Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-02 / 52. szám
IRODALMI-KULTURALIS MELLEKLET 2019. március 2 2 Szilágyi-Nagy Ildikó tárcája 5 Bánkövi Dorottya és Szabó Fanni versei 7 Viola Szandra novellája Lapszámunkat Berde Amál festményeivel illusztráltuk, a reprodukciókat Szebeni-Szabó Róbert készítette IS olihisztor A láthatatlan ház lakája „Voltam kukta, mértem házról házra járva vérnyomást, voltam a Római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, a Vezúv ’festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében mint az amerikai hadsereg antropológusa csontvázakat raktam össze apró darabkákból - a Balkán felett lelőtt repülők csontvázait enyveztük össze - s ezelőtt írtam még - másoknak - művészettörténeti, archeológiái, orvosi diszszertációkat a Biblioteca Nazionale öles téglafalai mögött meg a vatikáni könyvtárban. Egy ideig két zongorán játszottam egy bankigazgatóval vacsoráért, s nála megértőbb szakácsnője krumplit lopott részemre a spájzból, hogy másnap is legyen mit ennem. Én voltam az ebtenyésztők első, háború utáni Ágoston Szász Katalin kongresszusának fordítója. Voltak pacienseim...” - írja magáról a méltatlanul ismeretlen polihisztor, Lénárd Sándor Völgy a világ végén című önéletrajzi regényében. Az egyik legkülönlegesebb 20. századi magyar írósors az övé. folytatás a 3. oldalon | n a teng er szint folyamatosan csökken, a tériszony két kézzel kapaszkodik n vezervers Berde Mária Asszonysírás Mint mohó gyermekínyem egykor Éretlen zöld vadalma, som, Szép kedvem összehúzta máma Fanyar, csikarós fájdalom. Összecsuklottam, mint didergős Hidegesőn a lóhere, így zárkózik be alkonyaira Kék anemóna levele. ...Valaha nagyon messzejártál, Ki tudja, mennyi salakon, Ki tudja, miben itatódtál, Mily hullámban, milyen vakon. Eredj. Megéreztem ma rajtad Volt asszonyoknak illatát, Mielőtt tudtam volna rólad: Vesztettem jónehány csatát. Vesztettem vámon és a réven, Hol ad-vesz kurta hevület, Borod kiforrt, tajtékja megszállt, Seprője rendre leüledt. Valaha én is messze jártam, Már szinte túl az életen, Álmok gyopárjait vadásztam, Szédítő szikla-éleken. Kancsó borod, csokor virágom egy-asztalunkra szép terű, De por hullott ma a virágra és a pohárba keserű. Egy szó volt tán, mit szádra vettél, S mit lelked tőlem nem tanult, Egy lendület, beléjetúrás, Mellyel újjad hajamba nyúlt. Egy merészség, mit sohse mertél, Sohsem kért balga kérelem, Sóhaj csak, reppenő mosoly tán, Mit át nem éltél énvelem. Nincs pőre ennek, nincs haragja, Nem igazít meg semmi jog, Ha felpanaszolom, kinevetnél, De azért csak tovább sajog. Eredj magadba. Megyek én is, Más tájakon, tanácstalan, Beteg óráim átbolyongom Lelkem pusztáin társtalan. Csak most ne érj hozzám szavaddal, Csak rám ne tévedjen kezed, Mert nem segít, akár halotton, Ha a virágot ráteszed. Hadd, hogy keressek, mint az állat Sebemre magam jófüvet, Csorgassak rája tiszta nyálat, Szívjak zsongító naphevet. Holt visszajáró asszonyokkal Hadd vívok egymagám csatát, Áporodott borpince-szagba Szüljem hegyek fuvallatát. Hogy kifüstöljem kis világunk, Melybe kisértet tévedett, S ifjúkorom hóillatával Váltsalak vissza tégedet. V 4 I 4
