Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-02 / 52. szám
TrfT^nt'_______ folytatás az 1. oldalról | helyőrség polihisztor Tehetséges és boldog gyermek Lénárd Sándor 1910. március 9-én született Budapesten, Lénárd (Lévy) Jenő és Hoffmann Ilona gyermekeként. A németországi Krefeldből Lévy Jenő alig ötévesen jött Budapestre édesanyjával és öccsével 1883-ban, a kereskedő apa után. Ő maga is kereskedelmi, majd filozófiai tanulmányokat folytatott, 1909-ben evangélikus hitre tért és nevét Lénárdra magyarosította. A keszthelyi Hoffmann Sándor állatorvos és Lővy Borbála leányát, Ilonát vette feleségül, és 1910-ben megszületett első gyermekük, Sándor, 1913-ban Johanna lányuk, majd 1921-ben Károly. Lénárd Sándornak boldog és felhőtlen gyerekkora volt, anyjától és a harmatospusztai nyarak során az ottani emberektől magyarul, a Levy nagyszülőktől pedig németül tanult. Apja 1914-ben filozófiai doktorátust szerzett, majd az első világháború kitörésekor önkéntes tartalékos hadnagyként vonult be a seregbe. A nehézségek ekkor kezdődtek: a család sokszor utazott az apa áthelyezései miatt, s mivel a háború után vagyon és lakhatás nélkül maradtak, néhány hónapra Fiumébe költöztek. Ott sem jártak több sikerrel, ezért visszatértek Budapestre, majd nem sokkal később Lénárd Jenő munkát kapott Bécsben, ahová fiát is magával vitte. A fiú 1920-tól a bécsi Theresianumban tanult kollégistaként szegényes körülmények között, s csak hétvégéken találkozhatott apjával, akinek végül sikerült Klosterneuburgban egy kis lakást vennie, és 1921-ben, a harmadik gyermek megszületése után újra együtt lehetett a család. Az ifjú Lénárd Sándor kitűnő tanulmányi eredményeket ért el, zongorázott, evezett, úszott, vívott, fordított, írt, és Alexander helyett mindenkivel Sándornak hívatta magát. Édesapja 1924-ben hunyt el agyvérzésben. Anyja, hogy a családot eltartsa, egy trieszti olasz személyfuvarozó vállalkozásába társult be. Lénárd Sándor 1928-ban, az érettségi után beiratkozott a Bécsi Egyetem orvostudományi karára, ahol tizennégy félévet hallgatott. Hogy megszerezte-e a diplomát, máig nem tisztázott, de már egyetemi éveitől kezdve praktizált. 1936-ban feleségül vette az észak-bajorországi Gerda Costét, akit még 1930-ban egy salzburgi kiránduláson ismert meg. Fiuk, Hans-Gerd még abban az évben megszületett, viszont egy évvel később Gerda hazatért Németországba a gyermekkel. Római történetek Családjának szétszóródása (édesanyja halála, testvérei külföldre költözése) és az egyre szélsőségesebb politikai nézetek térnyerése miatt Lénárd Sándor 1938-ban három hónapos turistavízummal Rómába utazott. Az ott töltött első három év a testi nyomor és szellemi szárnyalás különleges ötvözetét képezte: papírok, munka és pénz nélkül kénytelen volt napról napra élni, miközben folyamatosan könyvtárba járt, autodidakta módon legalább hat nyelven tanult, orvosi tanulmányokat írt és élénk szellemi diskurzust folytatott a hasonló érdeklődésű kortárs művészekkel és tudósokkal. „Egy nap egy furcsa, sötét hajú figura bukkant fel az irodában, régi lódenkabátot és egy formátlan kalapot viselt. Arcát szinte teljesen elfedte bajusza, de a szeme... ah, az az égő, gyengéd, fájdalmas, felejthetetlen szempár! Sándor volt. Fordítani való szövegekért jött, egy orvosprofesszor jegyzeteiben szereplő tüdőröntgenképek többnyelvű címeit fordította. [...] Második találkozásunkkor némán a kezembe adott egy kézzel írt papírlapot, egy német vers volt rajta, majd sarkon fordult, és elment” - az 1942- es találkozásukra így emlékezett vissza naplójában Andrietta Arborio di Gattinara, a római Sapienza Egyetem filozófia szakos hallgatója, illetve az Amadasi nevű, egyetemi jegyzetekre szakosodott kiadó dolgozója. A húszéves lány szülei ellenezték a kapcsolatot, de a szerelmesek hamarosan összeköltöztek: „Csak két lepedőt és egy törölközőt hoztam el otthonról, majd visszaadom, ha Sándor híres lesz” - búcsúzott Andrietta az édesanyjától. Közös életük szegényen és viszontagságosán kezdődött. A német megszállás alatt csatlakoztak az olasz ellenállási mozgalomhoz, szökött hadifoglyokat bújtattak, illetve a titkos üzenetek fordításának és továbbításának feladatát is magukra vállalták. Bár a felszabadulás után sem szűnt nyomoruk, Andrietta lediplomázott, Sándor pedig munkához jutott, előbb fordítóként, antropológusként, majd a Római Magyar Akadémia orvosaként dolgozott: „Erre az állásomra vagyok a legbüszkébb. [...] Boldog az orvos, aki halhatatlanokat kezel!” 1946-ban megszületett fiuk, Giovanni Sebastiano, majd a hivatalos tartózkodási engedély és a Sándor első házasságának felbomlását igazoló papírok beszerzése után 1950-ben összeházasodtak. Kapcsolatuk harmonikus, szellemileg kiegyensúlyozott volt, világlátásuk azonos, együtt dolgoztak a fordításokon, nyelvekre tanították egymást. Közben az író első fiával is jó kapcsolatot ápolt, rendszeresen küldött neki leveleket és csomagot. Ebben az időszakban nyílt lehetőség végre arra is, hogy Lénárd Sándor költészete kivirágozzon: hat verseskötete jelent meg német nyelven. Róma megihlette művészetében és életében egyaránt: „Végezetül úgy tetszik, itt e tájban, / Mit nem kínáltak és nem volt enyém, / A szőlők és az ódák otthonában / Gyökeret vertem s mélyre nőttem én. / És így talán, ha benne nyugszom egyszer, / Koporsómon, halotti ingemen / Átnőtt ciprus- és taxusgyökerekkel, / Nem leszek árva, nem oly idegen.” (Hat év Rómában. Ex Ponto, 1943 - Nemes Nagy Ágnes fordítása). A magány paradicsoma Végül nem Róma lett élete utolsó szakaszának helyszíne, ugyanis a Lénárd család 1952-ben hajóra szállt és Brazíliába emigrált. Az első évben Paraná államba kerültek, ahol Lénárd Sándor egy ólombányában felcserként dolgozott. Miután szóvá tette, hogy a vállalat nem biztosít megfelelő munkakörülményeket a bányászoknak, és sokuk emiatt betegszik meg, elbocsátották. Sáo Paulóban fordítóként és orvosként keresett munkát, míg Andrietta és Giovanni Dona Emmában, egy német telepesek lakta tartomány kis falujában telepedett le. A különleges élet újabb fordulata 1956-ban következett be, amikor Lénárd Sándor a brazil tévé A határ a csillagos ég című kvízversenyében hatalmas összeget nyert. Egy saját maga által megjelölt témában kellett kérdésekre válaszolnia, és legkedvesebb zeneszerzője, Johann Sebastian Bach életműve meghozta neki a sikert. A pénzből felépítette a Dona Emma-i „láthatatlan” házat és átvette a helyi gyógyszertárat, s végre megkezdődhetett számára az az életforma, melyet leginkább magáénak érzett s melyet egész életében keresett: „Ha megpillantom Donna Irma első házait, okkal vagy ok nélkül, de otthon érzem magamat. Pedig tudom, otthon ott van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol a nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol. Mégis otthon érzem magam, mert ismerem a két házat, melyek balról, az út felett, jobbra, az út alatt, mint zöldre mázolt deszkavárak, a bejáratot őrzik. Jobboldalt kisfiú született, és egy-két fogással segítenem kellett; bal felől egy nagyon fáradt, nagyon öreg asszonyt kísértem az utolsó kikötő felé [...] Nincs kulcsom az élet kapuihoz, de néhj hívnak, hogy kenjem meg sár h » Hamarosan Andrietta és Giovanni Blumenauba, a közeli kisvárosba költöztek, hogy a fiú iskolába járhasson, és az asszony is itt vállalt tanári állást. Az együtt töltött nyarakon kívül Sándor egyedül maradt a magány termékenységében. szinte minden, amit írok, levéllé válik” A láthatatlan ház tökéletes mentsvára lett Lénárd Sándor szellemi életének és műveltségének. Kezdetben a gyógyszertárban is dolgozott, de hamarosan már csak otthon, a ház elkülönített kis szobájában fogadta betegeit. Élete utolsó húsz évében, néhány Észak-Amerikában tett látogatáson kívül, már nem hagyta el Brazíliát. A csendes, eseménytelen élet lehetővé tette, hogy írjon, fordítson és értékes levelezést folytasson az irodalmi-kulturális élet nagyjaival. Élete során levelezőpartnere volt Babits Mihály, Devecseri Gábor, Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor, de még Thomas Mann is, aki levélben köszönte meg és dicsérő szavakkal illette a neki küldött verseskötetet. Az egyik legjelentősebb levelezőtárs mégis Szerb Antalné Bálint Klára volt. Lénárd A királyné nyaklánca német fordításával ^ste fel Szerb Antal öz,'vgylt, s ő aktívan hozzájárult, hogy a magyar közönség is megismerje az itthon addig ismeretlen írót. Tanácsára jelentette meg magyarul’ is önéletrajzi regényét, Völgy a világ végén címmel, majd az Egy nap a láthatatlan házban című folytatást, illetve a római történeteket is. Brazíliában született meg Lénárd Sándor talán legeredetibb és legkülönlegesebb munkája is: a Micimackó latin fordítása. Az író még Rómában tanított angol nyelvet a mesekönyv segítségével, hasonló megfontolás és az antik kultúra iránti rajongása késztethette a latin fordítás elkészítésére. A Winnie illePu 1959-ben jelent meg és hatalmas sikert aratott: heteken belül felkerült a New York Times bestsellerlistájára, New Yorkban bankettet rendeztek az író tiszteletére és egyetemi vendégoktatói meghívásokat is kapott a kötet kapcsán. Lénárd Sándor 1972. április 13-án szívinfarktusban halt meg. Örökletes érbetegsége már évekkel azelőtt megmutatkozott, s így az író felkészülten várta élete végét: saját kezével készítette el és díszítette ki halotti értesítőjét, mely öt, számára kedves nyelven tudatta halálhírét a világgal. Dona Emma-i kertjében, az általa kiválasztott fa alá temették, ahová később a feleségét is. „Minden európai élete »kész regény«, csak annak kell eljönnie, aki megírja -, olvastam egyszer. (Boldogok azok, akiknek életéből nem lehet regényt írni, mert övék a mennyek országa!)” - írta a Völgy a világ végén című regényében. 2019. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 9 ■i
