Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)

2019-11-16 / 266. szám

2 3mr\i helyőrség szerkesztoseai tereoaszta m VÉSZHELYZET Ágoston Szász Katalin A múlt hetet otthon töltöttem Székelyföldön. Utoljára nyáron mentem haza, így most sok csa­ládi program, beszélgetés, együtt töltött, bepótolni való idő várt rám, és persze mindenszentek és halottak napja is. Nagyon jólesett, pihentem és feltöltődtem, de nem hagyhatom szó nélkül a román ha­tékonyság legzseniálisabb felcsil­lanását sem. A romániai telefonhálózatról tudni kell, hogy nem mindenhol van. Természetesen a lakott terüle­teken jelerősítő tornyok biztosítják a hozzáférést, és elméletben már minden településen elérhetőek a különféle mobilszolgáltatók hálóza­tai, de a gyakorlatban ez nem mű­ködik ilyen gördülékenyen. Nálunk a házban például nagyon ingadozó a jelerősség. Ha leülök a kanapéra kezemben a telefonnal, nem mu­tat egyetlen pálcikát sem a kijelző. Ennek ellenére ha hívnak, néha ki­cseng. Néha nem. Néha csak órák múltán küld üzenetet a szolgáltató, hogy volt egy nem fogadott hívá­som. A kanapén állva kicsit jobb a helyzet. Van egy pálcika. Ettől füg­getlenül nem fut be minden hívás. Az ablak mellett jobban lehet fog­ni a jelet. De a konyhában, bár az egész házban ott a legnagyobb az ablak, szinte egyáltalán nem érzé­kelhető. Néha nem is küld üzene­tet a szolgáltató - később ismerő­sök jelzik, hogy kerestek volna, de még csak ki sem csengett. Van egy olyan, már bevett trükk, hogy ha si­került hívást indítani vagy fogadni, mozgásban kell maradni az előszo­ba és a nappali között. Ez persze néha azt eredményezi, hogy minket egyáltalán nem vagy csak zörögve hallanak a telefonban. Azért persze próbálkozunk. Nagyobb magassá­gokban jobb eséllyel, Szerencsére legalább internet van. Amíg egy kisebb széllökéstől le nem szakad vagy három csepp esőtől be nem ázik a kábel... Múlt héten egyik este csende­sen üldögéltünk a nappaliban, beszélgettünk, esti program. Egy­szer csak iszonyatos hangszínnel felberregett a telefonom. Ilyen hangot azelőtt még csak tévében hallottam: katasztrófafilmekben az atomerőmű meghibásodását kürtölik világgá hasonló módon. Nem is tudtam, hogy van ilyen hangbeállítás a telefonomon. Ma­radandó dobhártyasérülést koc­káztatva nyúltam érte. Pálcikát persze egyet sem láttam a kijelzőn, de a villogó üzenet igazán külön­leges módon, még hálózat hiányá­ban is megérkezett. Vészjelzés: extrém - olvastam. A szöveg to­vábbi része románul folytatódott. Szabad fordításban ilyesmit jelent: Figyelem!!! Két medve jelenlétét észlelték Szonáta város peremén, a Farkas utcában. Terjesszék az információt, és ne tegyék ki ma­gukat veszélynek. Veszély esetén hívják a 112-t. Maros Megyei Ka­tasztrófavédelmi Központ Igazán megnyugtató, hogy van, ami mégis működik. tarca DÍSZDOBOZ Cseh Tamással töltöttem az időt, egy vö­rösbort is megnyitottam, jó testeset. A le­mez forgott, dúdoltam, a dalra már nem emlékszem. Csomagoltam éppen, díszbe, holnap karácsony. Ineznek csomagoltam, velejártam akkor, már tartott egy ideje. Kis dobozt burkoltam be karácsonyi csomagolópapírral. Vadiúj lakáskulcsot tettem bele, lezártam. Masni is került rá. Aranyszínű. Másnap jött a bontás. A fa alatt. Inez arcát figyeltem, amint bontja a dobozt. Amilyen kicsi volt, ékszert is rejthetett. Kapkodva nyitotta. Meglátta a kulcsot. A szeme furcsán ragyogni kezdett. Opálosan. Az arca kipirult. Szerelmesen nézett rám. Szerelmesen néztem rá. A nyakamba ug­rott. Marha romantikus pillanat volt. Hit­tük, hogy minden így marad örökké. Pontosan nyolc évvel később erre a pilla­natra gondolok. Az asztalnál ülünk, én meg Inez. Üveglapos asztal, az új házban. Ha lenézek, látom a meztelen lábfejem. Le is nézek, mert valamit csinálni kell. A kezem­ben egy pénzdarab, azt pörgetik az ujjaim. Néha átnézek a nappaliba. A földön, a be­tűs polifonon szöszke kislány játszik. Néha összeakad a tekintetünk. Rám mosolyog. Inez beszél, ő mindig beszél. Legalább ezerszer annyit, mint én. Arról beszél, hogy vége. A szeme most is opálos, de a ragyogá­sa teljesen más. Pedig akkor is a könnyek homályosították, meg most is. Az öröm­könnyek fénye más, mint a bánaté? Igen. A szívem, az majdnem megszakad. Ke­veset beszélek. Néha támadok, néha gú­nyosan és fájdalmasan ironikus próbálok lenni, elütöm a dolgot, a másik pillanatban meg fölcsattannék, de a gyerek ott van, kulturált akarok maradni. Voltunk már párterápián is, igaz, csak egyszer, a pasas rám vert mindent. Mert hogy én nem tu­dok megnyílni meg hasonlók. Kifelé menet szerettem volna leütni a tagot, de próbál­tam kulturált maradni. Mert az ember mégsem ver le csak úgy senkit, még egy agyturkászt se. Jó, akkor elmegyek, mondom. És a gye­rek? Mi lesz a gyerekkel? Emlékszem, amikor ilyen kicsi voltam, mint ő, mennyit rettegtem, hogy a szüleim elválnak. Apám állandóan veszekedett ott­hon. Volt mitől rettegni. Itt meg? Egy han­gos szó se csattant el soha, pofonról nem is szólva. Mit tudsz te a valódi veszekedésről, Gál Vilmos kérdem keserűen Inezt. Amikor az apád ököllel állón vág, vagy amikor te vágod úgy képen, hogy szétnyílik az ajka? Amikor inkább az üvegablakba ütsz, hogy magad­nak árts? Amikor rendőrt hívsz rá? A saját apádra? Na, Inez, az veszekedés. A meztelen lábfejem, azt még mindig lá­tom. A pénzdarab egyre gyorsabban pereg az ujjaim között, koncentrálok, ne hibáz­zak. Inezt nem látom már, vagy ha igen, már nem azt az Inezt. Teljesen megváltozott. De a gyerek nem. A gyerek csak néz rám, és mosolyog. Bízik bennem. Nem kéne. Összepakolom a holmim. A gyereknek még nem mondunk konkrétumot. Csak hogy most el kell mennie apának. Egy idő­re. Kicsi még, az agyturkász is azt mondta, minél kisebb, annál könnyebben vészeli át. Én azért csalódtam először apámban, mert nem hozott nekem kisnyulat húsvét­­ra. Pedig ígérte. Az én lányom meg azért csalódik először bennem, mert elhagyom. És még csak el se mondom neki. Gyáva, szánalmas alak vagyok. Visszamegyek hát a kis lakásomba. Sze­rencsére nem adtuk el. És éppen üres, ki­adva sincs. Micsoda mázli. Keresem a kul­csom, a régi kulcsom. Nem találom sehol. A két csomag már az autóban, a gyerektől is elköszöntem, Inez a markomba nyomja a kulcscsomót. Nézem, értetlenül. Azt aka­rom mondani, ez nem az, ez nem az enyém. Az enyémnek a kulcsain olyan kis színes műanyag izék voltak, arról ismertem meg. Ez túl fényes, alig használták, és nincsenek rajta kis színes izék. Tartom a kezemben, és annak a nőnek a szemébe nézek, aki nemrég még Inez volt. Lesüti a szemét, ugyanarra gondolunk. Ez az a kulcscsomó, a díszdobozos. Most már megismerem. Elhúzom a számat, talán vihogok is (rossz szokásom, ha ideges vagyok). Először azt gondolom, hogy ennek jelentősége van, ez jelent valamit. De aztán megvonom a vállam. Eh, mit? Egy kulcs az csak kulcs! Inezé vagy az enyém? Egykutya. A díszdobozt meg már rég kidobta. K ►TG I ■■■'■■■■MM awMaaBMH I aiiaaaaaaaaa Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg6kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2019. november

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom