Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-21 / 220. szám
2019. szeptember 21. III. évfolyam 38. szám 2 Szilágyi-Nagy Ildikó tárcája 5 Baricz Dezső, Nagy Betti és Lázár Balázs versei 7 Olvasóink versei & 4 Gyimesközéplok, 2010 ortre IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET U Vádol a csönd is, a másikra rávall. Isszuk a kávét Ophéliával n vezervers MakkaiÁdám Szédült gyenge fejünk Félelme rémít a holnappal mérgezett mának, s nem vár ránk keresztútnál pihenő árnyék. Szédült, gyenge fejünk a tudat csorba edénye - sötétbe húnyó tükörként döbbenve ismeri fel kimért határait. Fölöttünk égő Korszellemek csatája zajlik, s a jószívű malomkő nem törődik a búzaszem keservivei. Életünk remény- és emlékdarabkák, rejtelmes jövőnek hordozói, jövőnek, melyet újból élni kell majd, s múltunk e jövőbe áthidalják azok akik megölnek életünkért. (Balatonboglár, 1953) Ignácz Rózsa, az ünnepváró Bonczidai Éva Az 1989 előtti évtizedek irodalma kapcsán gyakran hallani, hogy sok író, költő hallgatásra kényszerült, főként gyermekirodalmi műveket jelentethetett meg és műfordításból élt, miközben remekműveit rejtegetnie kellett. Aztán mindig kerül egy cinikus hang, amely megjegyzi, hogy az utóbbi harminc évben miért nem láttunk egyet sem ezekből az állítólagos remekművekből. Pedig a változás szele valóban felszínre hozott jó pár figyelemre méltó kéziratot, például Ignácz Rózsa Szent Lászlóról 1951-52-ben írt munkája, az Ünnepi férfiú már 1989-ben megjelenhetett a Püski kiadónál, később a ProPrint gondozásában Csíkszeredában is, tavaly pedig, a vallásszabadság évében kivételesen szép kiadásban jelentette meg a Magyar Unitárius Egyház és az írók Alapítványa-Széphalom Könyvműhely. Az ötvenes évek elején írt könyv - melyért akkoriban kényszermunka vagy halálbüntetés is járhatott volna - nem könnyű olvasmány, de aki rászánja az időt és a figyelmet, rendkívüli gondolatkísérlettel gazdagodik, ugyanis mindenféle posztmodern allűr nélkül Ignácz Rózsa Szent László alakját kutatja a múltban, jelenben, jövőben - ráadásul különféle műfajokban és stílusokban megragadva. Az egyik legmegrázóbb fejezet egy levél, melyből kiderül, hogyan erőszakoltak meg az oroszok egy nőt, és az is, hogy a 13. században Szent László lovagi törvényt hozott az úton járó nők védelmére. A sokféle írói bravúr nyomán született szövegegyüttest Kodolányi János kéziratban olvashatta, majd rajongó levelet írt a szerzőnek: „Maga ebben a műben igazi, nagy író lett. Ha körülnézek írónőink között, csak vigyorogni tudok, s ha Európát veszem szemügyre, csupán Sigrid Undsetet, Lagerlöföt említhetem társként Maga előtt, de már a szintén nagy Virginia Woolfot alig.” Szabó Magda évtizedekkel később így méltatta az Ünnepi férfiút: „Ennek a befejezetlenségében is kimagasló műnek nemigen van a mi irodalmunkban szabvány esztétikai meghatározása. Ignácz, jóval a hasonló változások előtt, megalkotta Szent Lászlójával az új magyar eszszéregényt, amelyből a tudomány nagyképűsége éppúgy hiányzik, mint az amatőrök tudálékossága. [...] Az író tétele szerint egy ország teljes történelme nem lehet makulátlan, hibáktól, kátyúktól örökre mentes, mindent, ami rossz, ami hiba, a végén mégis kiegyensúlyoz benne olykor-olykor egy-egy ünnepi pillanat, ünnepi periódus, amely megszüli az ünnepi férfiút, aki nevével a korszakot jelezni szoktuk.” A konok író fiókja Idén másodjára van alkalmunk megemlékezni Ignácz Rózsáról, hiszen ebben az évben volt 110 éve, hogy megszületett, és negyven évvel ezelőtt távozott e földi világból. Az ilyen dupla évfordulók talán csak szembetűnőbbé teszik, mennyire esetleges, hogy az úgynevezett utókor hogyan viszonyul egy adott életműhöz. Ignácz Rózsa világéletéhen gyanús volt - és talán halála óta még inkább az. Amíg élt, a hatalom nem tudott mit kezdeni vele, hiába az ígérgetés, hiába a fenyegetettség, ő konokul képviselte azt, amit helyesnek tartott. Például 1944-ben zsidó barátai, kollégái és egykori tanárai iránti szolidaritásból ő maga is felvarrta kabátjára a sárga csillagot; amikor felszólították, hogy írjon regényt Horst Wessel náci rohamosztagosról, határozottan megtagadta, akárcsak később annak a nyilatkozatnak az aláírását, mely az 1956- os szabadságharcot ellenforradalomnak nevezte. Pedig a hivatalos látogató közölte, hogy így nem lesz sem életműszerződés, sem tévéjátékok bemutatása, és „magát akkor legfeljebb ifjúsági szinten engedik működni”. Halála óta pedig gyanússá teszi az, hogy személyisége, műveltsége, bölcs világismerete helyett gyakrabban esik szó az életrajzáról, hogy miként lett a kovásznai papleányból a Nemzeti Színház művésze vagy kora népszerű írója. Pedig talán egyszerű a magyarázat: Ignácz Rózsa arra volt hivatott, hogy színművészként és íróként is a magyar kultúrát szolgálja, emberként pedig a gyámoltalanokat oltalmazza. Bányászfelkelés tizennégy éven felülieknek Ignácz Rózsa bátor és karakán ember volt, szilárd jellem, kíméletlen szókimondó, ami nemcsak Íróként tette őt kényelmetlenné, hanem emberként is azoknak a szemében, akik nehezen viselték az egyenes beszédet. Első regénye, az Anyanyelve magyar 1937- ben jelent meg, tizenhat kiadást ért meg, azzal hozott újat, hogy realista történetet épített a román uralom alatt élő magyarokról, mely nem csapott át sem irredenta követelőzéssé, sem nemzethalált vizionáló jajongássá. Született Moldovában című regényében elsőként teszi irodalmi mű szereplőivé a csángókat és engedi látni sorsukat, pedig csak kis időt tölthetett a „keleti magyarok” között, akkor sem jegyzetelt, nehogy bajt hozzon szállásadóira, mégis hiteles korrajzot vázolt fel az átalakulóban lévő közösségek léthelyzetéről. folytatás a 3. oldalon |
