Tolnai Népújság, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-27 / 97. szám
helyőrség novella GÉZA ÖTVEN ÁRNYALATA Mándoki Annamária utálta a kórházakat. Az orvosokat is. Mándoki Annamária utálta a várost és úgy nagyjából mindenkit a világon. Mándoki Annamária egyedül a mákpálinkát és az unokaöcsikéjét szerette, akinek éppen most vették ki a vakbelét, ezért kénytelen volt meglátogatni a Kéknefelejcs-kórházban.- Szépjónapotdoktorúr - mondta az ügyeletes orvosnak, így, szóközök nélkül. - Agézukáértjöttem.- Pillanat... - mondta az orvos a betegbejelentőkbe mélyedve. - Nem szerepel Géza a betegek között.- Nézzecsakmegmégegyszer! - Szinte soha nem tartott szünetet beszéd közben, kollégái és ismerősei egy jó ideig azt hitték, hogy valamilyen idegen nyelven beszél. - Mándokigézukaazunokaöcsémneve.- Itt szerepel egy Mándoki Béla.- AzazcsakénhívomGézukánakadrágajóuramutántetsziktudni.- Erre tessék - sóhajtott az orvos. A kórterem penészes falai és gyér világítása a haldoklás legkülönfélébb fázisai között vibráló arcokkal leginkább egy Bosch-festményt idézett volna Annamáriának, ha értett volna a festészethez. Béla, akit később mindenki Gézának nevezett, az egyik sarokban lévő ágyon ült. Készen állt az indulásra. A nénikéje megmondta neki, hogy mikor érkezik, csak másfél napot késett* így a fiú minden holmiját idejében összepakolhatta már tegnap. Ott volt a fésűje, a ruhái, a fogkeféje, a nagy becsben tartott döglött poloskái, mind bepakolva egy csíkos szatyorba. Egyedül a vakbele hiányzott, de az utóbbi napok rossz tapasztalataiból kiindulva kissé még örült is, hogy azt itt hagyhatja.- Annamarinéni! - kiabált kirobbanó boldogsággal.- Megmondtamneked - hadart nagynénje mosolyogva két kiosztott pofon között, - hogynehadarjmer’senkiseértimegmitmondasz! Kertész Dávid- Bocsánat... Anna... Marinéni - próbálta tagolni Géza vidáman, és a pofon nyomán felhasadt ajka kellemes duruzsolássá változtatta hangját. Az orvos is megenyhült kissé, látva a családi idillt, majd aláírta a papírokat, és hazaengedte őket.- Rossz... volt... bent nénje - mondta Géza, az utolsó szót már természetesen elválasztva a többitől.- Hátmivoltrosszszentem? - kérdezte Annamária oly aggódó hangsúllyal, hogy a fiú szinte megértette.- Nem hagyták, hogy megetessem Józsit, meg is halt - szipogta a kisfiú, s egyik mutatóujjával megsimogatta kedvenc döglött poloskáját. Annamária szeretete jeléül megcsapdosta unokaöccse tarkóját.- Nasebajhazaérünkkapszvalamit. Géza reményteli arccal nézett a hazafelé vezető útra, tudta, hogy nagynénje kivételesen nem csak pofozásra gondol. Útközben kacarásztak, felváltva érintették meg az oszlopokat, Annamária a jobb, Géza a bal kezével. Kisbabakora óta a nagynénje nevelte. Mindent megtett érte, amit fejlődése szempontjából fontosnak gondolt. Odafigyelt, hogy hármasnál jobb jegyeket soha ne kapjon, mert valahol azt olvasta, hogy igazán sokra csak a közepes tanulók viszik. Napjában megverte, mert fontosnak tartotta azt is, hogy felkészüljön a világ kegyetlenségére. Vallásos nevelésben részesítette, hiszen az erkölcs hanyatlott gyarló világunkban, ezért úgy gondolta, Gézának mindenképpen tudnia kell, hogy Jézus az ő bűneiért is meghalt karácsony másnapján, így nem szabad hálátlan módon ajándékot várni a kereszt jelképéül állított fenyőfa alá. Amikor hazaértek, az asztal már terítve állt, mert Annamária úgy gondolta, ez lesz a legjobb fogadtatás egy gyógyuló gyermeknek. Mivel arról is olvasott, hogy a fagylalt kifejezetten hasznos vakbélműtét után - hiszen lehűti a gyomrot, és hibernálja a baktériumokat -, azt pakolt ebédre, természetesen indulás előtt, hogy ne kelljen azzal bíbelődni, ha hazaérnek. Géza leült az asztalhoz, és örömmel szürcsölte az olvadt trutyit. Nagynénje természetesen felpofozta:- Nadegézuka - mondta mosolyogva -, mitkellazasztalnál? Géza elszégyellte magát, imára kulcsolta kezét, és mondott egy hangos „áment”. Nagynénje szerint ez az imádság legfontosabb része, így elég is, ha csak ennyi hangzik el. Ebéd után Géza deszszertként kapott még egy kupica mákpálinkát - hiszen Annamária szerint ez a legjobb, amit gyermek csak kaphat -, majd lefeküdt aludni: fáradt volt még a műtét után, és elpilledt, így a nagynénje se verte meg nagyon a délutáni lazsálásért. Álmában a poloskáit látta, Józsival labdázott, és vidáman pofozták egymást a nagynénjével, közben meg arra gondolt, milyen lesz majd, ha egyszer felnő. Egészen másnap reggelig aludt. Csodálkozott, hogy nagynénje nem keltette fel hajnalban, ahqgy szokása volt. Kissé meg is ijedt, mert észrevette, hogy megint bepisilt. Kikelt az ágyból, gondosan összehajtogatta az ágyneműt, újságlapokat gyűrt közé, majd az egészet a radiátorra tette, ahogyan a nénikéje tanította. Kiment a konyhába, és látta, hogy Annamária a megszokott pózban fekszik az asztalon, arca mellett a pálinkásüveggel. Géza megnyugodott, úgy gondolta, Annamária megint délig fog aludni, ezért előkészítette az ébredés utáni szükségleteit: kivette a másik pálinkásüveget a hűtőből, és felrakta az asztalra a bőrszíjat, hogy ne a nénikéjének kelljen keresnie, ha ébredés után kedve lenne elverni. Azonban amikor felhelyezte az övét a nő mellé, kissé meglepetten vette észre, hogy a szokottnál jóval több hányás veszi körül az asszony fejét. Letörölgette, amennyire tudta, majd finoman megemelte Annamária fejét, hogy alóla is össze tudja szedni az anyagot, azonban a nő feje visszabicsaklott, még több okádékot szivárogtatva orrán és száján. Géza finoman visszahelyezte, és úgy gondolta, inkább megvárja, amíg felkel. Négy teljes napot várt így, aztán úgy gondolta, szólnia kellene valakinek, hiszen a mindig pedáns nagynénje nem örülne annak a szagnak, amit áraszt, meg a legyek is zavarták, hiszen a nő mellett a poloskagyűjteményből is falatozni kezdtek. Géza erőt vett magán, és életében először becsöngetett a szomszédba. Gizella nyitott ajtót, a mindig mosolygós, középkorú nő:- Hát szia, Gézuka, mi történt? - kérdezte a szomszédasszony, kissé meglepődve, hogy egyedül látja a gyereket.- Azt...hiszem... - Géza kicsit gondolkozott, majd összeszedte minden erejét, és tagoltan, tisztán megszólalt: - Azt hiszem, segíteni kellene felkelteni a nénjét.- Ugyan Gézuka, lehet, hogy csak elaludt egy picit, korán van még, ő meg részeg - mondta Gizella még mindig mosolyogva.- Na igen, de tetszik tudni, négy napja alszik. Gizella kissé megijedt, és azonnal átment Gézáékhoz, megvizsgálta Annamáriát, és hívta a halottasházat. A temetkezési vállalat viszonylag gyorsan kijött, és elszállította a hullát. Géza némán nézte végig az eseményeket. Gizella az utolsó percig vele volt.- Mi lesz veled most, Gézuka? - kérdezte Gizella. Géza kissé megborzongott, úgy érezte, most ébredt fel igazán egy hosszú álomból, Gizellára nézett, és teljes komolysággal szólalt meg:- Elmegyek dolgozni, úgyis megüresedett a nénje helye a tarhonyagyárban... és kérem, magázódjunk, elmúltam tizennyolc éves. LAPSZÁMUNK SZERZŐI Bencsik Gábor (1954) író, újságíró, történész, könyvkiadó Dsida Jenő (1907-1938) költő Kántor Mihály (1974) szakíró Kertész Dávid (1993) író M. Kácsor Zoltán (1978) író, költő Nagy Koppány Zsolt (1978) József Attila-díjas író, műfordító, szerkesztő Száraz Miklós György (1958) József Attila-díjas író, drámaíró, esszéista Turczi István (1957) Magyarország Babérkoszorúja- és Prima Primissima-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő, egyetemi doktor, irodalomszervező, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője Forrás: Facebook Lapszámunkat BICSI GYULA festményeivel illusztráltuk. Bicsi Gyula (1953-20181 a Szatmár megyei Nagyszokondon született 1953. június 19-én. Édesanyja német, édesapja magyar. Vajdahunyadon járt iskolába, fémkohászati szaklíceumban érettségizett. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen végzett tanulmányai után Hidvégen és Sepsiszentgyörgyön volt rajztanár, a Plugor Sándor Művészeti Líceumban oktatott. Több mint tizenhat egyéni tárlata volt Románia és Magyarország városaiban. Tavaly novemberben hunyt el. Bicsi Gyula festményei kellemetlen embereket örökítenek meg. Itt vannak a zsörtölődő koravének, a búskomor életuntak, a bárgyú félnótások. Kisstílű tragédiák és megrendítő szatírák hősei. A gyertyaláng pislákolása vagy egy-egy villanykörte gyér fénye arcokat ragad ki az orv sötétből, de innen bukkan fel az arctalan hegedűs, a nyakakat körbefonó kígyó, a hűvös madártekintet vagy a disznó képében a tisztátalan is. Ezek a portrék és életképek mintha keserű karikatúrák lennének a legyőzöttekről, a vesztésre születettekről. A lecsúszás arcai ezek, nem a fenséges zuhanáséi. A kocsmák mélyén maguk elé mormoló, semmibe révedők olyan sorsokat tükröznek, melyekre nem vágyik az ember. Torz vonásaik pontosan rajzolják meg az elmúlás és a szenvedés azon stációit, ahova már nem ér el a részvét. Csak a festő fordítja feléjük a tekintetünket, a képei által hív közel ahhoz az asztalhoz, ahol mindenkinek jut egy keserű pohár. 2019. április IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
