Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-09 / 58. szám
2 szerkesztoseqi terepaszta helyőrség NEMZETI DAL Minden a Nemzeti dallal kezdődött. Magamnak való gyerek voltam, igaz, de ökörködni is tudtam, ha kellett. Voltak barátaim, rúgtuk a labdát télen-nyáron. Jóllehet, már az óvodától is én búcsúztam verssel társaim nevében könnyes szemű szülők karéjában, de nem szerettem szerepelni, mások elé kiállni. Talán anyám halála után kezdtek fokozatosan rám szállni a tanítók. Mintha attól tartottak volna, hogy magamba süppedek. Pedig épp azt akartam, hogy ne bánjanak velem másképp, mint a társaimmal, sem mint azelőtt. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy segítsenek, de kitűnni sem akartam. Ötödikes lehettem, amikor először kötélnek álltam. Március 15-e, rám osztották a Nemzeti dalt. Mindezt még úttörőnyakkendőben kellett tolni, ilyenkor kivonultak a kerületi potentátok is. Úgy emlékszem, megugrottam. Legalábbis dicsértek a tanáraim. Pedig az utolsó pillanatig azt hittem, hogy bele fogok sülni. Nem mintha élveztem volna, de ezt aztán több szereplés követte, mígnem nyolcadikos koromban Vörösmarty Szép Ilonkája zárta a sort. Én játszottam az álruhában vadászgató Mátyás királyt. Ma már, két térdműtéttel és húsz kiló fölösleggel nem tudnék annyit leskelődni egy lány után sem, mint akkor a főpróbák során. Mivel a humán tárgyakból voltam erős, de a családom kereskedelmi szakközépiskolába szánt, hogy legyen szakma is a kezemben, ha nem akarok majd egyetemre járni - magyartanárom azzal bocsátott utamra, hogy mindent vállalj el, és akkor nem lesz gond, akkor átmész matekból is, meglátod, csak dolgozz a közösségért. Na, ez egy életre belém égett. Nem mindig örülök ennek. Olykor jobb volna megbukni matekból, mintsem hogy mások keservét is magamra vegyem. A középiskolában írtam újságot, szerkesztettem és vezettem ünnepi műsort, előadást, gólyabált. Indultam szép magyar beszéd és versmondó versenyeken, az utóbbiakat később zsűriztem is. De a valódi áttörést talán az hozta, hogy tizenhét éves korom-Szentmártoni János ban megjelent nyomtatásban két versem. Innentől nincs visszaút, érezhettem meg akkor: megláttak, mostantól nem bújhatok el, nem gubózhatok magamba, nem söpörhetek szőnyeg alá semmit. A zaklatott kamaszkor éveiben, amikor rémálmok is gyakran látogattak, egyszer azt álmodtam, hogy egy fennsíkon állok, tűz a nap, s valahol zene szól. Szívbe markoló, gyönyörű zene. Talán egy tárogató csalogat. Mögöttem rengeteg ember, szemükben félelem vagy inkább tanácstalanság. Mintha fenyegetne valami minket, de ha a zene forrásáig eljutunk, megmenekülünk. Futni kezdtem, s egy idő után elrugaszkodtam a földtől, mert éreztem, hogy csak így van esélyünk. A többiek is hasonlóan cselekedtek, és nekik is sikerült. Amikor magam mögé néztem, láttam, hogy az egész tömeg fölemelkedik, mintha súlytalan volna, és a levegőben járva suhanunk. Katartikus élmény volt. Amit üzenni akart, azon mindmáig szorongva töprenkedem. Petőfi érezhette ezt, amikor egy nemzet leste a szavát. Csak ő nem álmában. Őszi este (rézkarc, 24,6 * 29,9 cm) Egy biztos, hogy amit az a huszonéves zseni magától értetődőnek tartott, mert a természetéből fakadt, azt én csak mostanság, túl a negyvenen, kezdem el kapizsgálni, s már nem kell hozzá dobogóra állnom: ha hí a haza, akkor bizony cselekedni kell. w ■ U arca NINCS UJ A NAP ALATT Az egész kulturális rovat eljött meglátogatni, még egy dobozos sört is becsempésztek. Váltottunk pár szót, leginkább sajnálkoztak fölöttem. Nem maradt sokáig egyikük sem. Unatkoztam. Olvasni, a bevérzett szemem miatt, nem engedett a doktor.- Nem szabad erőltetni - emelte föl a mutatóujját, s közben mélyen a szemembe nézett. Mesterkélt volt minden, amit csinált, mintha egy kórházsorozatból leste volna el, hogyan kell úgy viselkedni, ahogyan egy menő orvos viselkedik. Nem a Kórház a város szélénből, nem is a Dr. House-ból. Inkább a Vészhelyzetre tippeltem.- Volt abban az a fekete hajú nővér, no azt bármikor, bárhol, bármennyiért - mondta a szobatársam, aki hanyatt esett a festőlétrával, és megrepedt a csigolyája. Az anyai dédapám kilencvenhét évesen esett hanyatt egy járdára hajított banánhéjon, a kocsmahivatalban tett ebéd utáni látogatásából hazafelé tartva; eltört a csigolyája, be is szállították azonmód a klinikára. Amikor anyám meg a nagyanyám másnap mentek meglátogatni, nem találták az ágyában. Azt hitték, meghalt szegény, szipogva kérdezték a nővéreket, mikor történt, hová vitték a testet, s mi a teendő ezután, azok meg értetlenül meredtek rájuk.- Horváth bácsi az ágyában volt még egy félórája - sápítoztak. Végül rátaláltak a klinikakertben, a pipáját szívta, figyelte a Tisza fölött köröző sirályokat. Csak a gallér miatt zsörtölt egy keveset, amit ráraktak, hogy tartsa a fejét a nyaka helyett. Nehezményezte, hogy dörzsöli az állát.- Amikó möglövik az embört, Gergő fijam, az utóbb cudarul fáj - magyarázta egyszer, még kisgyerek koromban. - Amikó e’talál a golyó, nem érzői szart se, legföljebb egy kicsi lökést, de amikó e’telik valami üdő, oszt eloszlik a füst a lövészárokban, no, akkor kezd fájni, mint az istennyila! Dédapám négy alkalommal sebesült meg lőfegyvertől. Kétszer az első háborúban, negyvenhatos bakaként, Doberdónál. Egyszer a második háború idején is eltalálták. A frontszolgálathoz már öreg volt, a háború is a vége felé járt, dédapám a cseresznyefára mászott épp, hogy telitöltse a madáretetőt tányérricával, az arra járó részeg oroszok meg csak úgy, mert jólesett nekik, puffogtattak a levegőbe.- Úgy pottyantam lé, akárha egy darab szar lőttem vóna, amit pont kiszartak - emlékezett. Negyedszerre ötvenhét elején kapott golyót, újra véletlenül, a szomszéd gyerek lőtte meg, aki a határban talált pisztollyal játszadozott. A lövedék eltörte a kulcscsontját, de nagyobb kárt nem okozott. A vállán, a combján, az oldalán és a hasán is volt egy-egy sebhely.- Gyorsan forrnak a csontjaim - mondogatta időjárás-változáskor. - Kölökkoromban e’tört a kezöm, később még néhány csontom. Mindég összeforrtak hama’. Csak ha gyön az idő, sajog mind ottan, ahun e’tört, akár a szuvas fog, ha hideg sört iszik az embör. A sebök mög kivörösödnek olyankó, oszt nem győzöm kaparni, hogy az Isten lova rakná beléjök! Annak ellenére, hogy néha ilyesmiken zsémbelt, alapvetően elégedett és jó kedélyű ember volt. A szobatársam, aki hanyatt esett a festőlétrával, és elrepedt a csigolyája, sokkal többet panaszkodott pár nap alatt, mint ő egész életében. Semmi se volt jó neki. Amíg katéter volt benne, azon siránkozott, amikor kivették, a kacsa miatt abajgott. A kórházi koszttól hányingere támadt, a csinosabbik nővérkétől meg merevedése, ami katéteres korában fájdalmat okozott, katéter nélkül meg sóvár sóhajokat. Alig vártam, hogy szabaduljak tőle. Három nap múlva ennek is elérkezett az ideje.- Az agyrázkódás már nem fog gondot okozni - nyugtatott az orvos. - A szeme is szépen gyógyul.- A Ford kasznija keményebb a kemény koponyádnál - fogadott Emese nővérem a klinika előtt, az anyák megmentőjének nevét viselő utcában. - Fölhívott a barátnőm. Itt dolgozik. Tőle tudom, hogy most engedtek ki. Hazaviszlek, gyere.- Egyszer én is árokba hajtottam - mesélte az autóban, a Hősök kapuja alatt, a zöldre várva. - Festeni mentem, és úgy elbűvölt a naplemente, hogy nem figyeltem. Csak én megúsztam egy karcolás nélkül.- Ühüm, emlékszem - dünnyögtem. Rettegtem attól, hogy a nővérem az alföldi tájképeire tereli a szót, és hazudnom kell, ha nem akarom megbántani. Az elterelés, a mellébeszélés már nem ér egy fabatkát se. Elvárja, hogy kimondjam, tetszenek a mázolmányai. Ez lenne a minimum, ha már eljött értem a saját autójával, kéretlenül. Félelmem beigazolódott, nem a saját lakásom, hanem az övé előtt parkoltunk. Tarjánban lakott, egy tízemeletes panelház hetedik szintjén, az erkélyéről a hangulatos Zápor-tóra és a körülötte kiépült pihenőparkocskára, meg a töltésre lehetett látni. A nappali közepén ott állt a festőállvány, rajta egy műalkotás, letakarva valami irdatlan, kockás poncsóval.- Főzök neked egy kávét - duruzsolta a nővérem. - Azt ihatsz, ugye?- Azt egyenesen innom kell - feleltem.- Tényleg? - csodálkozott Emese. - Elképesztő, miket nem írnak föl az orvosok manapság! Kirobogott a konyhába. Én a kényelmesebbik fotelbe ereszkedtem, a festőállványnyal szembe. Lesz, ami lesz, gondoltam, nem futamodom meg. A kávé illata jelezte, hogy a nővérem mindjárt visszatér a körömbe. Kezembe nyomta a csészét, ő maga energikusan a festőállványhoz lépett. Bene Zoltán- Most lettem kész - rántotta le a kockás poncsót a képről.- Azt a kurva...! - csúszott ki a számon. Pontosan azt láttam, amit az árok szélén ülve, a baleset után. Annyi különbséggel, hogy az árokból hiányzott az összetört Ford.- Ennyire tetszik? - csapott le Emese mohón.- Ja - bólintottam. Nem avattam be. Nem mondtam el neki, hogy ez pont az a hely, ahol baleset ért. Úgyis meggyőzne arról, hogy az alföldi táj nem túl változatos, az utak kivált nem, nyilván tévedek, és nem ezen, csak egy hasonló vidéken futottam árokba a barátom kocsijával. Én meg hagynám magam meggyőzni, ez nem is kérdés, miközben tudnám, hogy tévedés kizárva, hajszálpontosan ugyanez a látvány tárult elém az árokparton ülve, ölemben egy könyvvel, a szemöldökömről csöpögő véremen keresztül. Az árok túlpartján kezdődő erdő fáira egytől egyig ráismertem. És magát az erdőt is jól láttam a fáktól, nem lehet tévedés, azt az útszakaszt festette le a nővérem, amelyiken kis híján otthagytam a fogam. - Mikor készült?- Néhány napja jártam kint, megfestettem nagyjából, ahogyan az impresszióim irányították az ecsetemet. És ma befejeztem - fontoskodott a nővérem. - Az utómunkálatokat, tudod. Hogyne tudtam volna. Kedvesen dünynyögtem.- Jó, mi? - mosolygott rám.- Ja - hagytam rá. - Ja! Megint eszembe jutott a dédapám. Egyszer egy képes történelemkönyvet nézegettem, ő átpillantott a vállam fölött, káromkodott egy cifrát.- Ehun lűttek mög a taljánok! - bökött az egyik fotóra. Karsztos vidéket ábrázolt, Gorizia megyében, Olaszországban. Nincs új a nap alatt. I It BSBBunaaalr * * ^ a a a a a a aa ex nopUOMt-MEDENCEI TEHETSÍOGOHOOIÓ XOHMOFII KFT. Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató Demeter Szilárd • Szerkesztőség Ágoston Szász Katalin (gyerekirodolom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), 1 Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • 1 Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • 1 Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásáóan. A melléklet támogatója Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-moil: szerkesztoseg@kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utco 12., III. emelet 21. 2019. március
