Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-09 / 260. szám
2 helyőrség szerkesztoseqi terepaszta AZ ISMERETLEN KATONÁK RÓZSÁI Daksadon az ismeretlen katona síremléke nagyobb becsben van, mint bármely más szegletén a világnak. Nem azért, mert a daksadiak olyan jó hazafiak vagy annyira kegyeletteljesek lennének, hanem félelemből virágozzák fel minden reggel azt a kopjafát. A daksadi ismeretlen katona sírja valójában két ember földi maradványait őrzi, mindkettőt valami gálád véletlen sodorta ebbe a faluba. Daksad egyetlen nevezetessége, hogy áthalad rajta a vasút. Állomás sincs, de a mozdonyvezetők naponta kétszer is lassítanak a füzes mellett: hajnalban itt ugranak fel azok, akik a városba igyekeznek, alkonyatkor pedig itt ugranak le azok, akiket hazahozott a gondviselés. De ez nem volt mindig így: a háború vége felé, augusztusban elpártolt a daksadiak mellől a fennvaló. Az asszonyok esküsznek, hogy vasárnap volt, a délutáni templomozásra húzták a harangot, amikor a falun átdübörgő szerelvényről valaki egy holttestet dobott le a töltés mellé. A férfiak azt állítják, péntek volt, és a déli harangszó kondult meg épp, amikor a tehervonat egy embernyit könnyített magán. De ami biztos, hogy Mózsiék kisebbik fia találta meg a magyar honvéd élettelen testét, és addig pislogott mellette nyüszítve, hogy azóta se bírja abbahagyni a szemhéjrebegtetést - hunyorog, pillogtat ma is, ha kell, ha nem. Összecsődült a falu, hogy mi legyen a halottal. Persze, el kell temetni, de ki költségén? Nincs ám ingyen a koporsó, s a jó daksadiaknak a pap se csókért mondja az áment. S most egy idegennek meg csak úgy kijárna a jó egyházi temetés? Zúgolódtak, morogtak a hívek, de aztán az Alszeget és Felszeget házról házra járva a kisbíró csak összegyűjtötte a végtisztességre valót. De mire a sírt kiásták, még egy katonát találtak a mezőn, a Hosszág gödrében, a nagy diófa árnyékában. Német volt, és halott ez is. Miklós bátyánk lelt rá, félre is csapta a kalapját és csúful káromkodott.- Hogy Ákhábel eresztené rá a Gyehennából szabadult tetves nyüveket a mocskos bandára, hogy ezek mind ide járnak temetkezni! - köpött a markába, azzal nekiállt leoldozni a jóféle disznóbőrből varrt bakancsot a halott lábáról. A lábbelit és a lyukas sisakot felhajította a szekér derekába - jobban kell az az élőknek, a saroglyára meg felkötözte a németet, és még épp időben átzötykölődött vele a temetőig. Télen Miklós bátyánk jóféle, kincstári bakancsban járta az erdőt, tavasszal meg a leghosszabb paszulykaróra felszegezett német sisakkal pucolta ki a budit, és már kezdett megenyhülni a lelke a potyatemetkezők iránt. Az augusztus azonban tragédiák sorát zúdította a falura: egyik héten Boga Karcsiék nagyobbik fiával elragadt a ló, a fiú leesett, de a lába a kengyelbe szorult, a mén pedig maga után vonszolta a Kacószéltől le a temetőkertig. Merő véres húsdarab volt a gyermek, mire a lovat megfogták. Rezesbanda húzta a fiú sírjánál, a daksadiak pedig megrendülve motyogták minden kapu előtt, hogy ilyen szép temetést még nem láttak. Másik héten a Bonczidai Éva Kovácsék papnak készülő fia fulladt bele a vízgyűjtőbe, pedig tudott úszni. Azt gondolta mindenki, az anyja is belehal a bánatba, menni is alig tudott szerencsétlen a gyászkocsi után. Öt nap múlva pedig egy testvérpár veszett oda messzi idegenben, lezárt érckoporsóban hozták haza őket, a városi cimboráik és a daksadiak hangosan jajveszékeltek a kiásott sírgödör mellett. Akkor értette meg a tiszteletes, hogy a katonák hozták a bajt. Azóta virágokkal hordják meg minden nap a sírjukat, az alszegiek és felszegiek névsort írtak, mikor kinek kell friss rózsákról gondoskodnia. Télen-nyáron hordják, akinek nincs, felpattan a vonatra és a városból hazafelé nagy csokorral ugrik le este a füzesbe. Oda, ahol Mózsika szeme rángatózni kezdett. tarca MIÉRT HALLGATUNK ROSSZ ZENÉT? Nyár, meleg, strand, fülledt ritmusok, lágy akkordok, hullámzó dallamok... Kinek ne lenne ismerős ez az idilli kép? Napjaink valósága, vagyis fogyasztói pszeudokultúrája elképzelhetetlen háttérzene nélkül, legyen szó vásárlásról, sportról vagy egyszerűen egy jóleső henyélésről, amit a nyugati kereskedelmi feketemágusoktól fantáziátlanul (franchise-szerűen) átvett terminológia szerint wellnessnek mondunk. Tudjuk a zenei enciklopédiákból, hogy létezik autonóm zene, amit azért csinálnak, mert zenét akarnak csinálni, és funkcionális zene, amit meg azért, hogy valamilyen tevékenységhez társuljon. Primitív felosztás, de valahol el kell kezdeni. A történelem hajnalán autonóm zenének nevezhettük a szöveg- és dallamközpontú zenét, amivel hivatásos muzsikusok meghitt környezetben szórakoztatták a hatalmasokat vagy bárkit, aki kíváncsi volt rájuk (természetesen a vándor vagy lokális énekmondók dalainak is volt funkciója: a kor médiáját, történelemkönyveit és családi históriáit jelentették). Funkcionális zene volt a munkadal és a katonadal, amiben minden a ritmushoz igazodott, kalapácsütés, evezőcsapás, kaszalendítés, menetelés vagy roham ritmusához (aki nem tudja elképzelni, milyen egy roham ritmusa, hallgasson bele bármilyen úgynevezett galoppozós, avagy középtempós metálnótába: ezek ritmizált lovasrohamok). Ma egy közönséges munkadal, legyen a volgai hajóvontatóké, a kínai lepénysütőké vagy a magyar aratóké, már népművészet, eredeti funkcióját vesztett autonóm zene (persze rögtön vissza is nyeri, ha valaki azt dúdolgatva kezd hajót vontatni, lepényt sütni vagy aratni, de beléptidíjat szedni akkor megint nem lehet rá). Ma a zene végtelen. Semmilyen zene nem tilos, minden zenész olyan zenét csinál és minden hallgató olyan zenét hallgat, amilyet akar. Ebben a végtelenben a modemitás óta benne van a zene ellentéte is: a zaj, amely ma közmegegyezésesen (vox populi) szintén zene. Egy átlagos strandbüfében, sporteseményen, plázában, bulin, bárhol, ahol nagy tömeg gyűl össze azért, hogy úgy viselkedjen, mint egy nagy tömeg, funkcionális zene szól. Ha experimentális, fúziós dzsessz vagy zürjén-ócseremisz népdalcsokor dallamait fújná felénk a lágy nyári szellő a fitneszteremből, az is funkcionális zene lenne, mert azért tették be a lejátszóba az intézmény vezetői, hogy mi az ő intézményükben költsük el a pénzünket. De fenti helyeken, ahol a kultúra csupán jól átgondolt gazdasági elképzelések egyik mellékkérdése, kizárólag valami szintetikus, embertelen, ipari döngölést lehet hallani. Az elektronikus zenének is megvannak a maga zsenijei, napszámosai és páriái - de itt nem elektronikus zenéről van szó, hanem olyan zajmasszáról, amit érző, gondolkodó emberi lény egyszerűen nem is hozhatna létre, mert nem emberi. Ha végtelenül nyitottak vagyunk: lehetne a zajmassza a cölöpverők vagy a Thor kalapácsával dolgozó fegyverkovácsok munkadala is, de értelme, pláne esztétikája így sincs. Evidencia: az ütemes zenére testünk spontán reagál. Révülten ringatózunk, vonaglunk vagy elbambulunk (a vüágok közt kaput nyitó, sámándobos révület és a monoton zaj mesterséges eksztázisa között posztmodem vulgárértelmiségiek nagy élvezettel találnak kultúrtörténeti összefüggést - nyilván találnának a késő reneszánsz freskók és a vintage pornó között is, de szerencsére nem mennek oda, ahol késő reneszánsz freskók rendesen tartózkodni szoktak, így ezt eddig megúsztuk). Ezzel a legegyszerűbb a népet fogyasztásra, görcsös, kapkodó zabálásra, ürítésre, aztán megint csömörig töltekezésre bírni. Ez már biopszichológia: a gyomromban dübörög a basszus, gyorsabban eszem, gyorsabban iszom, gyorsabban emésztek. Mindent gyorsabban csinálok, mint az anyatermészet megkívánná. De miért kell ehhez a primitív, rövid távú, kapitalista rémálomhoz ennyire szörnyű zaj? Attól félnek talán, hogy ha némi dallam is van benne, akkor lassabban zabálja a hamburgerét a fogyasztó és tovább talál életben maradni? Vagy hogy véletlenül kifejlődnek bizonyos esztétikai idegvégződései, és nem zabái több hamburgert meg nem kölcsönöz több jet-skit? Rengeteg jó zene van a világon. Minden műfajban van jó. Legalább annyi jó zene van a világon, mint rossz. És mégis, direkt a legrosszabbat hallgatják. Hiszen ha nyomasztó, monoton, rideg zenére vágynak, akkor kapásból ott a Depeche Mode, a Nine Inch Nails vagy a Helium Vola. Egy világhírű pop, egy világhírű metál-electro avantgárd és egy teljesen rétegavantgárd (naná, hogy ez a kedvencem: opera-énekesnő, gregorián dallamok, német és latin szövegek a végítélet basszusaira - mi kell még?). Ha fölsorolnám az egész kínálatot, tovább tartana, mint jelen írásom (de a hergelés kedvéért még: Front Line Assembly, Ministry, Skinny Puppy, Project Pitchfork, Fear Factory, Juno Reactor, Rammstein, Marilyn Manson, Covenant - vigyázat, a svéd Covenant darkos szintipopot, míg a norvég Kovenant indusztriális black métáit játszik!). És még csak a monoton, nyomasztó, rideg zenéknél tartunk. Itt is van egy határsáv, ahol a virtuális valóság átkai mellett némi áldás is átszivárog hozzánk: ha meghallgatok az internetes reklámkloákán mondjuk két mongol folkmetál zenekart (egyik kedvencem a Hu, nemrég a Dankó Rádión is hallható volt főműsoridőben! Alig hittem a fülemnek: ilyen abszurd dolgokat inkább kitalálni szoktam, mint ta-Juhász Kristóf pasztalni. Jólesett hallani, hogy ez valóság), a rendszer rögtön elkezdi szórni a többit. És nemcsak a folkmetált, hanem a tradicionális népzenét is, meg bármit, amit a címkék alapján odacsoportosít. Egy délután alatt át lehet tekinteni egy ország zenei jelenének főbb zsánereit. S a nép, az istenadta nép mégsem ezt teszi. De miért? Nos, a választ nem strandbüfében, konditeremben vagy faluvégi kurta diszkóban találtam meg, hanem saját lakásunk előtt, ahol az útkaparó munkások a betont törték, mert valaki azért adott nekik pénzt, hogy éppen ott törjék a betont (ha nem egy teljesen ugyanolyan betont tettek volna a helyére, hanem selymes füvet nünükével meg évelő nyári tőzikével, még értelmet is kapott volna a dolog). A munkásoknál rádió volt, de erre jó ideig nem jött rá senki, mert ment a légkalapács. Aztán a légkalapács elhallgatott, és megszólalt egy sokkal gyöngébb, halkabb, légiesebb légkalapács - az volt a rádió. Megvilágosodtam: hiszen ha olyan zenét hallgatna az a szegény ember, amely, ha nem is maradéktalanul, de legalább jelentősen szebb és esztétikusabb a légkalapácsnál, akkor soha többé nem volna képes kezébe venni a légkalapácsot. Azért hallgat zene helyett zajt, hogy földelje magát. Hogy a civilizációban való túlélése érdekében magát is bebetonozza a betonba, az ipari monotóniába, a halott anyag vég nélküli önfertőzésébe. Ha nem fogyasztói zajt hallgatna, hanem valódi zenét, akkor elhinné, hogy van menekülés a betonpokolból, és félredobná a légkalapácsot. De direkt nem akar menekülni, mivel fél az ismeretlentől. így alsótudati árnyékolástechnikát használ, amit a fogyasztói társadalom minden igényt kielégítően szolgáltat (ugyanez a helyzet a szépirodalommal és a pletykalapokkal) korosztálytól függetlenül. Tehát azért hallgatunk rossz zenét, mert félünk kimenni. Félünk attól, hogy megpillantjuk a szabályozott, épített mátrix helyett a teremtett világ valóságát (szabadidős-kulturális időtöltéseink során olykor közvetlenül találkozunk a teremtett világgal, tehát nagyon fontos, hogy például a strandon úszva iszonyatosan rossz zenét halljunk, és folyamatosan eszünkben tarthassuk: mi nem a természethez, hanem a betonhoz, nem Istenhez, hanem a sátánhoz tartozunk). Pedig legkésőbb a halálos ágyán mindenki meg fogja látni. Ezért aki még életében elkezd jó zenét hallgatni, nem fog majd annyira megijedni, amikor haldoklik. Próbálják csak ki! Képfotózók (akril,vászon, 50 « 70 cm, 2012) Főszerkesztő: Szentmórtoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma KMTG aaaaaiiaiiaH aaaaamaiiaBI aaaaaaaaaaa IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegftkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2019. november