Tolnai Népújság, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-06 / 81. szám
4 novella NAGYMAMA KESE helyőrség Szilágyi-Nagy Ildikó A csontvágó olló megkerült. Éva még a nagymamától örökölte, ő maga nem darabolt csontot huszonéve, mert nem evett húst. De gyerekként rendszeresen főznie kellett a családra, és bontott csirkét, kacsát, libát. Voltak olyan holmik, melyek költözésről költözésre eltűntek, majd előkerültek. Ilyenekből általában többet is felhalmozott. Ha nem találta sokáig például az üvegmosót, újat vásárolt. Később, amikor a régi megkerült, örült, majd amikor a duplikátummal együtt újra elveszett, *boszszankodva megvette a harmadik példányt. Az olló azonban, haszontalan tárgy lévén, egyedi darab maradt, csak a nagymama tiszteletére tartotta meg. Kedves gyerekkori emlékei közé tartozott, ahogy felhúzott lábbal ült a hokedlin nagymama mellett. A konyha köve jéghideggel kínozta a lábakat, de a levegő meleg volt a sütés-főzés gőzétől. Nagymama már betette az almás pitét, és amíg sült az idejétmúlt gázsütőben, addig megkopasztotta és feldarabolta a csirkét. A kopóvizet kívül öntötte rá, mert az büdös, de a finom munkát már bent végezte, mert kint fázott. Miután a maradék tolltokokat is kicsipkedte, jött a darabolás. A fejet a nyaktól késsel választotta el - állandó szerszáma volt az élesre fent alumíniumkés -, és ezzel metszette ki a melle irányában ívesen a két szárnyat. A combokat először kitörte, aztán a far-háthoz közel vágta el. A többivel nem bíbelődött, a kislányra bízta. De Éva csak az ollóval dolgozhatott, mert az asszony félt, hogy az unokája megvágja magát az alaposan megélezett alumíniumkéssel. Éva a far-hát felét leválasztotta, kis kezével kihúzta a zsigereket, és kiválogatta az ehető részeket. Utoljára hagyta a zúzát, ehhez megkaphatta a kést, mert csak azzal lehetett a belső, magvaktól piszkos bélését eltávolítani. A mellet végül leválasztotta a far-hátról. Náluk az volt a szokás, hogy a nyakat egy hátdarabbal egyben főzik a levesbe. Nagymama koldusesernyőnek hívta ezt a részt, és mindig ő ette meg. Éva újabb költözés előtt állt, mert építkezés végén tartott. Ezért szanált, és megadta neki az időt, mert az előkerült tárgyak emlékeket hívtak elő, ezt szerette. Ez volt az egyetlen, amit szeretett a költözködésben, aztán pedig kidobni egyre több tárgyat az emlékekkel együtt. Most azonban megzavarta a gázszerelő. A férfi udvariaskodva, de határozottan rontott be, beszámolt az újabb hátráltató tényezőkről. Ezeknek jó részét ő maga idézte elő, gondolta Éva, de nem akart vitázni, mert mielőbb meg akart szabadulni a férfitól.- Nem tudom, én mivel mozdíthatnám még elő, hogy haladjon az építkezés - mondta.- Dehogynem tudod! - válaszolta mosolyogva a gázszerelő, aztán kedvesen, a nő vállát megsimítva elbúcsúzott, és hosszúnak tűnő tíz perc alatt hagyta magát kitessékelni a házból. Éva újra emlékeibe merülhetett. Nagymama mindennemű késsel, ollóval, pengével jól bánt. Metszőollóval kecskét körmölt, ha kis bakot vágtak le, az ollóval hamar feldarabolta az omlós testet, de még az öregebb kecskék szívós inait is hamar átvágta. Rövid pengéjű alumíniumkése gyorsan villanva metszette el a baromfiak torkát. Nemegyszer nagypapának is nekiment, ha kifogyott a szóbeli érvekből. Hirtelen haragú volt, bicskája nem volt, ami kinyílhatott volna a zsebében, így az alumíniumkéshez folyamodott. „Kiheréllek” - szűrte halkan és feszülten fogai között. A szélső fiókban nagy kenyérvágó kés is lapult, de azt csak akkor vette elő, ha kenyeret vágott félbe. Olyankor vágás előtt keresztet rajzolt a kenyér aljára, közben azt mondta, „a vallás is csak olyan, fiam, mint a politika, de azért biztos, ami biztos”. Sosem fejtette ki, milyen is pontosan a vallás és a politika. Éva a csontvágó ollót kivette a dobozból, a többi tárgyat lomnak bélyegezte, és kidobta. Az olló a konyhai fiókba került. „Későbbi megfontolásra” gondolta. Lefekvés után jutott eszébe újra a gázszerelő. Fiatal, bosszantó figura volt, folyton Lilithnek szólította őt, mondván, hogy Évában démon lakik, és ez milyen jól áll neki. Elalvás előtt összeállt benne a kép, de azonnal elaludt, még mielőtt a gondolatai ébren tartották volna éjszakára. Reggel korán kelt, az építkezésre kellett mennie, de a megbeszélt időpont ellenére nem találta ott a gázszerelőt. Dühös volt, és mivel fontos egyeztetnivalója nem tűrt halasztást, a férfi háza felé került. A háznál rendőrségi kordonokat talált és a gázszerelő feleségét, aki zokogott. Az udvar átlátható volt, így Éva kíváncsian benézett a kerítésen. A férfi lovait az éjjel leszúrták. „Valaki, haragosa, leszúratta, helyi szokás” gondolta a nő. Á baromfiudvar sorba rendezett mellekből, nyakakból, fejekből állt, bár a tollfosztott csirkéket még nem zsigerelték ki, a farkaskutya a kennelben izgatottan ugatott. Úgy tűnt, ő az egyetlen élénk lény a házban, mert a díszül tartott pávák bőre is lenyúzva lógott egy ólajtóról, a gázszerelőt pedig hordágyon tolták egy mentőautóba.- Nincs itt semmi látnivaló! - terelgette egy ismeretlen férfi Évát, de a polgárőr, falubeli, már beszédesebb volt.- Először kivágta a heréjét, és a tyúkok elé dobta - vitatta az esetet az egyik rendőrrel.- De kicsoda?! - kérdezte Éva. Természetesen nem kapott választ, és nem is ez volt most a legégetőbb kérdése. Valójában azon gondolkodott, hogy mi lesz most az építkezésével. „Micsoda színjáték! Ezek a szakik mindent kitalálnak, csak hogy a késésüket palástolják” dühöngött magában. Otthon folytatta a szortírozást. Mindig két kört kell csinálni, ez volt a módszere. Az elsőben fennmaradt tárgyakat, melyeket későbbi megfontolásra eltett, át kell nézni még egyszer, mert akad köztük bőven kidobnivaló. Helyiségről helyiségre haladt, a konyha következett. Éva elhatározta, hogy szigorú lesz, mert nem akar sok holmit magával vonszolni az új házba. A szemétbe kell vándorolnia két kopott üvegmosó kefének, egy törött nokedliszaggatónak, és bármennyire is fontos emlékek fűződnek hozzá, a csontvágó ollónak is. Kihúzta a fiókot, és a félhomályos konyhában az olló után matatott. Nem találta, ezért kivette a fiókot, és a lámpa alá vitte, a fénybe. A ledes lámpa rugalmas nyakát még jobban oda kellett igazítania, hogy megcélozza a fiókot, és megbizonyosodjon: az olló eltűnt. De az alumíniumkés megkerült. Fakutya (akril, vászon, 50 * 50 cm, 2018) B H Ü KICSINYKE KÖLTŐK ÉS KÜLTEREKEN ÜLDÖGÉLŐ ÍRÓK ÉJSZAKÁJA Szente Anita Légörvény, ha kilátástalan. Légörvény, ha a sikolyok akkor is őszinték, amikor titkon sejted, nem eshet bajod. Légörvény, amikor igazán egyedül vagy a képzeletedben bezárkózva. Légörvény, ha a magaslatokból eszedbe jut minden, ami közhely, de leginkább a közhelyekkel küszködő gondolataiddal kell megbirkóznod. Jegyet vettél erre az utazásra, de talán csak oda szól. Nagy Lea versei ebben a rázkódásban kiáltanak fel, higgadtan ücsörögve. Kinéznek az ablakon, látják, milyen lenne lezuhanni, de látják azokat a szövegbuborékokat is, amelyek idézetekből, szólásokból, élettanulásokból állnak. Mintha kilyukasztaná ez a könyv az összesét, és hozzáírná a maga tanulságait, aztán megvárná, míg összeforr, és felfestené egy vászonra. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Erőteljes vizualitás, ritmusos képek összessége ez a könyv. „Valami szürke hold sütötte parkocska volt / hátul a lakóházak mögött, / nyolc kis lakás, az egyikbe a halál költözött, / Fénytelen, nyitott ablakok magányosan bambulnak az utcalámpákba” (részlet a Csend című versből). Elindulunk egy bárki által meglátogatható parkból, beszűrődünk a fénnyel együtt a lakások ablakán, majd jegyet szerzünk a legbelsőbb titkokhoz, önmagunkhoz. Nagy Leához? Inkább azt mondanám, hogy az ő képein keresztül a mi belső világunkhoz, ami leginkább a könyvben szereplő képek mentén halad: alak fekete lyuk előtt, meztelenség az égbolt és az éppen kibújó növény előtt, önmagát felismerő figura bombával a kezében. S mindeközben „...egy kicsinyke költő / betűrt ingben müzlit eszik és kefirt iszik, / meg ötpercenként a kijelzőre detektál, / ahol távoli kozmoszok hangjai, / picinyke szőrgolyók pampognak” (Légörvény). A kötet három ciklusból áll, a következő címekkel: Várakozás, Tükörképem és Múlás, ezekhez tartozik három grafika, és mindezt a borítón lévő festmény fogja át. Különösen fontos ez a párosítás. Miért? A képzőművészeti alkotások, a versek, a két prózai szöveg is Nagy Lea munkái. Teljes összhang van ezek között, hiszen az írások épp annyira vizuálisak, mint amennyire narratívak a képek. Folyamatos a párbeszéd, és kiegészíti egyik a másikat, hogy az olvasót még inkább magával rántsa a kötet. Amikor megkaptam a felkérést, hogy írjak erről a kötetről, ceruzát és lapot vettem elő, szóról szóra terveztem átfésülni magam rajta, aztán az első néhány oldal elolvasása után úgy döntöttem, hogy hagyom, hadd működjön, hagyom magam belerántani ebbe a képi világba, és megpróbálom megtalálni benne önmagam. Épp úgy, mint ahogy a versek is próbálják megtalálni az egyensúlyt a közhely és az újszerű gondolatok között, éppen úgy, mint ahogy a létezés kilátástalanságában az álom menedéket nyújt, mint egy éjszakai séta, ahol egyedül vagy. Egyedül vagy, de nem esel kétségbe, mert te indultál el a veszélyekkel teli városnézésre: „Éjjel szeretek a legjobban sétálni. / Ott, ahol minden sötét, de mégis a / legéletteltelibb. /... Messze látni valami bezárt klubot a színház mellett, / meg kültereken üldögélő, magába roskadt írókat. / De ide nem ér el a fülledt bűntudat” (Klisé). Máshol meg: „Taxival megy haza. / Valami ócska sláger megy. / Rem-fázisban rekedt hétköznapi / öntudatlanság” NAGY l.l A (Nyugtalanság) Öntudatlanság? Talán csak félünk a zuhanástól. (Nagy Lea: Légörvény. Kalota Művészeti Alapítvány - Napkút Kiadó, Budapest, 2018) 2019. q JL
