Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-02 / 52. szám
imw'__________________________________________________________________ helyőrség BERDE AMÁL, A SZÍNÉRZŐ FESTŐ SzebeniZsuzsa A női alkotók gyakran szorulnak ki a kánonból a peremvidékre, valamiért kevesebb visszhang övezi munkásságukat. Berde Árnál a bájos kalotaszegi menyecskék festőjévé degradálódott, ami bizonyos szempontból akár kiváltság is lehet, mert legalább nem illették a dilettáns jelzővel. Ha összehasonlítjuk Berde Amál életművének recepcióját pályatársáéval, Nagy Imréével, meglepő' aránytalanságokra derül fény. Utóbbiról számtalan művészeti katalógus ad hírt, tanulmányok sorát olvashatjuk alkotásairól, képtár viseli nevét. A megjegyzés nem feminista támadás Nagy Imre ellen, csupán példa arra, miként lehet megfelelően kezelni egy alkotói életutat, míg egy másikat háttérbe szorítani. Berde Amálra nem emlékezik képjegyzet, gyűjtemény, állandó kiállítás, monográfia, de még egy árva emlékszoba sem maradt utána. Berde Amál Kackón született 1886. december 15-én, lelkész szüleinek második gyermekeként, tanulmányait Nagyenyeden kezdte, a tanítóképzőt Kolozsváron fejezte be. Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke közreműködésével „kölcsönkaptuk” lányától, a kilencvenhat éves Dóczy Aglentől azt a dokumentumot, amelyből a gyermek Amálka legnagyobb álmára derült fény: „hozzon az Angyalbácsi pemzlit s szépfestékeket.” Korai naplóiból kiderül, festményeit időnként rossz jegyekkel is .jutalmazták”, amelyeket a kamaszodó Amália csüggedéssel fogadott, holott már az alsó tagozatban születtek olyan vázlatai, amelyek a későbbi színvirtuózt sejtették. Az egy-két tónussal végigvitt, leheletfinom, mégis merész akvarelljei a mai „ítészeket” is meglepik. Szerencsére mindez nem törte meg a pályáját. Gyermekkori alkotásairól ezt írja: „... ma is csodálkozással néztem, hogy egy gyermeki elme hogy tud olyan összefüggő díszítő rajzolatot adni”. A tanítóképző befejezése után Budapesten Kernstok Károlynál, majd Bécsben tanult 1910-ig, aztán visszatért Nagyenyedre és házasságot kötött Dóczy Ferenccel, aki matematika-fizika szakot és teológiát végzett Kolozsvárott. Amál 1910-ben mutatkozott be a nemzetközi közönség előtt egy Londonban rendezett kiállítással, ezután számos tárlaton szerepelt képeivel, húgával, Máriával együtt. A Debsitz-iskolában folytatta tanulmányait, ott ismerkedett meg a német iskola új törekvéseivel. Miután hazatért, a nagybányai szabadiskolát látogatta 1914 és 1920 között. Abban az időszakban rajzot is oktatott a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, ahol férje tanított: 1933-1937 között a kollégium rektorprofesszora volt. 1920-ban Nagyenyeden rendezte meg első önálló kiállítását. Fontos eseménynek számított ez, hiszen a kisvárosban nem volt mindennapos egy női festő tárlata. Képein az erőteljes színvilág érvényesült. Posztimpresszionista vásznain, amelyeken elsősorban Erdély tájait örökítette meg, a tradicionális perspektívának hódolt. 1923-ban újra ellátogatott Münchenbe, majd visszatért Nagybányára, ahol részt vett a kolónia 1924-1925 telén rendezett kiállításán, akkor már önállóan dolgozó művészként volt jelen a festőtelepen. Amál igen jó barátságban volt Thorma Jánossal, aki harmadik gyermeke keresztapaságát is elvállalta. Thormát egyik legkedvesebb mesterének tartotta, korrektúráit élete végéig őrizte, sokszor kérte tanácsát, tájékoztatta sikereiről. Berde Amál „gyönyörű színérző tehetségét” Thorma János így jellemezte: „Vigyázzon is jól ezen különösen nagy adományára a természetnek, mert mindent megtanulhat a festő, de ezt az egyet nemigen lehet tanulással elsajátítani senkinek, aki nem született ezzel.” Érzékeny portréi a magyar művelődéstörténet remekei. Zsánerképein váltakozva parázslik az enyedi este a narancsos-lilás pompában tündöklő alkonnyal, lenyűgöző a Farkas utcai templom a pirkadat fényeiben, és az is, ahogy a családi életének legmeghittebb pillanatait és az öregedés méltóságát jeleníti meg. Berde Amál 1976. december 12- én hunyt el Kolozsvárott. Egy olyan monumentális, gyakorlatilag feledésbe merült festményéről szeretnék részletesebben írni, amely elsősorban témája miatt kuriózum. A közel négyméteres alkotáson tíz alak látható: kilenc asszony és egy kisbaba egy székely madonna karján. A helyszín valószínűleg Székelyföld. A kép az 1950-60-as években született, a kor mostoha ideológiái miatt a címe: Munka és pihenés. Ha életképként próbálnánk értelmezni, teljesen értelmetlen és életidegen csoportosulás lenne. A szemlélőnek a székely asszonyok között feltűnik egy jellegzetesen XIX. századi fekete tafota selyemruhás, főkötős nemesasszony, aki a két hátat fordított asszonynak magyaráz: „Székely népemet én a feketekötésű bibliához szoktam hasonlítani, mely szerényen húzódik meg környezetében, bár lapjai mögött az élet forrásai buzognak.” A jelentős alkotást első ízben a Székely Nemzeti Múzeumban állították ki. A központi nőalak öltözékéből arra következtethetünk, hogy nem lehet más, mint a múzeum alapítója, Csereyné Zathureczky Emília (felcsippentett szoknyáját előkelőén tartja, kezében ott van a jellegzetes feketekötésű biblia). Ezt hangsúlyozzák a különféle realisztikus megformálású, de kompozíciójukban sokkal inkább szimbolikus, néprajzi műfajokat megidéző tárgyak és a változatos, székely tájegységeket bemutató viseletekben megjeleníthető figurák is, ami szintén nem véletlen, hiszen ő a korszak egyik jelentős néprajzi elméletírója és gyűjtője is volt. (Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. szeptemberi számában) próza UTÓHANG EGY KISPÖRKÖLTHÖZ Viola Szandra „azzal tetszelgett magának, hogy apránként megeszegette régi hölgyismerőseit, akik bizonyos okokból cserbenhagyták” (Krúdy Gyula: Előhang egy kispörkölthöz) Hideg időben az ember erőteljes ételeket kíván; disznótorost, sült vért, és persze megkocsonyásodott kispörköltet, rengő, remegő zsírral a tetején, amely egyenesen egy hastáncosnő finoman rázogatott, remegtetett hasára emlékeztet. „Tenni kell róla, hogy szép emlékekkel induljon neki torkoscsütörtök után az ember a böjtnek”, gondolta Hondái, aki jó magyar szokás szerint még egy forradalmat is félbeszakított volna egy nyugodt, kiadós ebéd elfogyasztása kedvéért. Most viszont semmi forradalmi nem volt a levegőben, farsang farka felé járt, s ilyenkor a legtöbben megelégszenek az alakoskodással - ki vállalkozik olyankor valódi tettekre, amikor egy álarc felöltése is elég ahhoz, hogy az ember valakivé váljon? Ilondai nagyétvágyú emberként a farsangi jelmezeket is ételekként képzelte el. „A megfelelő időben, az illő alkalomra elkészített étel költészet, színház, komédia, sőt dráma”, vallotta. „Kérdezzék csak meg, melyik háziasszony nem emlékszik vissza könnyes szemmel arra, hogy farsangkor miként tetszelgett a sült kacsacomb primadonnájaként, melyik szakácsné ne idézné fel szívesen, miként játszotta el nem is olyan rég, remegő szívvel a töltött pulyka főszerepét, vagy melyik ifjú lány ne merengene olykor, böjtidőben azon, hogy néhány héttel ezelőtt miként vált a töltöttkáposzta ünnepelt sztáijává, a tejszínhabos, csokoládés desszertek előkelő dívaságáról már nem is beszélve”, ekként okította az ifjú a kissé még tapasztalatlan és túlontúl illedelmes pincért a Kék Macskában. Régi szokása volt már, hogy a hölgyeket valami gusztusos finomságként képzelte el, s néhány csúnya szakítása után pszichológusa is azt tanácsolta neki, hogy folytassa csak ezt a lélektani szublimációt, mert így falatról falatra könnyebben megemészthetők a még feldolgozatlan lelki traumák is. Hondái lelkesen gyakorolta hát a terápiát. Aranka jutott eszébe, akinek a testrészeit ki tudta volna rakni egy gyümölcskosár tartalmából, és nem az almák és a dinnyék izgatták ilyenkor képzeletét, hanem az apró részletek: a kis szeplős, mitesszeres orr eperből, a szőlőfürt-szeméremdomb göndörödő kacsokkal és az egészen apró, tűzpiros ribizlinagyságú mellbimbók, amik, ha Aranka fehér vagy ekrü blúzt viselt, egészen átsejlettek. Ez a hölgy valami édeskés parfümöt használt, ami mindig csokoládéra emlékeztette. Hogy szerette volna bevonni Aranka csodás testét, puha bőrét csokoládéval, egy csokoládészarkofágot készíteni számára! Lassan húsz éve nem hallott semmit Arankáról. ,Azóta biztosan megöregedett a csokoládé alatt”, gondolta. ,Azért jó lenne beleharapni - ábrándozott -, és elképzelte a roppanós csokiréteg alatt az aszalt gyömölcstestet.” Volt egy Pezsgőlány is, már a nevére sem emlékezett, csak arra, hogy a csókja felért a legnemesebb pezsgő kortyolásával: apró, csiklandós buborékok szaladgáltak a nyelvén és a bőre alatt. És az illata, az olyan huncut volt, hogy szinte nem is lehetett eldönteni, íz-e vagy illat, két halmazállapot határa, álomkámforos átmenet volt két napszak között; hogy szerette volna, ha ez az illat, ez a jelenség borrá vagy pezsgőborrá változik! De volt nagy szerelem is, egy bizonyos főíz, ahhoz mérte, idomította a többit, olyan volt, mint az anyánk főztje vagy a londoni idő, amit időzónákhoz igazítanak. Hondái fejében ízzónák éltek és a pontosság kedvéért mindig a főfogáshoz kellett az előételt, a desszertet és a nap többi fogását, többi szeretőjét igazítania. Dritten Irma elég szaftosnak ígérkezett ahhoz, hogy főfogás legyen belőle, vadhús volt, sovány, feszes és kicsit édeskés. Érdemes lett volna bélszínként, kicsit véresen, félig nyersen kínálni. Irma göndör, vörös fürtjeihez kiválóan illett a rókagombamártás is. De ahogy a vörös vadak általában, Dritten Irma is hűden volt. Hondái utoljára valami igazán megsemmisítő fogást akart felejtés gyanánt: tatárbifszteket, nyersen, jó borsosán. Igen, egészen le kell darálni a lány húsát, ne maradjon belőle egy ép testrész sem, aminek a formája kísérthetné. Ilyenkor, farsangtájban különösen felélénkültek Ilondai képzetei, amelyben naponta többször változtak eperré, libamájpástétommá és óborrá a megunt szeretők. Szemei előtt épp egy torkoscsütörtöki kispörkölt illatú izzadságcsepp gurult és pergett le lassan a hölgy halántékán, s tűnt el végül a dekoltázsában. Édes-sós harmat volt, igazi, erőspaprika utáni izzás, amelyben az erőspaprika parazsas derűje járja át az ifjú, hófehér kenyértestet. így szárnyalt Ilondai fantáziája, ám ekkor még merészebbet gondolt. Dritten Irmát Dritten Irma társaságában akarta elfogyasztani, ezért sürgősen üzenetet küldött a pástétom puhaságú kezek birtokosának: „Édes Irmám, arra kérném esedezve, hogy fogadja el vacsorameghívásom, amelyben Önt pörkölt formájában elfogyasztom. Aláírás: Ilondai.” A választ nem is idézem, hiszen egy ilyesfajta meghívásra az igenlő felelet magától értetődő. A nők azonban ízletes kis boszorkányok, éppen ezért az is előfordulhat, hogy alakot változtatnak, s mégsem pörköltet öltenek fel toalettként, hanem mondjuk a legújabb francia divatnak megfelelő, mandulával töltött békacombként járulnak az éhes vándor elé. Azután megindulhat a hajmeresztő ételbújócska, az éhes hajós pedig magányosanjárhatja végig a svédasztalokat, a kínai éttermeket, a falodákat és a McDonald’sokat, anélkül, hogy sikeresen megette volna szíve hölgyét. Úgy halottam, hogy Dritten Irma esetében is így történt, és a farsang végére Ilondai olyan gyomorrontást kapott, hogy remegő, hideg pörköltszaftként várta az enyhet adó böjtöt. Dritten Irma pedig elérte minden nő álmát: olyan hölgy maradt, akit nem felejtenek csak úgy el, egy kis vadpörkölt mellett, hanem emlékét örökké őrzik a reménytelenül korgó férfigyomrok. 2019. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
