Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-16 / 266. szám
2019. NOVEMBER 16., SZOMBAT SPORT 15 Nyilasi Tibor élete egybefonódik a magyar futball szentélyével Megelevenedő emlékek Nyilasi Tibor teljes pályafutása könyv után kiált, de még egy tematikus, a Népstadionhoz fűződő emlékeit felelevenítő interjú is feszegeti a rendelkezésre álló kereteket. „Nyíl” élete egybefonódik a magyar labdarúgás szentélyével, s természetesen ő a Puskás Aréna tegnapi megnyitójáról sem hiányozhatott. Novák Miklós szerkesztoseg@mediaworks.hu- Fel tudja idézni, mikor fordult meg először a Népstadionban?- Meg is tudom mutatni. Nézze csak a telefonom, itt van, ni! Ugye, milyen aranyos kölök voltam! 1964-ben, kilencéves koromban készült a kép. Édesapám hatalmas Fradi-szurkoló volt. Amíg Várpalotán éltünk, nem nagyon volt lehetősége hódolni eme szenvedélyének, de miután 1960- ban felköltöztünk Budapestre, szinte az összes meccsen ott szurkolt. Azt már nem tudnám megmondani, hogy melyik mérkőzésen készült a felvétel, de a háttérben az „Orion” felirat egyértelműen elárulja, hogy a Népstadionban. Apám mindent feljegyzett, albumot készített rólam, ez a kép is így maradt fenn. Nem akarok nagy szavakat használni, de mintha a Jóisten kijelölte volna az utamat. Apámnak köszönhetően valósággal beleszülettem a futballba, a Fradi szeretetébe, s hatalmas szerencsémre az Albert-féle korosztályon nőhettem fel.- Még szurkolóként hol volt a törzshelye a Népstadionban? Természetesen ott, ahol a Fradi-táboré: a Keleti pályaudvar felőli P-R-S- szektorokban. Tizenéves koromtól már önállóan, helyesebben a haverokkal jártam meccsre. Hadd ne soroljam fel, melyik miért emlékezetes, mert akkor az egész újságot ezzel kellene megtölteni. Akkoriban még a gyerekeket sem kellett félteni a futballmeccsektől, az emberek szurkoltak, nem acsarkodtak, békés volt a hangulat. Hogy mennyire más volt a norma, azt egy jégkorongélményemmel tudom érzékeltetni. Akkoriban focimeccsről gyakran én is hokira mentem a szomszédba, a Kisstadionba. Ott esett meg, hogy a szurkolók az ismert „Hülye vagy!”rigmussal szidalmazták a bírókat. Erre a játékvezető megállította a mérkőzést, s a hangosbemondóval közölte, addig nem lesz folytatás, amíg helyre nem áll a rend. Amenynyire nehéz, mert hiszen szegényen éltünk szinte mindannyian, annyira könnyű is volt az életünk, a sport, a futball volt a mindenünk. Két otthonom volt, persze a lakásunkon kívül: az Üllői út, ahol én még edzettem a fatribünös pálya mögött, és a Népstadion.- Az új Üllői úti pályát csak 1974 májusában avatták fel, így hát az NB l-ben is a Népstadionban mutatkozott be. Emlékszik rá? Sokat köszönhet édesapjának és Baróti Lajos szövetségi kapitánynak (háttérben) is Fotó: Teknős Miklós- Hogyne, a Komló ellen, 1973 májusában. Felejthetetlen pillanat volt, ennél nagyobb hatással csak Flóri bácsi búcsúmeccse volt rám 1974 márciusából, amelyet még szintén a Népstadionban rendeztek. Természetesen nekem is ő volt a példaképem, a mindenem. Életem egyik áldása, hogy készülhettem, játszhattam vele együtt. A búcsúmeccsén történetesen nem, azt a sajtópáholyból néztem. Amikor kicselezte Déri kapust, s bepasszolta a labdát a hálóba, én is sírva fakadtam. Többekkel együtt elárvultnak éreztem magam: mi lesz velünk ezután Flóri bácsi nélkül?- Apropó, önnek nem volt búcsúmeccse. Nincs emiatt hiányérzete?- Nincs, sosem szerettem az ilyen jellegű felhajtást. Bevallom, játékosként sem. Hatvan fölött már a születésnapomat sem ünneplem. Ha pályára nem is léptem, köszöntöttek egyébként az Üllői úton az egyik válogatott mérkőzés előtt. Mészöly Kálmán akart nekem ekképpen kedveskedni, de én minél gyorsabban túl akartam rajta esni, ki sem mentem a kezdőkörbe, megbújtam a Springer-szobor mögött, ott vettem át sietősen az ajándékot.- A Népstadionnál egész szoborpark volt. Köztudottan ott melegítettek a kettős rangadókon a második meccsre. Ma már ez is elképzelhetetlen lenne. Sohasem érte legalább verbális inzultus, a szurkolók túlzott rajongása nem akadályozta önöket?- Annyi néző előtt melegítettünk, amennyi előtt a maiak gyakran meccset játszanak. A két szurkolótábor már ott elkülönült, nézte a sajátjait, de ingerkedésre nem emlékszem. Sosem volt ez terhes, ellenkezőleg, ez is hozzátartozott a koreográfiához, feldobott minket. A stadionból kiszűrődött a morajlás, mi kint készültünk, alig vártuk, hogy végre kifuthassunk. Aztán a kivonuláskor a taps, az üdvrivalgás... Elképesztő élmény volt így pályára lépni.- Három világbajnoki selejtezősorozatot játszott végig, egyaránt sikeresen; igaz, csak két vb-n szerepelt. Itt, az irodájában, ahol ülünk, ön mögött a Szovjetunió elleni 1977. évi 2-1-es győzelem tablója díszíti a falat. Ez tehát a legszebb emlék?- Mindenképpen az egyik. Talán inkább négy sorozat egy-egy mérkőzését emelném ki. 1973-ban a a svédek elleni sorsdöntő selejtezőn szurkolóként voltam kint. Máig dermesztőén élnek bennem a drámai pillanatok, Kocsis Lajos szabadrúgása, s persze Edström fejes gólja, amivel 3-3 lett az állás. Azt hittük, itt a világvége, hogy ismét nem jutottunk ki a vbre. A hetvennyolcas selejtezőben valóban a szovjetek elleni meccs volt a csúcs. Előtte Tatán edzőtáboroztunk, ott értesültünk arról, hogy az összes jegy elkelt. A meccs előtti napon Baróti Lajos bácsi közölte, hogy politikai delegáció érkezik Tatára. Na, gondoltuk, közük velünk, hogy nem nyerhetünk a szovjet elvtársak ellen, ahogy azt a közbeszéd mindig suttogta. Ám az egyik fejes a következőket mondta: „Arra kérem magukat, hogy a szovjet sportbarátaink ellen keményen, férfiasán, de sportszerűen játsszanak, és nyerjék meg a meccset, mert május elsejére így millióknak szerezhetnek örömet.” A mérkőzést ugyanis április harmincadikán rendezték. Életem góljával szereztünk vezetést, egy beadást a szovjet kapus, Asztapovszkij ügyetlenül ütött ki, éppen a tarkómra, onnan vánszorgott a labda a hálóba... A nyolcvankettes sorozatból a románok elleni hazai győzelem volt kulcsfontosságú. A kezdés előtt két órával kimentünk a lelátón a teraszra. Odajöttek hozzánk az Erdélyből titokban érkezett szurkolók, s szinte könyörögtek nekünk, hogy nyerjünk, mert a győzelem élményével hónapokig elélnek Romániában. Még ma is beleborzongok, ha erre gondolok. S ha nem is sziporkázó játékkal, de Fazekas Laci góljával sikerült teljesítenünk a kérésüket. A nyolcvanhatos vb előtt pedig az osztrákok elleni győzelem adta meg a hitet, hogy lehet esélyünk. Legalább ennyire belém égett, hogy az utolsó mérkőzésünkön, Hollandia ellen kifütyült minket a közönség. Már továbbjutottunk, de a szurkolók nem nézték el nekünk az 1-0-s vereséget. Engem különösen megviselt az a fiaskó, hiszen fölé lőttem azt a helyzetet, amelyből egyenlíthettünk volna, s ha döntetlenre végzünk, az osztrákok is kijutnak a vb-re. Amikor mentem vissza Bécsbe, tartottam is tőle, mit kapok ezért, ehelyett azonban csak vigasztaltak.- Milyen érzések kavarognak önben a Puskás Aréna láttán? Fáj a szíve a Népstadionért, vagy örül annak, hogy Budapestnek ismét világhírű stadionja van?- Hihetetlenül kötődtem a Népstadionhoz. Borzasztó érzés volt látni, ahogy szép lassan az enyészeté lett. Amikor elkezdték bontani, az egyik szemem sírt, hiszen gyerekkorom legfontosabb emlékeinek az otthona tűnt el egyúttal. Ám ahogy az új stadion kezdett kinőni a földből, a másik szemem nevetett. S amikor már lehetett látni, hogyan is fog kinézni az új stadion, a Népstadionra emlékeztető pilonokkal, betonrácscsal, akkor el is illant a szomorúságom. Minden elismerésem Skardelli Györgyé, aki csodálatosan ötvözte a hagyományokat a modern építészeti megoldásokkal. Nyilasi Tibor a Népstadion gyepén a románok legyőzése után az 1981-es vb-selejtezőn Fotó: MTI- A szurkolók is gyorsan a szívükbe zárták a Puskás Arénát. Mit gondol, mi a szurkolói reneszánsz forrása, miért járnak ismét tízezrek a válogatott találkozóira?- Más körülmények között, mint régen, de a szurkolás ismét életformává vált. Az ezredforduló tájékán volt egy nagy űr, amikor az emberek nem is igazán tudták, mit várjanak a'labdarúgástól. Az új stadionokba élmény kimenni, s élve az utazási lehetőségekkel, a szurkolók külföldre is elkísérik a csapatot. Kívánom a mai játékosoknak, hogy évtizedek múltán ők is olyan érzéseket, emlékeket felelevenítve gondoljanak majd vissza pályafutásuk nagy mérkőzéseire, ahogy én most megtehetem. JEGYZET Az esély terhe Pajor-Gyulai László jegyzet@mediaworks.hu Ez bizony a legjobbakkal is megesik. Nemcsak itt, Európában, a női kosarasokkal, hanem az NBA-ben a sportág nagyágyúival. Kicsit megremeg a kéz, megcsúszik a labda, és el sem éri a gyűrűt a büntetőből, előtte hullik le a parkettre. Csütörtök este ilyen, a kívülálló számára talán vicces jelenetet is láthattunk magyar játékostól a hollandok elleni első Európabajnoki selejtezőn, de valahogy senkinek sem volt kedve nevetni. Ha esélyeshez méltóan nyerünk, belefér, a meccs után a hibázót egy ideig cukkolják a társak, aztán mindenki elfelejti, most azonban más volt a helyzet. Bárcsak ez a suta dobás lett volna a leggyengébb mozzanata ennek a mérkőzések! Ám ezúttal az egész csapat mondott csődöt és kapott ki a jóval alacsonyabban jegyzett hollandoktól 66-56-ra Amszterdamban, a honosított amerikai Turner Yvonne kivételével mindenki csalódást okozott. Turner, ez a végtelenül szerény, kedves hölgy egyébként nagy ajándék a magyar női kosárlabdának. Már a nyári Eb-n is külön tiszteletdíj nélkül játszott, és most is így jött az amszterdami, meg a vasárnapi, szlovákok elleni soproni meccsre a messzi orosz Orenburgból, hogy a szövetség csak az utazását fizette. Számára tényleg megtiszteltetés, hogy magyar válogatott lehet, és persze nagyon jól tud kosárlabdázni is. Ő tehát hozta, amiért Székely Norbert szövetségi kapitány számít rá. A többiek betűje rejtély. Bár a csapat fiatal, tagjainak a zöme az egyáltalán nem gyenge magyar bajnokságban már nem epizódszereplő, a nemzetközi porond sem ismeretlen számukra, és játszott az előző Eb-selejtezőkön, majd magán a kontinensbajnokságon is. Néhányukról a kapitány nem véletlenül mondta, hogy remek formában vannak, a posztjukon a legjobbak a kínálatból, a klubokban sikeres kulcsemberek - azaz semmi sem vetítette előre az összeomlás lehetőségét. Most azonban kiderült, a fiataütásnak komoly hátrányai is lehetnek. Esetünkben a vezéregyéniség hiánya. Egy olyan, tapasztalt játékosé, akire mindenki hallgat, és aki képes összerántani a pályán a többieket, amikor baj van. Vagy amikor el kell viselni az esélyesség terhét, ami komoly felelősséggel jár, és amit nem lehet minden helyzetben a magasabb szinten játszani képes Tumerre hárítani alibi passzokkal. A tehetség, a szorgalom és a tudás önbizalom és bátor felelősségvállalás híján pont arra elég, amit csütörtökön láttunk: elbizonytalanodásra, kapkodásra, szétesésre és persze vereségre. Vasárnap, a szlovákok ellen is papíron a magyar válogatott az esélyes. Jó alkalom felnőni ehhez.
