Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-23 / 272. szám
8 amuban sült poaacsa AKI A SZÍVÉH KERESZTÜL TALÁLJA MEG EMBERI KÜLSEJÉT „Azt mesélik, Hollandiában született, és gyermekkorában egyszer vízbe pottyantották. Na, nem azért, mert el akarták veszejteni, csak úgy véletlenül. Onnantól kezdve csak akkor nem sírt, ha a vízen ringatózott. Amint megtanult járni és beszélni, szülei egy jólelkű hajósra bízták a fiút, aki azóta bolyong a különféle vizeken. így kapta tengerésznevét az öreg hajóstól: Bolygó Hollandi. Ő lett minden hajós között a leghíresebb” - Tallián Mariann legújabb kötete Richard Wagner 1843-as operája nyomán az elátkozott holland hajós történetét meséli el. A Holnap Kiadó Mesék az Operából című sorozatában megjelent könyv különleges olvasmány gyerekek, fiatalok és felnőttek számára egyaránt. Bolygó Hollandi évszázadok óta a tenger rabja. Legvakmerőbb hajókalandja során a Patás átkát vonja magára, miszerint csak hétévente egyszer, akkor is csak három napra bukkanhat a felszínre Vörös Gyémánt nevű hajójával. A rémséges körforgás addig ismétlődik, amíg olyan hajadonra nem lel, aki örök hűséget fogad a hajóskapitánynak. Hollandi magánya épp oly elviselhetetlen, mint egy csendes kis norvég faluban a szép Senta szerelemvágya, aki a tengerész portréjához imádkozik egész nap. Zaklatottságát még kérője, a jóravaló vadász sem enyhítheti. Misztikus egymásra találásuk akkor kezd körvonalazódni, amikor a lány apja egy fjordon rátalál a hét év után ismét emberi külsőt öltött kapitányra: Wagner librettóját az 1873-as magyar bemutatóra ifj. Ábrányi Kornél író, költő, publicista fordította le. Sajnos nem tudjuk, hogy a Ágoston Szász Katalin bolygó kifejezést az eredeti német fliegende, vagyis szálló, repülő melléknévi igenévből ő alkotta-e meg, vagy a 17. századi holland tengerészlegenda már azelőtt is ilyen névvel, címmel terjedt el a magyar tömegkultúrában. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy egy ilyen zseniális (legyen szándékos vagy véletlen) fordítói fogás milyen távlatokra nyitja meg az értelmezés lehetőségeit, és Tallián Mariann értő érzékenységgel bontja ki a jelentéskor szimbolikáját: „Amikor a vihar elcsitult, nem lehetett tudni, hogy az égbolt csillagait vagy a tükörhalak raját látni-e a víz sima tükrén, de az biztos, hogy olyan végtelen és gyönyörű volt a megnyugvó tenger, mint az ég. Öszszekapaszkodott a két világ, és a vitorlás e végtelen szépségű térben lebegett.” A tenger-ég tengely köszön viszsza az illusztrációkban is: Cserkuti Dávid grafikus, képregényrajzoló gyönyörű kék világot álmodott meg a kötetnek. A szerelmespár fizikai összetartozását hajkoronáik megegyező skandinávszőke árnyalata sugallja, de Hollandi köpenyében és Senta szoknyájában felsejlik a bibliai kék palást jelentéstartalma is. A képek nemcsak lenyűgöző pontossággal és Csontváry miniszobra Ungváron - a festőgéniusz Ungváron járt iskolába, a visszaemlékezéseiben pedig említi, hogy a tanulásban nem, de a korcsolyázásban élen járt Fotó: Kolodko Mihály Babits Mihály Sötét vizek gyermeke Minden este valami nagy hullám alá bukók én. A mélység palotáiban bolygok egész reggelig. Mint kiről a mese mesél, aki sellő volt előbb, tritonfiú, tengermagzat, és a tengerben lakott, ahonnan fölhorgászta őt régi jámbor csókhorog. Régi szeretők kiszöktek, balgán, silló tengeren, titkok fölé; ladikjuk a lélekvesztő szerelem. S az a csöpp sellőporonty a csónakszélbe csimpaszkodott és a régi jó szeretők partra vonták jámborul. Partra vonták és embernek fölnevelték jámborul. De őt folyton visszahúzta bírhatatlan nagy erő és sötét nosztalgiával leszállva ha jött az est, ott bolyongott reggelig a mélység palotáiban. S mint akit rejtelmes rabló bódulatban elrabolt, száját tömve, és reggelre emléke mint tépett köd, mérges gázak rongyaival maradozó csatavölgy. Mily hipnózis átka ez? Mily égi orvos szuggerál e mindennapos varázzsal? Mikor gyermek voltam én, este mindig sírtam: „Még ma nem játszottam eleget!” de fejem, még ki se mondtam, máris ingott, lecsüggedt, vagy diákkönyveim mellől hirtelen alábukott. Az ős hullám mindenestől, makacsul elborított. Ifjú legény korban olykor hetyke daccal ellenálltam, napok hosszat elkerültem, s vézna lettem s halovány. Óh ma már nem állok ellen! vágyva hívlak, vak hullám, te sötét viz, melybe lábam tocskol, míg a csillagot lesem bohón, s este, mint az elfajzott sellő, fejest bukók beléd otthonosan, és egyszer majd úgy bukók, hogy vissza se jövök többet, bár mint csacska vén gyerek nyöszörgőm folyvást magamban: „Nem játszottam eleget!” szakmai kifinomultsággal illusztrálják a történetet, hanem szerves részét képezik a műalkotásnak, és önmagukban is gyöngyszemek. A könyvhöz CD is tartozik, a Magyar Állami Operaház Zenekara és a Nemzeti Filmharmonikus Zenekar előadásában három zeneművet is meghallgathatunk az operából. A Bolygó Hollandi különlegessége abban áll, hogy bár mesekönyvbe öntött komoly és összetett filozofikus történet, minden korosztály számára érvényes igazságokat hordoz. A szerelem, a magány, a misztikum, a humor, a tenger varázslatos világa olyan gazdag szimbólumrendszert alkot, amelynek jelentésrétegei mindanynyiunk saját kis különmitológiájába belecsörgedeznek. Ráadásul a gyerekek világa még sokkal tisztább és nyitottabb, még szabályozott viselkedésmintáktól szabadon érzik és értik meg a könyv szereplőit. Talán velük olvasva mi, felnőttek is megtanuljuk, hogyan találjuk meg szívünkön keresztül az emberi külsőt. Tallián Mariann: Bolygó Hollandi - Richard Wagner operája nyomán. Holnap Kiadó, Budapest, 2019 un a lap alatt ELHAGYOTT VILÁGOK ARNYAI Kántor Mihály Múlt heti cikkünkben a Fallout 76 kapcsán a sokszereplős online játékok közösségépítési autonómiáját jártuk körbe, hogy mivé formálhatják egy játék világát annak felhasználói anélkül, hogy a készítők erre közvetlen ráhatással lehetnének. Mivel ezen játékok fő tartalmi bázisát a többi résztvevő jelenléte biztosítja, vajon mi vár ezekre, ha a közönség lassan megfogyatkozik és elszéled? Az elhagyatottság érzése olyan helyszínen tapintható igazán, ahol normális esetben rengeteg ember fordul meg. Képzeljük el a pályaudvarokat, az áruházakat, a metrót vagy a nagykörutat mindenféle forgalom vagy akár egyetlen teremtett lélek jelenléte nélkül. Ez az apokaliptikus kép elsőre talán felszabadító vagy üdítő érzés is lehet, hosszú távon azonban inkább nyomasztó, esetleg egyenesen félelmetes. Valami ehhez hasonló melankóliát árasztanak azok a digitális világok is, melyeket egykor élő, burjánzó közösség népesített be. Lakóházakat építettek, boltokat nyitottak, versenyeztek, epikus csatákat vívtak egymással, együtt örültek a sikereknek és együtt keseregtek a veszteségek miatt. Mivel egyes ilyen játékok esetében komplett ökológiát is építenek, az elhagyatottság mindenhol különböző mértékben nyilvánulhat meg. Van, ahol a vadállatok, az ellenfelek és a városokat benépesítő lakosság megmaradnak, ám mivel ezeket száraz viselkedési rutinok irányítják, alkalmatlanok arra, hogy betöltsék a valódi játékosok után keletkezett űrt. Az efféle elpártolás leggyakrabban maroknyi, jól körülhatárolható okra vezethető vissza. Mivel az online játékok természetükből fakadóan folyamatosan formálódnak, nemcsak hibajavítások, játékszabályok finomítása, hanem tartalmi bővítések mentén is, óhatatlan, hogy néhány ilyen változás elégedetlenséget váltson ki. Amikor ezek elérnek egy kritikus pontot, a játékosok kezdenek elszállingózni. De ugyanilyen migrációt válthat ki egyegy újabb, érdekesebb játék megjelenése is. Nyilván a sokszereplős online játékok szavatossága erősen korlátozott, kellő játékos bázis hiányában pedig a szolgáltató - inkább előbb, mint utóbb - lekapcsolja ezeket. Ilyenkor elvész minden elért eredményünk, elveszítjük a fáradságosan fejlesztett karaktereinket, és nagy eséllyel megszakad a kapcsolatunk az ott felépített közösség tagjaival is. Vannak esetek azonban, amikor ezek a játékok megmaradnak, évekkel azután is, hogy már senki sem használja őket. Az 1995-ben indított Active Worlds nevű virtuális világ máig elérhető, persze ma már szinte senki sem használja, a készítők maguk is csak néhány évente adnak ki hozzá frissítést. 2016-ban azonban ismét a figyelem középpontjába került. Egy Vinesauce nevű YouTube-streamer úgy döntött, hogy afféle régészeti feltárásként bejálja a világot, videójában kommentálja a látottakat és megosztja a benyomásait. Néhány óra eseménytelen, elégikus hangvételű tárlatvezetés után, váratlanul megszólította valaki. Először előre programozott, mesterséges szereplőnek hitte, ám a viselkedése lassan elárulta, hogy nem erről van szó. Vinesauce kérdéseire rendre homályos és zavarba ejtő válaszok érkeztek, mi több, az illető olyan befolyást is gyakorolt a világra, amire narrátorunk akkor nem tudott kielégítő magyarázattal szolgálni. Bár az eset később racionális magyarázatot kapott, ahhoz elég volt, hogy beindítsa Adam Pype és Viktor Kraus fejlesztők fantáziáját. A beszédes No Players Online címet viselő alkotásuk egy fiktív, a ’90- es évek stílusában készült Capture The Flag (Szerezd meg a zászlót) típusú játékba kalauzol bennünket. Ezek a viszonylag rövid, intenzív csapatjátékok akkoriban élték aranykorukat, így a múltidézés akár még autentikusnak is mondható. Ezt erősíti a talált VHS-kazetta koncepció is, ugyanis a játék egy mosott minőségű videófelvételként pereg előttünk. Az évtizedek óta elhagyatott szerver kihalt virtuális arénájában az egykedvű bóklászás fokozatosan kezd egyre bizarrabbá válni. Először programozási hibának tűnő vizuális jelenségek formájában, majd felismerhető, ám nem épp megnyugtató alakok képében. Eközben a bal alsó sarokban a protokoll folyamatosan keresi számunkra a csatlakoztatható játékos partnereket, mindhiába. Aztán egyszer csak bejelentkezik valaki. A No Players Online mindössze 15 perc alatt végigjátszható, ám a posztmodern kísértetsztori köntöse alatt egy meglepően emocionális, majdnem megható kis történet lapul elmúlásról és búcsúról. A befejezést ugyan mi választjuk meg, ám akárhogy is döntünk, annak rezonáns hatása lesz a játékra. (No Players Online. Platformok: PC, Linux.) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. november
