak, méricskéli hosz­­szában és széltében, megbabrálja a számat, harapófogóval nekiesik a fogsoromnak, rázogatja, hogy nem odvasak-e, nem vagyok-e beteg em­ber, nem volna-e célravezetőbb, ha ő már holnap Kelemennével közöl­né, hogy éppen itt találta a papot, aki meggyóntatott összes sikkasz­tásaim tárgyában és feladta rám az utolsó kenetet? És amíg tovább beszél és fortyog, megtrepanálja a koponyámat, sebesen leereszkedik az agyvelőm ráncaiba, tolvajlám­pásával bevilágít a nyúltagyamba, sebesen jegyez a noteszébe, léket fúr a légcsövemhez, leereszkedik a tüdőmbe, pillanatfelvételeket ké­szít, és mindez csak egy pillanat műve, s mire hosszú körutazásá­ból visszatér, én el vagyok intézve, holnap úgyis dolga van a főtéren, hazajövet beszól Bognárnéhoz, na megmondja neki, alapos kis házas­ság lesz ebből. A lány egy ványadt penészvirág, a fiú?... Fel kéne kötni az első fára az ilyen anyát, aki ilyen emberhez adja a lányát. És leakasztja rólam a szemét, el vagyok már intézve. S mert az anyósom éppen dinnyebefőttet ho­zott az asztalra, Mihalkáné most az ő ötszázhuszonhét üveg befőtt­jéről cseveg, nem is említve, hogy káposztát két hordóval tett félre, a sógornőjének is küldött december­ben egy hordóval Szamosújvárra, azonkívül ugorkái is vannak, cso­dás jó ugorkák, az ura rettenetesen szereti, a múlt héten ott volt náluk dr. Kovács ügyvéd a feleségével, s el voltak ragadtatva, pedig olyan egy­szerű az egész, nem érti, hogy más háziasszonyok nem tudják elkészí­teni, mert tisztán csak arról van szó, hogy veszi az ember a kaprot, a sót és az ecetet, egyszerűen leforrázza, aztán be lesz téve a spájzba, perszq a fő, hogy a spájz jó szellős legyen, olyan, mint nála, hogy a passzát­szelek Dél-Afrikából bejöhessenek időnként. Ő direkt ventilátort állít­tatott fel tavaly nyáron, költséges volt ugyan, Berlinből kellett egyet hozatni, mert itt a világon semmit sem lehet kapni, itt úgy el van zár­va az ember a világtól, hogyha nem menne évenként két-három hónap­ra Svájcba és Párizsba... Már intéz­kedett is... ha az útlevél meglesz, előbb Milánóba mennek... És amíg hömpölyög és magyaráz, lehúzza a kesztyűjét és hozzálát a dinnyebefőtthöz. A dinnyebefőtt sűrű szaftban, ingerlő sárgán, egy áttetsző japán tányérkán várako­zik sorsára. Mihalkáné a két ujja hegyével légiesen megfogja a kanál legvégét, fölényesen és könnyedén szeretné a nagy szeletet kettéhasíta­ni, valami kecses jártasságot szeret­ne tanúsítani. A kanál élével gyön­géden elkezdi fűrészelni a dinnye héját. A dinnye úgy tesz, mintha az igazak álmát aludná, fel se figyel a reszelésre, lustán, elmerülve fekszik a sűrű fürdőben. Mihalkáné költö­­getni kezdi. A dinnye ásít egyet, és megriszálja a derekát az udvariatlan csiklandozásra. Na, mi az? - mond­ja kelletlenül, és nyújtózik egyet. A megmoccanásra Mihalkáné is megnyomja a ravaszt, erőlködés nem látszik rajta, még mindig csak a két ujja hegyével fogja a kanalat, de már kimérteket és energikusakat fűrészel a dinnyén. A helyzet e pilla­natban az, hogy a menyasszonyom elkuncogja magát, és Mihalkánén némi halvány feszélyezettség vesz Karácsony Benő erőt. A szeme lopva az arcomat für­készi. Szép ez a türkizes gyűrű az ujján - vetem bele magam hirtelen a lappangó feszültségbe. Mihalká­né megkönnyebbülten hagyja ott a kanalat és a dinnyét, hogy igazítson egyet a türkizes gyűrűn, amit tavaly kapott a férjétől, aki roppant figyel­mes ember, nem mulaszt el soha egy névnapot vagy születésnapot, s míg mondja, alattomban újra meg­fogja a kanalat, de még mindig csak a két ujját reszkírozza rá, és orvul lecsap a dinnyére. A dinnye egy für­ge oldalugrással kivédi a vakmerő prímvágást, és felloccsan a tányér szélére. A sűrű szaft a nyomába lottyan, és a helyzet blamázzsal fenyeget. Ez most már arra kész­teti Mihalkánét, hogy felhagyjon a könnyed és játszi kísérletekkel, letegyen arról a törekvéséről, hogy mi őt befőttügyekben és egyálta­lán zsúrkérdésekben beavatottnak tartsuk, a korábbi gyöngédségek mellőzésével megfogja hát a kana­lat, és némi méreggel ráveti magát újra a befőttre. A tányér szélét most sem fékezi le, csak az egyik kezével operál, merítgeti, emelgeti a kínos dinnyedarabot, az pedig attól a kis svédtornától felvillanyozva nem ve­szi már komolyan Mihalkánét, jól érzi magát a sűrű szaftban, kedé­lyesen lubickol a tányérban, aztán elkezd körbecsicsonkázni a tányér peremén, megkedveli a ringlispílt, roppant bátor gyerek, szaladgál a tányér szélén, hátborzongatóan futkároz a meredély szédítő fokán, Mihalkáné pedig dühösen és lélek­szakadva fut utána, elkapja a diny­­nyécskének a frakkját, kiabál utána, mint a francia madmazellek, hogy Lacika, nichterlaubt, lebukik, az istenért, az abroszra, álljon meg, soyeztranquille! De a dinnyécske egy anfanteríbl, egy pajkos Lacika, öltögeti a nyelvét, froclizza Mihal­kánét, nem hagyja magát megfog­ni, cikcakkban menekül, és mikor hallja maga mögött a Mihalkáné bosszúszomjas lihegését, hopp, vil­lámgyors mozdulattal lesiklik a tá­nyér közepére, és a bosszúszomjas kanál, a tehetetlenség törvényénél fogva, egy darabig még tovább ro­han, lebukfencezik a tányér szélé­ről és potty! - lezuhan az abroszra, ahol kitöri a nyakcsigolyáját.- Tessék talán egy kést - jegyzi meg bocsánatkérően a menyasszo­nyom, exkuzálva magát azért, hogy nekik ilyen befőttjük van és ilyen kanalakat kénytelenek használni, amik úgy szaftosán az abroszra es­nek. Mihalkáné köszöni szépen a kést, ő tudniillik nem szokott ilyen be­főttet csinálni, az ura nem szereti, mert roppant kényes ember, ven­déglőben például ki van zárva, hogy ő egyék. A múltkor is Besztercén volt üzletileg, mert sokat utazik, igaz, sokat is keres, s oly éhesen jött haza, mint egy farkas, csak úgy be­esett az ajtón, s azt mondta, anyu­kám, nem ettem semmit a vendég­lőben, adj ennem, mert meghalok. Ami azt illeti, ő sem tud vendéglő­ben enni, a múlt évben fenn volt Pesten a bátyjánál látogatóban, és akkor elmentek egy vendéglőbe, na­hát, az hihetetlen, mazsolák voltak a húsba bespékelve. Ezalatt pedig a kést elegánsan és könnyedén az ujjai közé fogja, a pengét ráhelyezi a dinnyére, amely a tányér közepén piheni előbbi fáradalmait - és újra elkezdi fű­Bórka (60 « 70 cm) részelni. A dinnye néz, néz Mihal­­kánéra, állja a vegzatúrát, de nem enged, az atyaistennek sem moz­dul. A piszkálódás szemmel látha­tóan az ízlése ellenére van, morog, és a szeme sarkából ellenségesen lesi a folytatást. Mihalkánét ez a csökönyösség halk méregbe hozza, észreveszi, hogy sok időt töltött az előkészületekkel, s hogy mi közben megettük volna a magunk diny­­nyéjét, de udvariasságból lassítjuk a tempót, hogy valahogy lépést tartsunk vele. A helyzet egyre sür­getőbb lett, s amilyen mértékben késik a dinnyekérdés likvidálása, olyan mértékben édesül a Mihal-' káné mosolya. Heves odaadással' meséli el a primadonna első felvo­násbeli toalettjét, és titokban két­ségbeesett, orv pillantásokat vet a tányérjára. Fesztelenül diskurál, s közben lopva szemügyre veszi az ellenséges hadállásokat, hogy fel­morzsoló támadást készítsen elő. Az epéje legmélyén haditervet csi­nál. Szórakozottan teszi le a kést, és még szórakozottabban nyúl a kanál után. A kanalat aztán játékos egy­kedvűséggel bocsájtja a szószba, s lassan szürcsölgetni kezdi a sűrű, sárga folyadékot, egyrészt azzal a jól átgondolt célzattal, hogy a sűrű lé eltávolításával a dinnyét száraz­földi blokád alá vegye, másrészt pe­dig jelezni akarván ezzel, hogy még nem fogott igazában hozzá a diny­­nyéhez, ne tessék tehát ezeket a kí­sérleteket az ő terhére elkönyvelni. Abba is hagyja néhány pillanatra a kanalazást, mintha az egész ügy elveszítette volna az érdekességét, sőt mintha meg is feledkezett vol­na róla. De érzi, hogy a helyzet kezd bonyolódni, a szemek egyre gyak­rabban, egyre kérdőbben keringe­nek a tányérja felé. Most minden­képpen azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy ő alapjában véve nem is szereti a befőttet, spéciéi a diny­­nye iránt pedig már szopós korában is leküzdhetetlen ellenszenvet táp­lált. És hogy a percek eredményte­lenül múlnak, és érzi, hogy a nyelve is elbicsaklik néha, és a kérdésekre zavaros feleleteket ad - izgalmas mérlegelés kezdődik benne: azt fogja mondani, hogy nem szere­ti a dinnyebefőttet. Igen, így fogja mondani: kedves Jancsóné drá­gám, ne haragudjék, hogy meg kell kosarazzam, de ez az egyetlen be­főtt, amit nem szeretek. De viszont ezt a marhaságot nem mondhatja, mert akkor miért fogott hozzá az előbb, miért vetette le a kesztyű­jét is hozzá, és mit nyomorgatja már egy fél órája azt a ronda diny­­nyedarabot azzal a célzattal, hogy megegye, ha nem szereti. Mindjárt az elején kellett volna abbahagyni. Elkeseredetten lop egy újabb pil­lantást a végzetes dinnyére: meg tudná gyilkolni. Pedig nagyszerű szaga van, és harapnivalóan kívá­natos. Erősnek kellett volna lennie az előbb, megfogni a tányért az egyik kezével, a kést jó keményen előbb belenyomni a puhább részek­be, s úgy hasítani feljebb a masszí­vabb kéreg felé. És ríem a közepén nyiszálni. Azt rosszul csinálta. A dinnyekaréj a vége felé vékonyabb, ott nem tudott volna úgy ellenáll­ni a nyomásnak. Buta volt. Na de most aztán igazán tenni kell már valamit. Talán negyedórája vacakol ezzel a szerencsétlen dinnyedarab­bal, és ezek itt körülötte kezdenek már pokolian mulatni, az a sárga kis penészvirág már el is vakkan­­totta magát néhányszor. Bizonyos, hogy ki fogják beszélni. Mind hatá­rozottabb alakot ölt benne az a gon­dolat, hogy marhaság volt részéről idejönni. És nem elég, hogy ezek itt hetekig röhögni fognak rajta, de közben a férje, az a vén szamár, egész bizonyosan valami ügyet­lenséget fog az üzletben elkövetni. Megint hitelez néhány embernek, aztán futhatnak a pénzük után... És legalább kikanalazta volna az előbb az egész szaftot, ha már hozzáfo­gott, a dinnye nem csúszkált volna ide-oda a tányéron. Kínos mézédes mosolygás veszi hatalmába az arcát, az orrán a pú­dert apró, gombostűfejnyi izzad­­ságcseppek kezdik ki. Sivár közér­zet rí le az arcáról, elkezd csuklani, lelki egyensúlya felbillen. Kétség­­beesetten megragadja a kést, most már nem stilizálja tovább a mozdu­latokat, nyílt sisakrostéllyal ráront a dinnyére, de nem úgy, ahogy az előbb elgondolta, hanem megint csak abba a kis vályúba illeszti a pengét, amit a haditervet megelőző időben nyomkodott a dinnye kö­zépső és legvastagabb részébe. Ész­reveszi ugyan, hogy nem jó helyen keresgéli a megoldást, de már nincs idő újabb kísérletekre, végezni kell, ha törik, ha szakad. Az ajkát a foga közé kapja, és erőteljes nyomást gyakorol. Semmi. Újabb nyomás. A tányér enged, és mielőtt arra szánja IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. december

Next

/
Oldalképek
Tartalom