Tolnai Népújság, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-27 / 97. szám
szerkesztősem terepaszta helyőrség ENGEDD GYŐZNI! A tavaszi szünetben ismét előjött a probléma, amely korábban hétvégéken (és azelőtt télen) volt jellemző: mégpedig a gyermekeinkkel való társasjátékozás problémája. (Már amennyiben ez probléma.) Nagyon durva dolgok vannak itt, kérem. Az ember ugye arra gondol, hogy játszik a gyerekkel, így próbálva kicsit ellentartani a lehetetlennek: tabletnek, rajzfilmnek, mindenféle egyéb ostobaságnak. Szerencsére a gyerek is mutat hajlandóságot, minden adott tehát az önfeledt játékhoz. Mármint a gyermek részéről. A szülő viszont vért izzad: ugyanis egyfelől önfeledten kell(ene) élveznie a játékot (vagy legalábbis ezt mutatni, ezt sugallni csemetéje felé), másrészt játszani, harmadrészt - és ez a legnehezebb - úgy játszani, hogy a gyermek győzzön. Oké, most hagyom, hogy az önjelölt pszichológusok meg mindenhez jobban értők dohogva, káromkodva és leveleket írva kidühöngjék magukat, és abbahagyják a cikk olvasását, aztán elhúzzanak végre. (Érdekes, hogy mindig azoknak van a legerőteljesebb véleményük valamiről, akik nem feltétlenül közvetlen érintettjei az adott problémának: a heteróknak a melegekről, a magyaroknak a skótokról, a gyerek nélküli megmondóembereknek a gyerekekről és a gyerekesekről.) Mert azért abban megegyezhetünk, hogy a gyereket illik nyerni hagyni. Nemcsak azért, mert úriember nem él vissza semmiféle előnyével (légyen az erő, tapasztalat, életkor, tízezer lejátszott mérkőzés), hanem azért sem, mert nem azért játszunk, hogy a gyerek megutálja, hanem éppen azért, hogy a gyerek megszeresse az adott társasjátékot, és - ha most csak önző szempontokat veszünk! - majd évekkel később, mikor már ismeri a játék minden csínját-bínját, jó partnerünk lehessen valami izgalmas küzdelemben. Erről az evidenciáról (miszerint nem azért játszunk, hogy a gyerek megutálja, hanem azért, hogy megszeresse az adott játékot) azonban meglepően gyakran megfeledkeznek a felebarátok. Eszembe jut Vincze Ferenc barátom zseniális könyve, a Desertion (Orpheusz Kiadó, Budapest, 2014), amelyben a főhős-narrátor visszaemlékszik, hogy a morózus és pedáns nagypapája, akivel igen sokat sakkozott, egyszer sem, de még véletlenül sem, egyetlenegyszer sem engedte őt győzni! Na és volt ennek bármi pedagógiai haszna? Nem volt. (És ne kezdje nekem senki, hogy a gyermeket meg kell tanítani veszíteni, meg felkészíteni az életre, meg a többi marhaságot: éppen elég helyen megtanul veszíteni, még túlságosan hamar is, ne mi kezdjük erre tanítani! Elmegy kétszer az iskolába, de miket beszélek, már az óvodában megtanul veszíteni, szóval ne a játékasztal mellett neveljük lúzerségre, én azt mondom, de hát mindenki a saját kölykének kovácsa.) Szóval (az itt maradt olvasókkal) megegyez(he)tünk abban, hogy a gyereket nyerni kell hagyni, a gyereket nyerni szoktuk hagyni, szoktuk a gyereket nyerni hagyni, a gyereket szoktuk hagyni nyerni. Csakhogy van itt egy kis bökkenő. Mégpedig az, hogy azokban a kritikus játszmákban, amelyek ebből a szempontból tényleg téttel bírnak, egyszerűen soha nem áll kezünkre a szerencse. Nem azt mondom, hogy nincs szerencsénk, hanem éppen ellenkezőleg: sőt! Van. Csak szerencsénk van. Rengeteg szerencsénk. Tengersok szerencsénk. Kártyából csupa ász, sakkban egyik matthelyzet a másik után, lépegetős társasjátéknál állandóan hatosdobás (kivéve a végén, amikor éppen egy kettes kell, és - sajnos, természetesen - éppen kettest dobunk). És akkor itt van szükség a szülő minden istenadta kreativitására. Mert úgy kell csalnunk, hogy ő nyerjen. De úgy is, hogy közben nehogy észrevegye. (Mert büszke a szentem, és nem akar csalással előnyhöz jutni.) Itt bizony aztán megindul a háton a sok kis patak, és folyik le rajta a víz. Ezernyi apró trükkje van a figyelem elterelésének, kezdve attól, hogy a dobókockát lesöpörjük a földre, és a szükséges hatost a pálya elejére visszazavaró négyzetre visszaküldő kettesre forgatjuk át, keresztül azon, hogy egy óvatlan pillanatban kicseréljük a kezünkben lévő ászt vagy tromfot egy filkóra a kupac tetején, majd elveszítjük a kört, hogy ő vegye fel, egészen addig, hogy „Nini, egy repülő nikkelszamovár!” felkiáltással felmutatunk a mennyezet felé, és amíg ő keresi az objektumot, átrendezzük a sakktáblát úgy, hogy éppen számunkra kedvezőtlen matthelyzet alakuljon ki. (Mondjuk ezt az utóbbi trükköt ritkán veszik be kétszer, itt mindig újítani kell, nehezebb, mint megírni egy könyvet, komolyan mondom.) Nagy Koppány Zsolt A gyerekeknek sokáig fel sem tűnik, hogy mi történik, önfeledten nyernek és dicsekednek, hogy apa soha nem győz, mindig csak veszít, nem is értik, miért játszik még, egy idő után azonban kezdik észrevenni, és ilyenkor a fejlődőképes szülőnek is fejlődnie kell: úgy kell irányítania a többkörös küzdelmeket, hogy közben, a játékmenet közepe táján nyerjen néha ő is, de a nagy, összesített küzdelmeket kivétel nélkül a gyerek nyerje meg. És hogy mit tehet közben, ha már rutinos, és unatkozik? Hm... például elmélázhat a szerencse természetén, azon a rohadt forgandóságon, ami azt mutatja, hogy bár az élet egyéb területén (vagy éles küzdelmekben egyenrangú felnőttekkel) soha nincs szerencséje, a saját gyermekével folytatott játékban egyszerűen mindig van... és miért van ez? Miért gondolja Fortuna (az az idióta tyúk, esetenként büdös kurva), hogy éppen ide kell csoportosítania az összes szerencsét, és nem máshova?! Ide, ahol csak eltékozlódik. De eltékozlódik-e vajon? Talán nem. Talán frissen tartja a szellemet és távol az Alzheimert: így majd - még egyszer: talán - nem szorulunk gyermekeink kegyelmére. tarca UTAZAS A HARMINCNYOLCAS VILLAMOSON Bencsik Gábor Éjszaka van, magam vagyok, körülölel, ringat az egyedüllét. Az idő megáll, a mélysége, magassága egybeolvad, jelenné válik, ami elmúlt. Hideg eső szemerkél, régmúlt éjszakán lépdelek a Blaha Lujza téren, a padok üresek, csak a nagy acélgombákon csorog halkan a víz. Későre jár, az egymáshoz tartozó emberek ilyenkorra már hazaértek. Akik most az utcát járják, mind egyedül, feltűrt galléros kabátban, lehajtott fejjel sietnek. A Népszínház utcába igyekszem, a harmincnyolcas villamoshoz, magányomba merülten hazafelé tartok. Elsietek a mozi mellett, már az utolsó vetítésnek is vége, a zárt üvegajtók mögött, a félhomályban takarítónő söpör, megáll, megállók én is, a partvisnyélre támaszkodva egyenesen a szemembe néz a homályos üvegen át. Soha eddig nem láttuk egymást, ezután sem fogjuk, de egy pillanatra most közünk lett egymáshoz, egybekapcsolódott a sorsunk. Ez meglep. te, A végállomás üres, nincs bent villamos, várni kell a következőre. Kapualjba húzódom, a szemem behunyom, várok. Az esti neszek között nemsokára felzörög a közeledő villamos, kilépek a kapualjból, már itt is van, hatalmas, sárga, belülről fénylő, hangos vasszerkezet. Ilyenkor, késő este nem a túloldalon várakozik, a váltón át mindjárt a mi oldalunkra gördül, megáll, elnémul. Két utas száll le róla, rám néznek, továbbsietnek. Felkapaszkodom a magas lépcsőn, hideg a sárgaréz kapaszkodó. Bent, balról sárga és barna lécekből hosszú pad, jobbról szembefordított ülések, lécekből ezek is. Behúzom az ajtót, leülök menetiránnyal szemben. Egyedül vagyok még, a vezető is leszállt, a melegedőbe vonul, eltűnik egy utcára nyíló kis ajtó mögött. Jó most a csönd, jó az egyedüllét. Behunyom a szemem, hallgatom a gondolataim muzsikáját. Két asszony száll fel, szatyrokkal a kezükben, leülnek kettővel előttem egymás mellé, de nem szólnak a másikhoz, csak ülnek csöndben. Kalapos cigányzenészek jönnek világos, hosszú kabátban, fényes lakkcipőben, hegedűtök mindkettő kezében, ők sem szólnak, leülnek egymással szemben, térdükön a fekete hegedűtök, néznek ki- az ablakon, a fényből a sötétbe. Megjön a vezető, vastag kabátban, kesztyűben, kötéllel felengedi az áramszedőt, zörögni kezd, életre kel a villamos. Helyére illeszti az indítókart, behúzza maga mögött a függönyt, csönget, indulunk. Fényben és zajban gurulunk előre a kihalt Népszínház utcán, odakint egyre kevesebb embert látni, aztán már senkit, mintha már csak mi volnánk ébren az egész városban, a két asszony, a két zenész, a villamosvezető meg én. Megállunk, nincs leszálló, sem felszálló, megyünk tovább. Elhagyjuk a házak sorát, a Teleki téren, kifeszített dróton utcalámpa imbolyog fölöttünk, billegted a hideg szél. A motor felzúg, most gyorsan megyünk, a rossz síneken jobbra-balra dülöngél a villamos, a két asszony válla összekoccan, a tetőhöz koppanva lengenek a csepp alakú fogantyúk. A villamos mint fénybe burkolt tengeralattjáró fúrja bele magát az éjszakába. Utcalámpa mellett megyünk el, egy ember áll a lámpa alatt kalapban, apró fényszigetén utánunk fordulva nézi a villamosunkat. A rázkódás megszűnik, a sötétségben nagyra nőtt fák között lágyan fut a villamos, talán nem is érintkezik a kerék a sínekkel, alig érezni, hogy haladunk, csak az utcalámpák maradnak sorban el mögöttünk. Megállunk a temető mellett, két magas, fiatal férfi száll fel. Bejönnek a kocsi belsejébe, de nem ülnek le, állnak a pad felé fordulva,: háttal nekünk, kapaszkodnak a fogantyúba a fejük mellett. Egyforma magasak, elöl nyitott, egyforma kabátjuk leér majdnem a földig. Halkan beszélgetnek egymással, hallom, de nem értem. A két férfi megfordul, leülnek a padra, felénk néznek. Az egyik feláll, a zenészekhez lép, mond nekik valamit halkan. Azok a térdükre teszik a hegedűtokjukat, kiveszik a hangszert, az álluk alá illesztik, egyikük halkan megpengeti a húrokat, aztán muzsikálni kezdenek. Szól a két hegedű, ugyanazt a dallamot játsszák mind a ketten. A két asszony feláll, megállnak egymással szemben középen, tánchoz karolják át egymást, aztán elindul a tánc, lassú keringő. Fáradt arcuk mosolyra simul. Senki nem szól, hallgatjuk a zenét, táncolnak már a férfiak is, kopog a cipők sarka. Az asszonyok felkérnek, zavarban vagyok, nem tudom, mit tegyek. A vezető elhúzza maga mögött a függönyt, megfordul, mosolyogva bólogat felém, felállók én is, az asszonyokkal hárman összekapaszkodva táncolunk. Kedves és komoly az asszonyok arca, lépésükre figyelnek, vezetnek engem is. A sportpálya mellett, a magas töltésen megállunk, elhallgat a zene. A férfiak szótlanul felénk bólintanak és leszállnak, az asszonyok visszaülnek a helyükre, a zenészek elteszik a hegedűt, indulunk tovább. Erre már több az utcalámpa, zörög, dülöngél a villamos, a laktanyák mellett haladunk. A végállomásra érünk, a villamos megáll, a vezető a kötéllel lehúzza az áramszedőt, csönd lesz. Megvárom, míg leszállnak az asszonyok és a zenészek, utánuk leszállók én is. Hideg eső szemerkél, lépdelek hazafelé a piac mellett. Éjszaka van, magam vagyok, körülölel, ringat az egyedüllét. K 1 V bbbbbbbbb* KARMT-MIDINCSI TIMITIlOOONOOZÚ NONPROFIT KIT. ' BQBDDCID9DIKES Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczldai Éva (felelős szerkesztő), 1 Farkas Weltmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • 1 Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • 1 Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásóban. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KUUURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg ° kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019 a