Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-16 / 63. szám
JMIÜMI— helyőrség folytatás az 1. oldalról I sz- Mit szól ahhoz, János bácsi, hogy naiv festőként tartják számon?- Ez nem éppen igaz. Mondanak, amit akarnak, nem zavar. Festem a saját gondolataimat, aztán, hogy a világ ezt hogy fogja érzékelni, az nálam semmi.- Miben változott az élete, mióta szárnyra kapta a hírnév?- A felfogásom és a gondolatmenetem a régi, és ez már így is marad. Hogy most írok, festek, faragok és egyéb dolgokat végzek, hát ez az én egyéni gondom.- S mindezt ország-világ előtt.- Mit mondjak erre? Az igaz, hogy a hírem elég nagy, mert már Ausztráliából is jártak itt, mind a három Amerikából, észak, közép és dél, Európából pedig csak Spanyolország és Portugália maradt ki. Mindenhonnan voltak, és képeket is vettek.- Egy időben zsíros kenyérért adta festményeit...- Hát így van. Meg ingyen.- Ma már nem?- Van úgy, hogy barátságból odaadom. Mert aztán nekem nem számít. Én már, hogyha egy képet sem festek, akkor is rendben van minden, tudja? Már sokszor azt mondtam, hogy abbahagyom, de nem vagyok képes rá. Én így előre nem látott tervezéseket nem képzelek el. Ezek mind a pillanatból csapódnak, látomások, mindazon dolgokból, amit olvastam.- Hány képet festett eddig?- Nem is tudom. Azt hiszem, hogy ezren felül.- Hány év alatt?- Hát még hét éve sincs neki.- Azelőtt egyáltalán nem is fogott ecsetet?- Dehogynem! Dolgoztam én már tíz és húsz év között, de azok eltűntek, mert a háborúban is ott voltam hat évig. Abban a szép Oroszországban is három évig mint hadifogoly. És nem is Európában, hanem Ázsiában!- Az itt látható képek eladásra várnak?- Még nincsenek megvéve. Ezek nagy részét még nem is látták, nem is sejtik. Néha jönnek, megnéznek galériákból és fotózzák a képeket. Azt mondják, ha eladok, név, pontos cím, város, ország, jegyezzem fel. Nem csinálok semmit. Mit törődöm már azzal a képpel, ha elvitték, hogy mit csinálnak vele?- Nincs olyan kedves képe, amihez nagyon ragaszkodik?- Nekem kedves mind.- Gondolom, a képeiért több tízezer forintot fizetnek a galériák. Mit csinál ennyi pénzzel?- Itten egy sereg festmény van. Én nagyon kevés képet adok el mostanában, csak annyit, ami nekem szükséges, hadd legyenek meg ezek. Nekem ez óriási öröm, hogy meg tudom csinálni, higgye meg nekem.- Festeni szeret jobban, faragni vagy írni?- Ez nálam egy vonal. Ha faragok, azt nagyon nehezen tudom letenni, ha festek, akkor azt ugyanolyan nehezen tudom abbahagyni, ha írok, azt is.- A festésen, faragáson, íráson kívül hogyan telik a napja?- Reggel, nyáridőben már négy órakor fenn vagyok, sőt még előbb, ahogy világosodik. Egész nap munka. Ha úgy van kedvem, elmegyek jegyzeteket, vázlatokat gyűjteni az erdőbe vagy itt a telepen, a romok közt. Amikor hazajövök, hozzáfogok festeni, egész három óráig. Három órakor, ha úgy jön, akkor megint elmegyek egy-két óra hoszszára. És amikor ismét hazajöttem, vakulásig dolgozok.- Korán fekszik?- Nem én, mert az esti órákban lámpa mellett írok.- Miket?- Hát mindenféle vegyes mocskot önmagunkról, a világról, de inkább önmagámban tépelődök a dolgokon írásban.- Elégedett embernek tartja magát?- Elégedett voltam a helyzetemmel mindig, pedig semmi voltam, higgye meg. Nekem elég egy nap, ha van két darab kenyerem és tíz cigarettám.- Most is, hogy jobban megy?- Hát, most se sokkal többel járok, esküszöm! Az éhség nem is ér, úgy el vagyok itt a munkával. Az ember majdnem megeszi önmagát a festészetben. Néha-néha valamit harapok. Amikor főznek, áthozzák az ebédet. Még most is úgy van az ebéd, ahogy hozták, pedig már három óra van, és éhes sem vagyok. Ez a különleges életmód nekem az igazságos, a tetszős, ez ad nekem elégedettséget, feltételes nagy boldogságot. Most már a fejemen az a gond, hogy innen el kell menni. No, de hát majd ezen is túlesek, akkor már sokkal nyugodtabb leszek. Aztán azon is tépelődöm, hogy meg tudom-e szokni az idegen környezetet, az embereket... Mert az embereket sosem bírtam... Most sem. De hát ugye, muszáj hozzáigazodni, alkalmazkodni a történéshez, ami most körülöttem zajlik. Van úgy, hogy jönnek hozzám olyan valakik, akikkel szeretek beszélni, de legtöbben olyanok jönnek, akiknek utóbb azt mondom, hogy bár ne is jöttetek volna. Jártak itt a tévétől, a filmgyártól, a Corvinától, egyéb helyekről, legtöbben kíváncsiságból.- De tévét nem néz, ugye?- Nem én! Nem butítom én magam avval. Az én népem- Önmagát sem látta?- Nem én, ezt higgye meg nekem. Pedig az a stáb, amelyik a második filmet forgatta, egy napig dolgozott itt, és direkt az én kedvemért lehozták a filmet ide, mert színes és szélesvásznú, oszt’ mozira lehet adni. Mondták, hogy menjek el a moziba, az a huszonöt perc nem sok, nézzem meg. Oda se mentem! Kétszer jöttek értem kocsival, mondták, hogy menjek már. Nem mentem! Hát, mit nézzek én saját magamon?! Amit én itten csinálok, és felvettek rólam, hát tudom!- Gondolom, nem sokszor volt moziban.- Nem is tudnám megmondani az idejét, mikor voltam utoljára.- Nem érdekli a film?- Nem.- A rádió sem?- Az meg még úgy se! A híreket úgyis megtudja az ember.- Miről hallott legutóbb?- Most halt meg Kisfaludi Stróbl Zsigmond. Igaz-e?- Igaz. Vujicsics Tihamér is most halt meg repülőszerencsétlenségben.- Órarenden van a világon az ilyesmi. Az ember múlandó, véges lény. Már tizenöt éves koromban azt tartottam, hogy ez az élet céltalan.- Mégis reggeltől estig dolgozik...- Hát nézze, egy bizonyos rugó visz engem, pedig én azt tartottam mindig, ha már önakaratunkon kívül születtünk erre a mocskos sárgolyóra, annyit mégis érdemes tenni, hogy éhen ne pusztuljunk. Én nem is tettem többet! Nem, higgye meg nekem! Én ebben az ócska hagyatékban élek, nem is vágyom innen sehová. Én olyan szegény koldus, letört ember voltam mindig, hogy talán hozzám hasonló alig élt itt. De az én lelki nyugalmam, az én szellemi teltségem olyan erős volt, hogy ezeken átbillentem, mint amikor a füst kijön a kéményen, és valahol el is tűnik. Tudja, én itt a saját környezetemben is csak egy megvetett bolond voltam, beszámíthatatlan valaki. Akkor még nemcsak az idegenek előtt, hanem a saját családom előtt is. Ugye, mert nem tudtam igazodni ahhoz, amit a család kívánt tőlem. Nem tudtam cigányzenész lenni, semmiféle ígéretnek nem tudtam volna mások fülébe muzsikálni egy nyílt vendéglőben. Vagy nyolc éve, hogy hegedű nem volt a kezemben, pedig én új Fotó: Temesi László hegedűket is készítettem. Kézi faragással! Javítottam hegedűt, cimbalmot, brácsát, kisbőgőt, de csak azért, mert pár forintot adtak vagy főztek érte. Áthoztak ide lábasban valamit, az engem kielégített. Több hasznom nem volt ebből, higgye meg!- Melyik korban szeretett volna inkább élni?- Legalább a születésemtől fogva ötven évig visszamenőleg, mondjuk a kiegyezéstől, mert akkor valahogy a Monarchiában valami nyugodtság volt. Igaz-e? — Igaz. Nem nősült meg soha, János bácsi?- Nem én!- Miért?- Mert így láttam üdvösnek az életemet.- Olvastam, hogy külföldre is elvitték volna saját kiállításaira, mégsem ment. Miért?- Hát nem megyek! Minek menjek?- A sok élményért, a múzeumokért...- Az élményt onnan is ide tudom magamnak gondolni, ebbe a putriba. Sokat olvastam a világról, nagy művészekről, ismerem a műveiket. Nem megyek sehova! Hát én az időmet veszítsem el, ha odamennék, mondjuk, tíz napra, mikor ezalatt mennyit tudnék itthon dolgozni?- Ki fedezte fel?- Véletlenség dolga volt az. Egyszer a szomszédasszony azt mondta, adjak neki valamilyen kis képemet a konyhába. No, festettem egy csendéletet, amit ki is akasztott jól látható helyen, majd megkért egy helyi grafikust, nézze már meg, mit ér. Nem telt el sok nap és jött egy tévéstáb, majd egy művészettörténész, ide ebbe a putriba... Hát így kezdődött.- S hogyan fogadta a hirtelen jött népszerűséget?- Meg voltam egy kicsikét lepve.- Mire vágyik még?- Most már nincsen nekem semmilyen vágyásom, csupán annyi - ha az erőm engedi -, hogy minél többet faragjak, fessek, írjak, de elkülönülve ám a világtól! Lapszámunkat BALÁZS JÁNOS festményeivel illusztráltuk. A műalkotások a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum gyűjteményében találhatók. 2019. március ■■■■■■■■■ IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET i r i
