Tolnai Népújság, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-13 / 87. szám
5 helyőrség vers V« ■* Bogdán László A gödör Tanköltemény hol volt, hol nem volt valóságainkról. Összegezés, de még nem búcsú! Az Ursusban üldögéltünk akkor, 1985 vagy 86 decemberében. Hát nem mindegy? Egészen véletlenül, talán titokban azt reméltük, találkozunk Kálmánkával, de ezúttal másutt lehetett? Az ismerős pincér jelentette, hogy igen, beugrott a délután egy cekkerrel, (sárgarépa, petrezselyem, karalábé) ivott is két pohár bort, de eltűzött! Halaszthatatlan teendői várhatták a valóságban, mely halaszthatatlan teendők akkoriban valahogy elkerültek minket. Hogy milyen volt ez a valóság? Megjelenítésével egyelőre nem is kísérletezem. Láttam nemzedékeink legjobb elméit az alkohol romjaiban, miközben hol a villanyt, hol a vizet vették el. Zsoldos, a színész, akiről Testőr Gyula néven értekezett Kálmánka egy beszélyében, egyszer zákányosan ébredt, szürkülődött, s amikor kiderült, se víz se fény, kiüvöltött a sepsiszentgyörgyi főtéren az akkor még borbélyüzlet feletti szobája ablakán. „Kisváros, vegyétek el a levegőt!” Igen, a valóságról vitáztunk akkor, A., P. és én. De jelen volt (már nem tudom, miért csapódott hozzánk?) D. is! (Ég veled, pokol leánya.) Kocsisbort ittunk (azok a hosszúlépések), de A. előrelátóan kiment - látta a jövőt, és azt is, még mi vár ránk - s egy üzletben vásárolt vodkát is, hogy ha kidobnak, majd P.-nél folytatjuk. Át is adta az asztal alatt mindenkinek a saját üvegét (minek cipelje ő?), s folytatódott a valóságról szóló diskurzus, miközben a párducok ott settenkedtek a söntés szentjei körül, a félhomályban, s P. Góngorát idézte. Ez a spanyol költő, okvetetlenkedett D. Ne szólj közbe, hallgasd végig, intette le szigorúan A. Akkoriban sokat idéztük, különféle összefüggésekben, ilyenek adódtak mindig, a kelleténél többször is, Hajdú Győző drámájának címét. Legtöbbször senki se hallgatta végig soha a másikat, csapongtunk, mint barátom a vadász évtizedet átélő bon mot-ja szerint, a gólyafos a levegőben, ha feltámad a szél. S a szél állandóan feltámadt. Igen, a keleti szél és félő volt, hogy elragad, nekivág a földnek, mint a sokáig kerengőző gólya fost. (A találkozás elkerülhetetlen!) Szóval Góngora szerint, folytatta P., „a sivatag mélyén rejlő páratlan kincs, amit ember még nem látott és Isten rendelése szerint nem is fog, tulajdonképpen nem is létezik, mert valóságról csak akkor lehet beszélni, ha van legalább egyvalaki, akinek az elméjében értelmet nyer ez a fogalom!” Concetto, emelte fel az ujját figyelmeztetően, érted? Közben megürült a mellettünk lévő asztal és a spiclik, nem is titkolva, hogy bennünket figyelnek, rögtön átültek, bár kérdéses, értettek-e az egészből valamit is. Nem tudom, az életemet hol rontottam én el, énekelte valaki a söntés szentjei közt, a félhomályban foszforeszkáló szőrű párducok körül megjelentek a sunyi sakálok, a bűzlő vemhes szőrüket hullató rókák is, de P.-t már nem lehetett eltéríteni. Góngora szerint, fejtegette, egy dolog nem akkor valódi, ha van! Nem, csapta le D. azonnal a nem túl magas labdát,. hanem akkor, ha észlelik! De az érzékeink becsaphatok, pattantam fel akkori vesszőparipámra. Látás, hallás, szaglás, tapintás! Az egyik spicli jegyezni akart, de akkor már alig lehetett látni. A helyiségben sűrűsödött a homály. Minket ez nem zavart, amúgy is csak magunkat figyeltük állandóan, a söntés szentjeit sem! Ők a sötétben is megtalálták a poharukat. A szürke ruhás, egyenarcú spicliket viszont idegesíthette, mert nem tudtak jegyezni. Az egyik eltűnt a lengőajtó mögött és hirtelen gyúltak ki Iljics lámpái. A párducok, a kis sakálok, a rókák felszívódtak a fényben, csak néhány sárga rókaszőr kerengett a lámpák körül. A. kiitta poharát, töltött. Hajói értem Góngora mestert, a világ Buborék - In memóriám Egyed Péter Megállottám, mint a cövek egy pap barátom akkoriban közszájon forgó versében és elkezdtem: „Bűbájjal megrontott baromi élet, erszények ellen esküdt némberek meg hiú becsvágyak, mik bírót keresnek, szelet kavarni mert ekképp remélnek...” Ez mintha nem volna olyan emelkedett, kezdte A., de akkor üvöltés hallatszott a hátunk mögül, rosszat sejtve fordultunk vissza. A. zseblámpájával a hülyén vigyorgó D. arcába világított. Hol van P.? A gödörben, jött a válasz. Hogyhogy a gödörben, beleesett? Nem, ő lökött bele, a kretén állat, hallottuk P. hangját, valahonnan mélyről. Innen felpörögtek az események! Átkerültünk párhuzamos valóságaink egy ma is elborzasztó dimenziójába. A. nekiszaladt fejjel a nála kétszer nagyobb D.-nek. Ledöntötte a sárba. Ezzel még várhatunk, szedtem össze magam, menj, keresd meg az őrt és kérjél kötelet. A. felugrott és elrohant. Élsz még, hajoltam a gödör fölé. Áldozat és az ember mindenkori tulajdonságait aktuális tudatállapotunk alakítja. Ami azt jelenti, hogy a valóság egyének, helyek, falvak, városok, országok, népcsoportok és kocsmák szerint alakul és változik - villogott. Kinyílt az ajtó, és a huzat kezdte kifele pörgetni a vendégeket. A pincérek már elkezdték felrakosgatni az üres asztalokra a lábukkal égnek meredő székeket. Kiittuk poharunkat, fizettünk és kiléptünk az utcára. A párhuzamos valóságaink egyikébe - jegyezte meg tudálékosan D., és innen valahogy más irányt vettek a dolgok. Botladoztunk az aranykorszak áldatlan sötétjében, rövidítettünk, éppen egy építőtelepen haladtunk át. Akkoriban vagy leromboltak egy-egy házat, vagy egy másikat építettek, a melósok párhuzamosan élhették át a teremtés és a rombolás gyönyörét! De hogy nem unatkoztak, az biztos. Nem volt megállás. Bembere, te mindent tudsz, karolt belém a tántorgó A., Góngora-verset tudsz-e? A nadrágom szakadt el, de talpra estem, jött a válasz. Most élem át a Minótaurosz magányosságát, de ha kikerülök innen, azt hiszem, meg fogok vadulni. Kikerülsz, nyugtattam meg. Máris érkezett A. az óbégató őrrel. Vai domnisorule, abajgott. Kiderült, lelkiismeretfurdalása van, mert nem volt lámpa a gödörnél, s azt hitte, P. belelépett. Meghagytuk a hitéhen, minek tudjon mindenki mindent, s leeresztve a kötelet kihúztuk P.-t. Ez miért volt, fordult szembe a közben feltápászkodó D.-vel. Egyformán sárosak voltak mindketten, világított rájuk A. s D. vigyorgott. A Malomárokért, mondta sejtelmesen, mire P. átmenet nélkül verte szájon. Hagyjad, fogta meg A. és elvette a tébláboló D.-től a vodkát. Nem érdemied meg. Tűnj el, sziszegte, látni se akarlak. Botladoztunk tovább, az egyre sárosabb valóságban, a jövő felé. Elképzelni sem tudtuk, hogy (m)ilyen lesz. 2019. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
