Tolnai Népújság, 2019. augusztus (30. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-24 / 196. szám
7 helyorseg múltidéző A FELSŐ-TISZAI ÁRVÍZ EMLEKERE Szorgos közéleti tevékenységem jutalmául egyszer még miniszteri dicséretet is kiérdemeltem - bizony! Az évszámra emlékszem: 1970, ha a dicsérő oklevelet éktelen papírhalmazomból elő tudnám találni, az aláírásból meg tudnám mondani, kicsoda miniszter elvtárs írta alá. E rangos elismerést azzal érdemeltem ki, hogy részt vettem - akkor úgy mondták: társadalmi munkában - a felső-tiszai árvíz pusztításának helyreállítási munkálataiban. 1970 májusában a Kárpátokbeli gyors hóolvadás hatására addig nem tapasztalt, kivédhetetlen árvíz zúdult a Számosközre. Hatalmas pusztítást végzett, különösen a Szamos völgyében, több települést egyszerűen elsodort. Harmincezer embert kellett gyors ütemben kitelepíteni, fákra menekülteket csónakkal menteni, és nemcsak házak és berendezések pusztultak, de odalett az évi termés és a háziállatok jó része is. Az egész ország belerendült a hírbe, a háború befejezése óta ilyen csapás nem érte e kis hazát. Hogy mi, akkor fiatal íróknak nevezett társaság menjünk segédkezni az újjáépítésben, Végh Antal találta ki - nem véletlenül: ő odavalósi volt, Jánkmajtis szülöttje és bujkált benne némi nem erőszakos, nem bántó, afféle vezérkedési hajlam is. Jó tucatnyian, akik tehettük, meg elég erőt éreztünk magunkban, mentünk vele. Elsősorban azért, hogy segítsünk, persze, de alighanem mindegyikünkben ott lappangott a vágy, hogy ha már a világot nem is, de legalább az országot láthassuk - hogy egy kirándulás keretében elutazzunk az ország legtávolabbi csücskébe, arra egyikünknek sem igen volt elég pénze. Fehérgyarmatig vonattal mentünk. Ott valamely iskola épen maradt tornatermében kaptunk szállást, katonai vaságyakon aludtunk más munkásokkal együtt. Reggelente teherautó vitt ki a munkahelyekre. Alighanem augusztus volt, nyaralásra való meleg idő. A talaj már felszáradt, lehetett közlekedni rajta, de az árkokban, gödrökben még bugyborékolt a sár, itt-ott színes textildarabok, valahai szőttes asztal- vagy ágyterítők, függönyök maradványai bukkantak elő. Az itt általánosan használt építőanyagból, vályogból épült házak hetekig térdig, esetleg derékig érő vízben álltak, ami a vályog halálát jelentette; az épületek megroggyantak, faluk kidőlt. A mi feladatunk a takarítás volt, előkészíteni a terepet az újjáépítéshez - írófélékhez, semmilyen szakmához nem értőkhöz méltó feladat. Leszedtük a megbillent tetőkről az ép cserepeket, öszszehordtuk a törmeléket, ledöntöttük a még álló falakat. Négyen-öten megfogtunk egy jókora gerendát, és addig döngettük a falat, míg le nem dőlt - ahogy a középkori ostromlók törték be a várkapukat. Legtöbbször a vastag falban lévő járatok mentén tört, egerek ugráltak ki belőle. A ledöntött falak alatt ugyan találtunk kődarabokat, de ezek a házak általában alap nélkül épültek. A kéményeket ugyan téglából rakták, ezeket is le kellett bontanunk, de vigyázva, mert nem lehetett tudni, mikor, merre dőlnek. Bizony izzasztó munka volt ez az iszapszagú, párás melegben, délutántól kezdve már szúnyograjok közepette. Minden ház udvarán valaha kút állt, ezek eltömődtek, valakik előttünk járók körbekerítették a helyüket, vigyázni kellett, nehogy valaki belelépjen és egy perc alatt örökre elmerüljön. Gyors ütemben építették ki a vízvezetékcsöveket, hogy legalább ivóvíz legyen a térségben. Olykor kóbor kutyák csapódtak hozzánk, s mivel enni adtunk nekik, napokig ott lábatlankodtak körülöttünk. Egy emlékezetembe égett képsor: egy nénike és egy bácsika az udvaron álldogálva végignézték, hogyan döntjük be egykori házuk falait. Ahol leélték az életüket. Nem látszottak megrendültnek, de az utolsó faldarabig ott álltak és néztek. Aztán: „Isten áldja meg magukat”, mondták. Elmentek, a bácsika egy vacak talicskát tolt, amiben talán utolsó motyóik voltak. A lakóházak mennyezetét deszkákkal borították, de felettük, szigetelő rétegként száraz napraforgó- és kukoricaszárkötegeket találtunk. A tetőszerkezeteknek csak a főbb elemei készültek fenyőgerendákból, a többi girbegurba akáckarókból. A még megmaradt csűrök felső szintjén lemorzsolt kukoricacsövekre leltünk, telente alighanem ezekkel fűtöttek. Megrendítő szegénység nyomait találtuk, tán valami XIX. századi élet minőségének nyomait. Budapest VII. kerületében nőttem fel, a háború még látható pusztításai, majd az államosítások, kitelepítések, elkobzások következtében nem ismertünk olyasvalakit, akit jómódúnak lehetett volna nevezni, mindnyájan hónapról hónapra éltünk - de ilyen elesett mélyszegénységet elképzelni se tudtam. Ha valahol végeztünk, már jött is a buldózer, hogy az anyaföldből vett vályogtörmeléket visszatapossa az Marosi Gyula anyaföldbe - mi másnap máshová mentünk. Valóban gyorsan haladt az újjáépítés, az ország minden fellelhető erőforrását felhasználva. Meglehet, ez volt a Kádár-korszak egyetlen fenntartások nélküli, elismerésre méltó cselekedete. Azóta sem jártam arrafelé, de nagyon sok fényképet, filmhíradóban mutatott képsort láttam. Igaz, az újonnan épített házak, a korszak satnya ízlésének megfelelően tájidegen, kocka alakú, sátortetős kivitelben készültek, talán már nem is az ízlés, de a korszak ideológiájából fakadóan elvágó sorokban, egyenruhában, katonásan sorakoznak egymás után - de legalább cementalapon, téglából, nemes anyagokból, vezetékes vízzel ellátva épültek. Lakóik egy katasztrófa után egy évszázadnyi időt léptek előre. Hogy mindezek lassan már ötven éve történtek, nem tartottam számon, az emlékek maguktól jelentkeztek, még meg is lepett az idő gyors futása. A helyiek majd bizonyosan megemlékeznek az eseményről. Én meg úgy érzem, ha mákszemnyivel is, de kötődöm hozzájuk. Öregecskén, csendesen elégedett vagyok ifjúkori önmagámmal, hogy nem voltam rest, és megcselekedtem, amit elvárt tőlem a haza. Fotó: Paróda Zoltán Lapszámunkat SZABÓ MENYHÉRT szobrászművész alkotásaival illusztráltuk. Szabó Menyhért 1992-ben született Budapesten. Tavaly szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, Kő Pál volt a mestere. 2011-ben a höhr-grenzhauseni kerámiaiskolában volt szakmai gyakorlaton, 2015-ben pedig Erasmus-ösztöndíjasként a Royal Academy of Fine Arts hallgatója volt Antwerpenben. Nyitott folyamat címmel tavaly a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban mutatkozott be önálló tárlattal, idén pedig a budapesti Telep Galériában nyílt kiállítása Crossover címmel. Műveit számos csoportos tárlaton láthatta a közönség Budapesten, Szentendrén, Debrecenben, Hódmezővásárhelyen és Sopronban. 2014-ben Barcsay-jutalomban részesült, 2016-ban elnyerte Kurucz D. István Festőművész Emlékdíjat, 2017-ben pedig a XXI. Országos Érembiennálén övé lett A legjobb vert érem díja. 2015-ben az Erasmus-ösztöndíj mellett elnyerte Magyar Művészeti Akadémia Fiatal Művészek Ösztöndíját és a Köztársasági ösztöndíjat, 2016-ban Amadeus alkotói ösztöndíjat kapott és a Ludwig Alapítvány ösztöndíját, 2017-ben pedig a Rudnay Gyula-ösztöndíjat. Szabó Menyhért szobrainak fő témája az emberi arc ábrázolása, de sajátos szemléletével és anyaghasználatával az ismert struktúrák képlékenységét, a tökéletesség törékenységét mutatja meg. „Nagyméretű fejeimnél alapvetően a szobrászati portré hagyományos módszereit követtem, azzal a különbséggel, hogy frusztrálóan nagy léptékben, hatalmasra nagyítva mintáztam meg különböző arcokat, formai szempontból viszonylag rideg, távolságtartó módon, a későhellén, a római, illetve a XX. századi birodalmi szobrászat formajellemzőinek szellemében. Az eredetileg agyagból megmintázott szobrok azonban csak köztes fázisok voltak. Pusztulásra készültek, hiszen létrejöttük egyetlen célja, hogy a megvalósított mintáról gumiformát vegyek, majd ezeket a gumilenyomatokat installáltam, akasztottam a falra. Az eredmény: a tökéletesség torzulása, a távolságtartó fogalmazás mély drámába zuhanása. Az arc formái saját súlyuk alatt összeroskadnak, az idealizált alak minden szépsége, magasztossága megszűnik, és csupán a fel-felbukkanó arcrészletek egyértelműsítik a lenyúzott szobor eredőjét" - összegzi a szobrászművész. Szabó Menyhért alkotásain tökéletes egységben van a választott műfaj, a téma és az anyag - úgy ábrázol, hogy folyamatos vitát folytat az emberábrázolás hagyományaival, a szobrászat törekvéseivel és az anyagba zárt forma lehetőségeivel. Ebből adódik, hogy már-már ars poetica sűrűségű minden portréja. Ezeken a műveken a klasszikus szépségű arcok maszkszerüvé válnak, felerősítik a kérdést, hogy mi lehetett mögöttük. Mi lehet egyáltalán egy arc mögött? Ugyanakkor a hiány költészete ez, tárgyként teszi elénk egy egykori arc emlékét. Még az önarcképek is levetett „én"-ek csupán: régi vonások, régi tekintet, régi fegyelmezettség. Valahogy nyugtalanítóan kortárs művek ezek: többségük gumiból készült - nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy amit látunk, évszázadok múlva is ilyen lesz. Leszámol azzal, hogy bármi vagy bárki egy szobor által örökkévaló lehet, és hangsúlyozza a tényt, hogy a szobrok is csupán a múlandóság egy-egy pillanatát örökítik meg. Az arc, amiről felismerjük egymást, csupán egy kép. Romlékony, változó. De az ember nem csupán egy képmás, nem az arca, keze, teste teszi őt felismerhetővé, a lényege nem formai - ezzel is szembesítenek ezek a szobrok. Láthatóvá teszik a láthatatlan létezését. Kísérletnek, életformának és filozófiának sem kevés ez. Művészetként pedig távlatokat és örökérvényűséget ígér. (A mütárgyfotókat Regős Benedek készítette.) 2019. augusztus IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
