Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-16 / 266. szám
„A MAGAM BOLDOGSÁGÁBÓL ES A MAGAM FÁJDALMÁBÓL" Bonczidai Éva Balázs Ferenc (1901. október 24., Kolozsvár - 1937. május 22., Torda) író, költő, unitárius lelkész, reformer, világutazó, egyike azoknak, akik után nem maradt hatalmas életmű, de haláluk után évtizedekkel mégis még mindig érezhető, hogy közöttünk élt. Naplóit, leveleit, emlékiratait - de meséit és verseit is - olvasva tetten érhetjük azt a világjobbító szándékot, melyet Csehov drámáiban emlékezetes monológokban összegzett. Balázs Ferenc azonban nem egy csehovi karikatúra, ő nemcsak beszélt és filozofált, hanem cselekedett is - ezért maradhatott utána kevés szöveg és akkora lelkesedés és hit, amely ma is erőt adhat azoknak, akik nemcsak a saját életükért aggódnak. „Az utóbbi években cikkek és megemlékezések többször idézték meg a Balázs Ferenc alakját. De mintha műveire rögöt dobtunk volna! Újrakiadásukra 1937 óta csak várnak az olvasók. Hogy túlságosan pazarlóan bánunk irodalmi örökségével, arra talán bizonyíték ez a kis könyv is. Reméljük - csak a kezdet. Ez a 25 mese egy tiszta szerelem gyermekien őszinte mesés elbeszélése. Csorbítatlanul megőrzött kerek egész. Abból az időszakból való, amikor Balázs Ferenc a Tizenegyek között - Tamásival, Maksay Alberttel, Kacsó Sándorral, Jancsó Bélával, Kemény Jánossal - az irodalmi nyilvánosság elé lépett. A romániai magyar irodalomnak a legelső kéziratai közül valók a Mesék. Elindult velük egy író, egy irodalom - a mi irodalmunk” - írja Marosi Ildikó Balázs Ferenc Mesék című, idén megjelent könyvének utószavában. Ebben, A kézirat meséje című jegyzetben számol be az újságíró, irodalomtörténész arról is, hogyan talált rá erre a különleges kéziratra. Marosi Ildikónak sokért lehetünk hálásak, hiszen az ő lelkesedése, kitartása és munkája nyomán ismerhetjük ma ilyen alapossággal a világháborúk közti erdélyi magyar irodalom nagyjait, a törekvéseiket és sokszor regénybe illő sorsukat. Az áldásos találkozások egyike volt a Balázs Ferenc-portré nyomán elindult kutatásban a Kuti Ilussal való megismerkedés - 1921- ben neki, hozzá írta Balázs Ferenc ezeket a meséket ezzel az ajánlással: „Ezeket a meséket sok boldogsággal és sok fájdalommal írtam. A magam boldogságából és a magam fájdalmából. De mind neked írtam ezeket a meséket.” A kézzel írt kötet 108 oldal és 25 mesét tartalmaz- mint egy időkapszula, úgy őrizte az egykori lángolást. A kézirat teljes egészében most kerül először az olvasó elé, az unitárius egyház fennállásának 450. évfordulója alkalmából, A vallásszabadság éve könyvsorozat részeként a Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete jelentette meg az Örökmécs lángja füstöt nem ereszt című verseskötettel együtt. Balázs Ferenc verseiből Farkas Wellmann Éva állított össze egy olyan válogatást, mely nemcsak a hagyaték feldolgozásához járul hozzá felelősen, hanem karakteres vonásokkal egy különleges fiatalember portréjának megrajzolásához is. „Unitárius lelkésznek, világcsavargónak, lapszerkesztőnek, társadalmi reformernek, népművelőnek, írónak és költőnek lenni- hogyan fér bele ennyi feladat harmincöt évbe? Balázs Ferenc ránk hagyta ezt a titkot. Az utána maradt nyomokat vizsgálva egy fiatalember eleven alakját látjuk, szinte magunk közül valónak érezzük őt, hiába, hogy több mint nyolcvan évvel ezelőtt indult utolsó vándorújára” - olvashatjuk a szerkesztő előszavában. Oxfordi és amerikai tanulóévei alatt Balázs Ferenc nemcsak egyegy szakterület ismeretanyagát sajátította el, hanem magát az embert tanulta, akárcsak ázsiai útjai során. Beutazta Japánt, Kína egy részét, Indiát és Palesztinát is, úgy tért vissza Erdélybe, hogy sokat tudott immár az emberi közösségek erejéről, gyengeségeiről, a sorsok szövevényéről, a szabadság és a béke földi dolgairól. „Ez az út bölcsebbé tett. Megismerkedhettem olyan csodálatos civilizációkkal, mint Japán, Kína, India. Most már érzem őket, részei a tudatomnak. Ezek segítettek a Nyugat újraértékelésében” - írta az 1920-as évek végén a dán-amerikai származású menyasszonyának, Christine Frederiksennek. Emlékiratai mellett a neki írt levelekből is értesülhetünk élete egyik legmeghatározóbb találkozójáról, amikor megismerkedett Rabindranath Tagore-ral. „Legdrágább drága! Csodás órát töltöttem Tagoréval! Úgy öt percig türelmes és udvarias volt, mint minden látogatóval, majd fokozatosan kigyúlt az arca, s mikor megemlítettem, hogy Oxfordban tanultam, megtört a jég - (Oxford, egy keleti költő gyenge pontja!) Sok mindenről eltársalogtunk. [...] Hadd idézzek a naplómból: »Nincs technikai terminusokban kifejthető filozófiám. Csak azt A TOLL MESÉJE Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Ennek a leánynak volt egy íróasztala, s az íróasztalon egy tolla. Ott hevert a toll valahol a beszáradt tinta közelében. A leány nem szerette a tollat addig, amíg szerelmes nem lett. Nem törődött vele. Észre sem vette. De amikor a tavaszi nap ereje fényességet lopott a szemébe, és vágyakat írt az ajkára, a leány megbékült a tollal, és megszerette a tollat. Néha olyan vörösen kelt föl a nap! Olyan volt a napszem, mint a Szerelem, amiből hiányzik a csók, és vágyja a csókot. A leány belenézett a tűzgolyóba, és tűrte, hogy égesse a szemét a nap. Úgy érezte, mintha a szerelmese nézne reá, és megremegett. A távolság meséje A tenger vagyok fejezhetem ki, amiben költőként hiszek.« (Ezt azzal kapcsolatban, hogy előadásokat fog tartani Oxfordban. Kicsike, tudtad, hogy Tagore is Brahmo, egy időben titkára volt ennek a mozgalomnak, mely megfelelője a mi unitárius mozgalmunknak? Minden bizonynyal roppant izgalmas előadásokat fog tartani az angol unitarizmusról.) A színházról és a bonyolult díszletekről: »Önök, nyugatiak tunyává teszik az ember eszét, azzal hogy nem alapoznak a képzelőerőre. Mikor verset olvasunk, nem képzelünk magunk elé díszleteket.« »A filmművészet nem helyettesítheti a színházat, önálló művészeti ággá kell fejlődnie. Az élet haladását hivatott kifejezni anélkül, hogy történetet vagy jelentést is csatolna hozzá.« »Miért nem tudják önök kihasználni az olyan csodás találmányokat, mint a rádió meg a film? Miért csak arra használják, hogy egységessé, olcsóvá tegye a dolgokat?« »Kelet-Európa sokkal jobban érdekel, mint a Nyugat. Nyugaton minden egyforma, míg Keleten minden egyes országnak megvan a maga sajátos népművészete, népviselete.« »Szeretem az ön népét, a magyarokat. Természetesek, egyszerűek, emberiek. Van bennük valami keleti vonás. Magyarország az egyetlen hely Európában, ahol otthon érezném magam.« (Kicsike, olyan váratlanul mondta ezt! Igen, köztünk ő is, te is otthon éreznétek magatokat.)” - írja Kalkuttából (az angol eredetiből Vallasek Júlia fordította). Valóban mély tudással tért haza, majd Mészkőn lelkészként elkezdte azt a sokrétű munkát, melyről annyira hitte, hogy értelme van. Megkísérelte a lehetetlent, máig érvényes példát mutatott. Népfőiskolát szervezett, és olyan reformokat próbált életbe léptetni, melyek mind a társadalmi, mind a kulturális fejlődést segítették. Fiatalon ragadta el őt a tüdőbaj, befejezetlenül és félben maradt annyi minden. A szavaiba és szolgálatának példájába viszont máig kapaszkodhatunk. Ilyenkor leült az íróasztalához, és kezébe vette a kis fekete tollat. Megmártotta a tintába, és írni kezdett. Minden szerelem naplóval kezdődik.- Ma találkoztunk, és megtudtam, hogy ő is szeret - barázdálta néha a sorokat a toll, és érezte, hogy valami megvonaglik a leány szívében. Akkor születtek meg az örömkönnyek.- Meghalnék, ha nem szeretne - feketültek meg máskor a betűk a fehér papíron. És a toll akkor azt érezte, hogy a leány szívébe belehasít valami. Csak egyet nem írt soha a toll. Levelet. Mikor végigsimogatta a kék erezetű halvány papírt, megborzongott, és nem engedte, hogy a leány vele írja meg a szívéből feltörő, simogató, meleg szavakat. A leány sohasem írt levelet azzal a tollal. Mikor maga elé tette a levélpapírt, mindig kicserélte azt a toliszemet új, hideg, büszke, fényes, idegen tollszemmel. (November 25-én) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. november
