Tolnai Népújság, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-27 / 97. szám
4 vers Turczi István ERMITÁZS (Jelenetek Jedlik Ányos ifjúkorából) A szímői takácsmesternél Ahogy lenézett, a völgy fölött felhők lágy selyme lobogott a fák ágbogán. Imbolygó targallyak, hintázó fenyőágak adták a délután ritmusát. Lassan tavaszodott. Túl volt az ebéden: tejleves, tojásos molnárcsusza. A héten már másodszor. Az ebédek is lassan változnak. Sokszor napokig ugyanaz. Vasárnapra jutott húsféle, ha jutott. Nem ment a fiúkkal az erdőszélre. A takácsmester házához vette az irányt, szerette figyelni az öreget munka közben. Krajczár Mihály most is ott ült a szövőszéken. Keresztben helyezkedett el, balján az üstök, jobb keze felől az újonnan felvetett lánchenger, annak szálait kezdte a már leszőtt darab fonalához hozzásodorni. Ránézett a kisfiúra, biccentett, rágcsált valamit, közben nagy buzgalommal nyomkodta a két lábítót. Időnként megkenegette hüvelyk- és mutatóujját, s úgy fogta össze a két szálat. Ügyesen sodorított rajtuk, hogy a lazán lebegő fonalak húrként feszültek meg. Amikor az egésszel végzett, a szövőszék mögé ment, ahol a kis fasajtárok voltak a földön. Az egyikből két kefét vett elő, belemártotta őket a sajtárba, és a nyúlós folyadékkal dörzsölni kezdte az új fonalakat. Lentörülközők készültek a közelgő komáromi vásárra. Egyszerű paraszti törülköző, és a maradék anyagból kis lepedő a gyermekek alá, vagy éppen zsák. Sötétedésig elvégezte, amit aznapra tervezett. Töltött magának egy pohár kadarkát. A fiúnak adott egy jól szabott vászontarisznyát, jó lesz valamire, ezzel engedte el. A nyolcéves forma fiú, akinek apja Jedlik Ferenc fertályhetes jobbágy volt az esztergomi prímás földjein, de az anyja, Szabó Rozália, már nemesi ivadék, megköszönte az ajándékot, és hazaindult. Tünékeny mélységben sejlenek, leválva gazdáikról, a régi mozdulatok. Ingaóra Hosszú napok óta esett. Duzzadt a Vág, vízzé vált az idő. Kiálló gyepűrózsa ágába kapaszkodott a lehelet. Felázott meredélyen, latyakban, iszapban, zsombék és tocsogók közt gyúrta magát előre. Ha eldöntötte, véghez viszi. A vizes talajon nőtt fűzfák és útmenti nyárfák voltak a nyersanyaga. Napokig tervezte, aztán amikor az eső végre kaptárzsongássá szelídült, s ahogy az ablak, kinyílt az égi ikon fénylő függönye, azonnal hozzálátott. Csak a fogaskerék fogai készültek keményfából, a tengely és a kerék lapja puhafából is megteszi. Ki tudja, mióta először, kihagyta a vasárnapi misét, csak az ebédhez ült oda. Bekanalazta a forró levest, begyűrte a knédlit, aztán már rohant is a fészerbe. Két álló napig faragta, pászította. Ami nem sikerült, azt szó nélkül újrakezdte. Már csak a hibáiban bízott. A harmadik napon elkészült a fogaskerekekből súllyal hajtott ingaóra. János atyának mutatta meg először. A nyakigláb, csontos férfi nagyot nézett, még levegőt is elfelejtett venni. „Te szerkesztetted a legszebb ingaórát a faluban. Krisztus urunk is büszke lenne rád.” A korán jött alkonyatban a népek kint ültek a gádorban, és diskuráltak. Megtárgyalták a világ folyását. A Jedlik-gyerek csinálmányának is bőven jutott benne hely. A templom rozsdás toronyórája elbújhatott mellette, olyan pontosan mutatta az időt. Aranyászok Sokat kószált a határban, mely nyaranta úgy várta vissza, mint hősét a történet. Nagyszombat túl messze volt, az apja jött érte zötyögős kocsin. Pozsonyba íratták át a gimnáziumba, közelebb lesz, mondták, s legalább rendesen megtanul németül. De már az első évet végigbetegeskedte. Fuldokolt, fogyott, az árvaság parazsát érezte testén. Alig várta a nyarat. Az otthoni rétek táguló zöldjét, boglyák, kazlak bújócskáit, a felzúgó felhők és a tölgyek, jegenyék zenéjét. Túl a csillogó jsíkon, mely a lankák fele hajlott, már várta őt a Vág. Cuppogó halak, fényhabzás, kamaszlányos locsogás mindenütt. Minden lépésnél érezte, szinte dajkálja őt az édes, hazai föld. A füvek, vadvirágok közt új erőre kapott. A szem íja megfeszült, úgy figyelt. Bokor János a Nagy-Duna vidékéről jött. Pozsony alatt, Gönyü környékén már próbálkozott. Most idejött a Felvidékről lerohanó hegyi folyókhoz szerencsét próbálni. Hosszú, hegyes orrú, lapos fenekű csónakja volt, ezt taszigálta felfelé egy görcsös nyelű csáklyarúddal. Olyan zátonyt keresett, ahol jól megül az arany. Feltűrt ujjú ingben, feltűrt szárú bő gatyában állt a csónak végében. Ladikja fenekén különös szerszámok hevertek, ezekkel kutatta az aranyat a folyók homokjában. Látta, hogy egy süvölvény követi a partról. Megszokta már a kiváncsi tekinteteket. A part felé tartott, nem zavarta a fiú figyelme. Rácsúszott a honiokzátonyra. Bokáig érő vízben állt, és egy égetett bükkfalapátot merített a homokba. Rázogatta, öblögette, vizslatta. A fiú tátott szájjal nézte: a lapát alján sok-sok parányi aranyszemecske csillogott. Miután húzott egy nagyot a kulacsából, Bokor János aranyász háromlábú lejtős padot állított a fövenybe. Durva szőttest terített rá, majd a felső részére nagy kupac homokot rakott. Végül egy hosszú nyelvű merítőszerszámmal lassan meríteni kezdte rá a vizet. Ez a köpőce, mondta a kitartó fiúnak, és megrázta a merítőt. A víz lesodorta a homokot, a fövenyt, de az aranyszemecskék, ha voltak, megragadtak a szőttesen. Levette a szövetet, egy sajtár vízben jól lemosta, és az aranytartalmú homokot belemerte egy furcsa, tompa orrú szerszámba, amit szerkének nevezett. Addig himbálta, amíg a homok le nem vált az aranyszemcsékről. „Most jön a nagy titok, a foncsorítás!” A fiút büszkeséggel töltötte el, hogy ő lesz az első idegen, aki végignézheti az attrakciót. „De jól figyelj, hátha egyszer hasznát veszed.” Széles mozdulatokkal egy kerek cseréptányérba rakta a parányi aranyrögöket, és higanyt öntött rájuk. Ez feloldotta az aranyat, a szennyezés pedig feljött a tetejére. Vízzel leöblítette, majd az arannyal teli higanyt egy vászon zacskóban lassan átnyomogatta. A visszamaradt aranyport vasbögrébe töltötte, és tűz fölött kiégette. „Be ne szívd a gőzét, gyerek!” Mikor a higany gőze végre elszállt, a bögre alján csillogott a tiszta arany. Összebarátkoztak. A közös titok cinkossága fénylett homlokukon. Bokor János aranyász még egy napig maradt ott, aztán indult az aranyat beváltani a győri harmincadhivatalba. A fiú sokat tanult tőle, hálával gondolt rá. Mikor az aranyat nézte a férfi dohányzacskószerű, durva erszényében, nem sejtette, hogy egyszer még dolga lesz az ásványi elemekkel. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. április ► J i r t
