Tolnai Népújság, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

2019-02-16 / 40. szám

2 szerkesztősem tereoaszta EMLEKEZETEM- rövid -Nagy Koppány Zsolt Az úgy volt, hogy körülbelül fél évvel ezelőtt megígértem Leczo Bencének, hogy kölcsönadom neki Darvasi László A lojangi kutyava­dászok című könyvét. Úgy gondol­tam, épülésére szolgálhat, maga is errefelé tart írásaiban, meg hát szórakoztatja az elmét, gyönyör­ködteti a lelket, edzi az izmot és jó­kedvet ád. Nekem megvan a könyv: miért ne adnám oda?, okoskodott a jó öreg, akinek szeretném hinni magam. Meg is ígértem hát, kissé a szük­ségesnél nagyobb elánnal, hogy el­hozom neki. Tudni kell, hogy mi Bencével többnyire csak hetente egyszer ta­lálkozunk, kedden, de akkor na­gyon. A tördelés deltabetorkollása fröccsös. (Sajnos tablettából, de erről nem mi tehetünk. Hanem a skótok.) így aztán igencsak megle­pődtem, mikor egy hét múlva Bence a szokásos úriember modorában és diszkréten halk hangján megkér­dezte, hoztam-e. Mit, kérdeztem magabiztosan. Hát a könyvet. Atya­úristen, csaptam a homlokomra. Elfelejtettem. Egy hét múlva már sokkal jobb volt a helyzet. Hoztam-e, mit, hát a könyvet, jézusmária, ütöttem össze a kezem arcpíros hüledezéssel. Újabb egy hét múlva kissé döc­­cent a dramaturgia, hoztam-e, mit is, a könyvet, baszki!, hörögtem és megszaggattam a ruhámat. Újabb hét múlva jött Bence... én a földre vetettem magam, nyüszí­tettem - de a könyvet sajnos nem hoztam. Hetek teltek el. Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, úgy próbáltam elbúj­ni Bence elől, amikor megláttam, mert amikor megláttam, mindig nyomban eszembe jutott, hogy nem hoztam el a könyvet. (Elbújni nem könnyű, tekintve, hogy egy irodá­ban ülünk, kábé másfél méternyire egymástól.) (De van az a szégyen.) Következő héten Bence szána­lommal vegyes viszolygással kihú­zott a szemetesből, nem kérdezett semmit, de láttam rajta, hogy va­lami megtört benne. Nincs is meg neki a könyv, ezt láttam a szemébe írva, csak füllentett, meg még ezt is. Összetörtem én is. Hazamentem, lefényképeztem a könyvet a polcon, aztán a konyhaasztalon, aztán saját magamat, amint fogom a könyvet, a tulajdonos boldog mosolyával és hanyag eleganciájával. Sajnos elfelejtettem bepakolni, így következő héten megint nem tudtam kölcsönadni. Néha, mikor eszembe jutott ez az egész Canossa-járás Lojangban (vagy inkább Lőj ang-j árás Canos­­sában), elgondolkodtam: vajon mi az oka az egésznek? Hm... mor­fondíroztam. Hiszen memóriám példásan működik, nem utolsósor­ban egészséges életmódomnak és a gingko bilobának hála, amit ma­rékszám szedek. (Vagy lehet, hogy más a neve, de javítja a memóriát, az fix.) Aztán ezt a könyvet mégis elfelejtem mindig. Vajon miért? Talán félek odaadni neki, mert fel­rémlik előttem egyik volt nőm (a büdös riband), aki kölcsönkérte a Beatles-dalszöveges könyvemet, és szétgyúrta-mocskolta, miköz­ben próbált belőle dalokat tanulni? Fene tudja. Esetleg irtózom Bence kezében látni a könyvemet, pedig szeretem a barátomnak tudni, de hát ezekkel az ősi, atavisztikus irtó­zásokkal nem tudhatja az ember?! Meglehet. Tudatalatti önvédelmi reflex volna, mivel a könyv nem egyéb, mint kiteijesztettségem ma­­nifesztációja, mely eszkatológiai szempontból irrelevanciával bír az immanens önontológia empirikus módszerekkel nem receptálható dimenzióira levetítve? Igen, nyil­ván, hát persze. Mindenesetre a következő héten, alig két hónappal ezelőtt, felírtam a kezemre, hogy hozzam el a könyvet (!!!) jövő hétre, de aztán egy óvatlan pillanatban megmostam, tudniillik a kezet, és elfelejtettem. A rákövetkező héten beírtam a telefonomba, jegyzet formájában, de sajnos egy hétig nem volt érke­zésem megnézni a telefonomban a jegyzeteimet. Egyszer aztán, egy hétfő este már rendesen a kezemben volt a könyv, el is indultam vele a táskám felé, de útközben elestem, kitörtem az agyamat, és vakbélgyulladásom is lett. Próbáltam a Lojang, a kutya, a va­dász, a László és a Darvasi (sőt: Tra­­piti - asszociációs módszer, ugye) szavakat és neveket segítségül hívni, de mindig a másik jutott eszembe. Kezdtem úgy érezni magam, mint Guy Pearce a Mementóban, és már azon voltam, hogy az irodai boríték­nyitó késsel a mellkasomba vésem a tényt, miszerint hozzam el a köny­vet, csak hát fájt. Nemrég (olyan két héttel ezelőtt) találkozom reggel Bencével, kedé­lyesen trécselni kezdünk, és Bence, aki született úriember, és igazán nem szereti kellemetlen helyzetbe hozni a tablettásfröccs-ivó cimbijét, trükkhöz folyamodott. Azt mondta:- Hm, hm... Mire felkaptam a fejem. Eltelt a nap, lementünk a kocsmá­ba. Bence elnézett a távolba mereng­ve, messze jövendővel komolyan vetve öszve jelenkort, s azt mondta diszkrét jelentőségteljességgel:- Lojang... Megütközve néztem rá, majd kö­vettem tekintetét, melyet a távolba merengetett, és egyáltalán nem ér­tettem, mire céloz. Ittunk tovább. Másnap reggel, amikor a tablet­tától úgy fájt a fejem, hogy ellen­tablettát kellett bevennem, eszem­be jutott. Úristen, motyogtam öklendezve és pironkodva, majd elmásztam a könyvespolcig, felkö­töttem a hátamra a könyvet, egy hétig úgy jártam vele, de jelentem, tegnapelőtt, kiskedden: átadtam neki. Azt hittem, jobban fog örülni. Én mindenesetre nagyon büszke voltam magamra. Dupla tablettát kértem a boromba, nyúlós lett tőle, de ütött, mint a kád széle. Most nála van. Remélem, nem fe­lejtem el visszakérni. tarca ELETMU A HALÁLRÓL Marthy Barna Egész életében író szeretett volna lenni, és kamaszkora óta már minden órájában megjelent az elodázott feladat, neveze­tesen, hogy író legyen. Mindene megvolt pedig hozzá: műveltsége, nyelvtudása, még valamennyire kedvelték is bizonyos körökben. Ha (és ez a ha volt voltaképp az élete) leírt volna egy sort is, vagy ha le is írt ezt-azt, és kiadta volna azt valakinek - le­számítva barátait és újdonsült ismerőseit, akiknek elég gyakran elküldte írásait, és igen pozitív visszajelzéseket kapott tőlük -, nos, akkor, úgy érezte, a siker voltaképpen azonnali és bizonyos lenne. Mindazonáltal Barnas del Mártó mindig (saját gondolataival) párhuzamos lemara­dásban élt, és kereste azt a pillanatot, mi­kor végre összefonhatja életének, sorsának e két szétfeslett fonalát: az inspirációt és a szorgalmat. Mert folyamatosan csodálko­zott az élet transzcendens ihletettségén, de valahogy mindig viccelődni volt kényte­len, mikor saját magában megsejtette a ki­­választottat, a megváltót, az Igaz Embert, a művészt, mert érezte, nem gondolhatja senki sem komolyan, hogy az élet csodáját, a csoda mély megértését, ami saját maga, képes legyen átadni, sőt mélyen megér(int) tetni írása által. Mégis, Shakespeare és Borges nem hátrált meg, és ez erőt adott neki is. Magát hozzájuk hasonló művész­nek tartotta, ha mégoly kiadatlanul is, tudta, hogy ezzel az érzéssel egyáltalán nincs egyedül a világban, azzal a különb­séggel, hogy a többieknek nem volt igazuk, még ha ők azt hitték is. Élte hát szétfeslett életét, mindig egy kicsit lemaradva saját magától, kicsit meg­alkudva a majdani körülmény megterem­tése érdekében, amikor nyugodt, derűs, Istenhez közeli csatornába terelődik az élete, és eddigi tapasztalatait, melyek kö­zül legtöbbet nem írt le, vagy csak versben, gondolta, sőt hitte (lustasága erejét is eb­ből merítvén), hogy a tapasztalatok majd a kellő pillanatban, nem erőltetetten, csak úgy, várakozása gyümölcseképpen éret­ten pottyannak ki belőle az igazi mű meg­írásakor. Mert nem esküdött volna meg rá, hogy írónak kell lennie, ezért nem írt gyakran, csak ha nagyon nagy ösztönzést érzett, például marihuána hatása alatt, de attól is mindig rettegett, hogy a nagy igazság, amit akkor érez, voltaképpen csak hamisságát mélyíti. Az évek teltek fölötte, egy-két lanyha elismerést kapott ugyan, de a művészi átszellemülés csak nem kö­vetkezett be. Hiba lenne arra gondolni, hogy Barnas del Mártó boldogtalan életet élt mindazonáltal. Derűs volt, humoros, jóképű, és ha kétségei miatt kicsit félénk is, • azért szorult belé elég intellektuális, fizi­kai és spirituális sárm, hogy női körökben vonzónak tartsák, sőt elérhetetlen herceg­ként gondoljanak rá az érzékenyek, és sejt­sék benne a fényt, barátkozzanak vele. Megélhetési okok miatt a tévénél helyez­kedett el, a teletextre írt politikai híreket meg egyéb unalmas tartalmakat, amihez lelkileg semmi köze nem volt, de szüksé­ges gyakorlatnak tartotta a majdani nagy mű megalkotásához. Nem részletezném itt életének ezt a részét, csak a fontos mo­mentumokat, amelyek elvezettek ahhoz a naphoz, amikor megírta végrendeletét. Rájött, hogy az ő ideje csak saját maga után jön majd el, és hogy feladata előké­szíteni saját idejének a terepet, anélkül, hogy életében rátalálna párhuzamos ide­jére, önmagára, nevezzük csak hivatásnak amúgy polgáriasán. Az évek során bedolgozta magát annyi­ra a tévéhez, hogy súlya legyen szavának. Mióta rájött saját feladatára, a sorsközös­sége hite által is segítette őt, bár amúgy érdemben lénye sokat sejtető és sejtelmes erőin kívül alig mutatott fel valamit, néha bor mellett sziporkázott teljesen avatatlan közönségnek, és azon mulatott a legjob­ban, hogy senki sem érti. Vagyis hogy hit­tek benne, és ezáltal abban is, hogy ha egy első ránézésre értelmetlen marhaságot kér tőlük, nem kéri ok nélkül. Nem ütköztek meg tehát különösebben régi ismerősei és kollégái, amikor halá­lakor egy levél érkezett a főnökükhöz egy bankból. A levél keltezése 2006. január 8. volt. A kiállított tárgy, ami e levél nyomán született: Egy hermetikusan lezárt, akváriumsze­rű üvegszobában felszegezték Barnas del Mártó testét egykeresztre, és bekameráztak minden sarkot. A kamerák vezérlése a kiállí­tó látogatóinál végződött, fel-le pásztázhat­tak a halott testen, kivéve egy kamerát, ami Barnas arcát mutatta végig. A test rothadni kezdett, de szagok nem jöttek ki az üvegszo­bából. A kamerák sokba kerültek, de lassan elkezdték visszahozni az árukat, ahogy a tévé által finanszírozott kiállítás felkavarta a kedélyeket, és valóságos iskolát teremtett a vizuális alkotók köreiben, aztán kisvártat­va az írók körében is. Amikor már teljesen leszotyogott a hús a holttestről, és a csontok is leestek a keresztről, a kamerák megálltak, a monitoron pedig újra és újra megjelent a test szertefoszlásának különböző kombiná­ciókban való begyorsított változata, különös tekintettel az arckifejezésre, amely mintha megrángott volna, néha határozottan mo­soly volt rajta felfedezhető, ahogy lemállott róla az oszló hús. Mikor sok-sok év után már a kereszt is elkorhadt és összedőlt, a számí­tógép programszerűen kivetítette a test fel­oszlását a kereszt összedőlésével bezárólag gyorsítva, de így is órákig tartó filmen, és a következő címmel jelent meg egy szöveg a képeken: Életmű a halálról. Köszönöm mindenkinek, Barnas Budapest, 2006. jan. 08. Ia „ "r* I aaaaaaaaBH I I v aaaaaaaaaH SJL ILJSz 1 aaaaaaaaaac Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató Demeter Szilárd • Szerkesztőség Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, NádaFLószló • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegmkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2019. február

Next

/
Oldalképek
Tartalom