Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-14 / 214. szám
2 helyőrség szerkesztoseqi terepaszta ff MIG A FOLD LESZEN..." BonczidaiÉva Forrás: Wikipédia Mind meghalunk. Nem úgy, mint eddig, hanem tényleg. Az egész emberiség. Legalábbis ezzel riogatnak azok, akik Facebookon égő esőerdőt, műanyag szeméttől fuldokló vadállatokat vagy hurrikánok pusztításait ábrázoló fotókat tesznek közzé. Természetesen én sem fogom bagatellizálni a problémát - az ember ugyanis valóban szörnyű kártékony lény, vissza kell fognunk a Föld kizsákmányolását, a felesleges pusztításokat és a mértéktelen szemetelést. De természetesen életmódtanácsokat sem fogok osztogatni, mert bár én sem dobálom el össze-vissza a műanyagot, tömegközlekedem, igyekszem helyi termékeket vásárolni, -ültettem már fát és takarítottam már ecettel, sosem hittem azt, hogy ezzel épp megmentem a bolygót. Persze észszerű törekvés az, hogy az ember próbál olyan körültekintően és pazarlás nélkül élni, mint ahogy az a nagyszüleinknek még természetes volt, de meglehet, hogy mindez igencsak kevés ahhoz, hogy ellensúlyozzunk egy olyan folyamatot, amely klímakatasztrófához vezethet. A könynyelmű pénzhajhászásból fakadó pusztítások bizonyára felgyorsítják ezt a folyamatot, de lehet, hogy a klímaváltozás igazából a bolygónk egyik tulajdonsága. Még az is megtörténhet, hogy a dinoszauruszok sem szúrtak el semmit, pedig hogy megjárták. Amikor azon kaptam magam, hogy a fenyegető klímaváltozáson gondolkodom, előkaptam a Bibliát, hogy megkeressem Noé történetét, ott ugyanis azt olvassuk, hogy Isten hozott egy döntést: „Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem. Ennekutánna míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szűnnek.” (I. Móz. 8:21-22) Ezennel abba is hagyhatnánk a kétségbeesést. Csakhogy a következő fejezetben van egy „apró” pontosítás: „Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére. És monda az Isten: Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van: Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között.” (I. Móz. 9:11-13) Persze a szivárvány sokaknak ma már nem e szövetség jelképe, de Isten biztosan jobban emlékszik, és bízhatunk benne, hogy számon is tartja ezt a szövetséget. Például a közelgő véget most a tudósok egy része épp a Föld elsivatagosodásához köti, és a tények bizony látni engedik, hogy valóban ilyen irányú változások zajlanak. Épp ezen morfondíroztam, amikor szemembe ötlött a hír, miszerint az emberi lelemény medveállatkákat juttatott a Holdra. A medveállatkák (Tardigrada) csodálatos teremtmények, több mint ezer fajuk ismert, Magyarországon közel száz fajuk él, és ők lesznek azok, akik bármiféle elsivatagosodást rutinosan túlélnek. Először Alfred Brehm híres enciklopédiájában, Az állatok világában olvastam róla. A természettudós munkája eredetileg németül jelent meg az 1860-as években, és már akkor felveti, hogy „ha valamilyen elementáris esemény ezeket a szervezeteket a fagyos világűrbe kiröpítené, és egy más, további életükhöz alkalmas égitestbe jutnának, könynyen megtörténhetne, hogy a hosszú utazás dacára, életüket ott tovább tudnák folytatni.” Ugyanis már akkor legendás volt a medveállatok szívóssága: ezek a parányi (sok fajuk egy milliméternél is kisebb) lények szinte elpusztíthatatlanok. Minden körülményhez alkalmazkodnak - védőburkot képeznek maguk köré vagy kriptobiózis állapotába kerülnek, szinte teljesen kiszáradnak, és ebben a tetszhalottságban töltenek akár több mint száz évet is úgy, hogy ha ismét nedvesség éri őket, „feltámadnak”, folytatják az életüket, sőt még szaporodnak is. 100 Celsius-fo-Medveáilatka kos levegőn 6 óráig is kibírják, -200 Celsius-fokra lefagyasztva húsz hónapig életben maradnak, elviselik, ha tizenöt perc alatt -190-ről +151 Celsius-fokra melegítik őket. Egyes példányai túlélték az 570 000 rád röntgensugárzást. (Az emberi szervezet már 500 rád sugárzástól halálos sérüléseket szenved.) Túlélik a földi ultraibolya sugárzás ezerszeresét, a gamma-sugárzást, a rendkívül erős elektromágneses sugárzást és az elektronmikroszkópos elektronbombázást is. Jól bírják a nagyon magas és a nagyon alacsony nyomást, ellenállnak mérgező gázoknak, és túlélik a savakban, oldószerekben való fürdetést. 2007 szeptemberében már eltöltöttek tíz napot az űrben, majd miután visszajöttek, feléledtek és szaporodtak. Egy másik kísérlet során először nyolc napig vákuumban tartották őket, utána három napig szobahőmérsékleten héliumgázban, majd néhány órára lefagyasztották őket -272 Celsius-fokra, de amikor újra szobahőmérsékletre kerültek, feléledtek. (Persze az is elképesztő, hogy vannak emberek, akik képesek kiötleni egy-egy ilyen tortúrát.) Addig is, amíg ellessük ezt a makacs túlélési képességet a medveállatkáktól, ültessünk fát és gondozzuk a kertet - „ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág.” A felhőtlen derű helyett azonban felötlött bennem még egy kérdés: vajon meddig élnek ezek a bájos-bizarr medveállatkák, ha békén hagyják őket? Khm, a normál élettartamuk három hónaptól két és fél évig terjed. Tehát a valódi életük akkor is ennyi, ha időnként akár százéves szüneteket iktatnak be. ebüt FALUN SZÉP A TERMÉSZET- Kopp-kopp. Kopogtat a kis Jézus az ablakon. Halvány tekintettel hallgatja mindenki Ady Endre minden évben egyszer előhúzott életüzenetét. Könnyezve, majd sírva örüljünk, hogy a mi gyerekünk már kétévesen mert szavalni a templomban, és feltehetőleg színész lesz vagy magyartanár, valószínűleg túltanulja minden vidéki osztálytársát, és ha máskor nem is, de legalább most karácsonykor hisszük, hogy belőle diplomás lesz. Másnap reggel behajtjuk a kecskéket. Látom, ahogy nagyanyám a kertben szöszöl, mert nem akar ma ő fejni. Lassan lapátolja a havat és meg-megáll, mintha sajogna a háta, pedig mindenki tudja, hogy még a kilencéves öcsémnek is jobban fáj mindene. Mert ő munkakerülő volt, nem akart soha dolgozni, ha tehette, inkább tíz emberre mosott a patakban, vagy naponta háromszor takarította ki a házat, csak dolgozni ne kelljen. Folyton panaszkodik rá mindenki. Én szeretem őt nagyon, de azért hallom, hogy mi az ábra. Nálunk az emberek minden vasárnap eljárnak az istentiszteletre, én is alig várom már, hogy lekonfirmáljak. Nagy bulit csinálunk majd a kültúrban, s valószínűleg ott fogok először megrészegedni, mert ez így szokás. Aki lekonfirmált, ihat. Itt nálunk az élet nem egyszerű. Senki nem is értheti meg. A nagy bölcs városiak el se tudják képzelni, hogy falun mennyi munka van, vagy hogy milyen az igazi élet. Itt ki tudsz menni a természetbe, s aztán olyan jó társaságok vannak. Az apám minden este kijár a kocsmába, néha anyám engem küld utána, mert az ő szavára soha nem jön haza. De én szeretek odajárni, mindig kapok is valamit. Vesznek nekem a bácsik egy kólát, s ha jó fiú vagyok, bele-belekortyolhatok a szomszéd János bácsi sörébe is. Persze ezért jól kell viselkedni. Csöndben ülni. Aztán otthon nem elmondani, hogy a férfiak miket beszélnek egymás közt. Hogy hogyan szidják az asszonyokat, vagy hogyan kergetik a kis Julit, aki sorban hozza a borosüvegeket és a kacsingatásokat. De velem sose volt gond, gyorsan megtanultam, hogy ez a világ nem is rossz hely. Nekik mindenük fáj, általában másnap reggel, hajnalban mennek újra a mezőre, fejnek, ganyét hánynak, lapátolják a világ keserűségét, s jókat csapnak a tehén farára. Csak ezért vannak itt. Mert azért ők szeretik a családot, értük kelnek fel minden reggel négykor, éppen csak idejük nincs rájuk. De nem tehetnek róla, falun sok a munka. Ám ezt a városiak nem értik. Senki nem érti, hogy nekik ezért ez is kijár. A minden este. Éjfél után mindig van egy olyan perc, amikor elcsendesednek, mindannyian. Van, akinek a szemében a könnyet is látom, bár lehet, csak képzelem. Erről az egy percről soha nem beszél senki, hogy épp mire gondolnak, mivel szembesülnek, talán mindannyian egy korty sör árán korán megtanulták, hogyan kell közömbösnek lenni. Az apám se szól semmit, utána csak feláll és hazaindulunk. Útközben már beszél, újra olyan, mint általában. Bár tudhatnám, hogy mi az a nagy bánat, ami minden nap egy percig elszomorítja. Amire minden nap csak egy percig akar gondolni. És amire csak a kocsmában tud. Néha azt hiszem, hogy imádkozik. Mindenki. A kocsmában. Demeter Adél-Hajnalka Én már hároméves koromtól tudom a miatyánkot, talán hamarabb megtanultam, mint a saját nevemet. A pap azt mondja, hogy imádkozni kell, amikor csak tudunk, ott, ahol csak lehet. Mindig imádkozni kell. Bár akkor nem értem, hogy apámék miért éjjel és csak egy percig szoktak. Mondjuk templomba csak vasárnap lehet menni, lehet, hogy ők így tartják meg minden nap az istentiszteletet. A kocsmában. A nagyanyám sokat szokott imádkozni. Azt mondják, ez olyan asszonydolog. Még egy rózsafüzérje és Jézus-szobrocskája is van, pedig református. Ő sokat van csendben. Nagyon sok mindent nem értek. Ahogy az idő telik, egyre inkább megváltozik itt minden, de valahogy mégis ugyanaz. Az emberek sokat dolgoznak és keveset beszélnek. És senki nem akar elmenni innen. Mert szép a természet és jó a társaság. És mert valamiért mindkettőben egyedül tudsz lenni. Bár tudnám, hogy miért vágyunk itt mind csak a magányra. De én nem tudok semmit. Amíg gyerek voltam, mindent elhittem, amit mondtak, de amint kérdeztem, senki nem válaszolt. Talán velem volt a baj, mindig gyerek maradtam és túl sok volt a kérdésem. Most már nincs bennem egy kérdés sem, úgyhogy nincs szükségem a válaszokra sem. Én is sokat dolgozom, és esténként eljárok otthonról. Nem tudom, miért. De már egy ideje nem is gondolkodom rajta. DEMETER ADÉL-HAJNALKA 2000 ben született Székelyudvarhelyen, jelenleg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-francia szakos hallgatója. Térdig érő kastélyok földje - a magyarcsesztvei Mikes-kastélyt kőről kőre hordta el a falu népe a rendszerváltás után KbfTG a no in a a Banin BBBBBBBaBMl BBBBBBBBBBB Főszerkesztő: Szentmártoni János IKárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E mail: szerkesztoseg ° kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2019. szeptember
