Tolnai Népújság, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)

2019-02-16 / 40. szám

2019. FEBRUAR 16., SZOMBAT SPORT 15 Cári Lewis szerint az atlétikában a fő mozgatórugó a pénz lett A világcsúcs motiválta A legendás amerikai sprin­ter, Carl Lewis harmadszor jött Budapestre - ezúttal az Év sportolója-gála dísz­vendégeként. Minden idők egyik legnagyobb sportoló­ja szerint minden világcsúcs megdől majd egyszer, mivel mindig egyre jobbak és job­bak leszünk, s nem tudjuk, hogy hol van az emberi ké­pességek határa. Vincze Szabolcs/Nemzeti Sport szerkesztoseg@mediaworks.hu- Sokat változott Budapest? Ezt megelőzően először 1984- ben, majd 2012-ben járt itt.- Először versenyzőként jöt­tem, harmincöt éve, de mintha akkor is a Dunára néző szobám lett volna - idézte fel a Nemze­ti Sportnak Carl Lewis. - Más idők jártak, önöknél még kom­munizmus volt, én fiatal vol­tam, és nagyon jól éreztem itt magam. Azon a nyáron csak öt versenyem volt Európában, és próbáltuk úgy kiválasztani őket, hogy ne csak a felkészü­lésembe passzoljanak, de le­gyenek érdekes helyszíneken, mert szerettem olyan orszá­gokba, városokba eljutni, ahol korábban még nem fordultam meg. így esett a választásunk Budapestre. A versenyszámo­kat elosztottuk a versenyek kö­zött, azt hiszem, önöknél száz méteren versenyeztem.- Mire emlékszik az akkori ver­senyből?- Jól emlékszem a lelkes kö­zönségre és a fantasztikus lég­körre. Egyébként hosszasan beszélgettünk Fürjes Balázs­­zsal és Gyulai Mártonnal a 2023-as atlétikai vébéről, és nincs kétségem afelől, hogy az önök lélegzetelállító fővárosa rendezi majd az egyik legnagy­szerűbb világversenyt és mel­lé az egyik valaha volt legna­gyobb fesztivált. Büszkék lesz­nek rá, a világ pedig szeretni és csodálni fogja Budapestet.- Esetleg emlékszik magyar at­létákra is?- Néhányukra igen, de ami­kor versenyeztem, azért más volt a helyzet, mint most. A versenyeken találkoztunk, látásból ismertük is egymást, de nem lógtunk együtt, mert mások voltak a biztonsági in­tézkedések. A távolugró Szal­ma Lászlóra jól emlékszem, ki­csivel idősebb volt nálam, de ő már a pályája végén járhatott, amikor én a csúcson voltam.- A mostani magyar atléták kö­zül a sprinter Nguyen Anasztá­ziát néhány éve edzette Hous­tonban.- Igen, emlékszem rá. Érde­kes időszaka volt az életem­nek. 2013-ban költöztem visz­­sza Houstonba és lettem‘ön­kéntes edző az egyetemen, a következő évben már főállá­sú edzőként dolgoztam. Koráb­ban nem akartam edzősködni, s miután meggondoltam ma­gam, rengeteg új ismeretet kel­lett elsajátítanom. Négy év kel­lett, hogy igazán belejöjjek. Ha­talmas feladat volt, de úgy ér­zem, mostanra már nagyon jól megy, jönnek a sikerek, én pe­dig elégedett vagyok a tanítvá­nyaimmal.- Egyszer azt nyilatkozta, jóban volt a legendás magyar edző­vel, Iglói Mihállyal. Hogy talál­koztak?- Csak egyszer-kétszer talál­koztunk személyesen. Ő volt a Los Angeles Track Club edzője, amelynek tagja volt Joe Doug­las is, aki később megalapítot­ta a Santa Monica Track Clu­bot, ahova én is jártam. Innen a kapcsolat. Joe csupa nagyszerű történetet mesélt róla, nagyon tisztelte, rajta keresztül nagy hatással volt a mi munkánk­ra is, Iglói nélkül biztosan nem értük volna el azokat az ered­ményeket, amiket elértünk.- Mi lehet az oka, hogy az ösz­töndíjjal Amerikában tanuló ma­gyar atlétáknak nemigen jön be az ottani edzésmódszer?- Nem arról van szó, hogy a magyar atlétáknak ne felel­ne meg az amerikai módszer, a probléma sokkal általánosabb, nem csak a magyarokat érinti. Amerikában minden harma­dik gyerek nem a neki meg­felelő főiskolára jár, ezért nem is tudják kihozni magukból a maximumot. Nálunk, Hous­tonban nincs sok külföldi at­léta, de nem is erőltetem, hogy toborozzunk. Nem azért, mint­ha bármi gondom lenne velük, ráadásul Houston szerintem a legjobb hely egy fiatal atlétá­nak. Leroy Burrell vezetőedző­vel annak idején a legjobbak között versenyeztünk, renge­teg pályát és embert ismerünk, ahogyan a versenyzők világát is. Egy pályafutást menedzsel­ni nem könnyű, de higgye el, nemcsak a külföldiek, az ame­rikaiak is szembesülnek ezzel.- Milyen volt a kapcsolata az önt 1988-ban Szöulban, a száz­méteres síkfutás olimpiai dön­tőjében legyőző, majd néhány nap múlva doppingolás miatt le­bukó kanadai Ben Johnsonnal?- Csak versenyeken talál­koztunk, és akkor is csak kö­szöntünk egymásnak, „Szia! Hogy vagy?”, de semmi több. De sosem beszéltünk az 1988- ban történtekről. Semmi ba­jom sem volt Ben Johnsonnal, egyszerűen így alakult. Én a csapattársaimmal, a haverja­immal lógtam a versenyeken, másokkal nem nagyon talál­koztunk, sokszor nem is me­hettünk oda, ahova akartunk. 1984-ben Magyarországon is teljesen elzártan laktunk.- Jóban van Mike Powell-lel, aki a vi­lág valaha volt leg­jobb távolugróverse­­nyén, az 1991-es to­kiói világbajnokságon váratla­nul legyőzte önt?- Ez érdekes, mert az omi­nózus versenyig, a tokiói vi­lágbajnokságig vele is alig be­széltem a pályán kívül. Pedig sokat versenyeztünk egymás ellen, de a versenyek után ki­ki ment a maga dolgára. A vé­­bé után viszont sokkal jobban megismertem, s ma már hatá­rozottan jóban vagyunk.- Az 1984-ben, draftolta önt a Chicago Bulls profi kosárlabda­csapata és a Dallas Cowboys amerikaifutball-csapata is. Ko­moly volt bármelyik is?- Szerencsés voltam, mert 1984 azon ritka évek közé tar­tozott, amikor tényleg minden összejött. Az olimpiát a hazám­ban, Los Angelesben rendez­ték, nyertem négy aranyér­met, az magával hozta a nép­szerűséget, a nyilvánosságot is. Emiatt draftoltak az észak­amerikai profi kosárlabda-baj­nokságban, az NBA-ben is, de ez nem volt komoly, hiszen egy csapatban csak tizenkét játé­kos lehetett, én pedig nem is kosaraztam a főiskolás éveim alatt. A Cowboys viszont ele­inte komolyan érdeklődött a gyorsaságom miatt.- Ötvenhét éves. Előfordul még, hogy kipróbálja magát korábbi legjobb versenyszámaiban?- Már nem. Tisztában va­gyok vele, hány éves vagyok, és mostanra már egészen más dolgok fontosak, mint tíz-húsz éve. Tavaly két korábbi osztály­társam is meghalt, az egyik cukorbe­tegségben, a másik pedig rákban. Tud­ja, amikor az em­ber betölti az ötve­net, egyre több barátját veszí­ti el, és egyik napról a másikra tudatosul benne a kora. Édes­apám hatvanéves volt, amikor meghalt, és nem tagadom, ez is eszembe jut néha. Hálás va­gyok az életemért, és hálás va­gyok azért, hogy itt lehetek.- Mennyit tudna futni és ugra­ni most?- Legutóbb 2000-ben ugrot­tam egy reklám miatt, de ma már nem futok és nem is ug­róm. Amikor 1997-ben úgy döntöttem, visszavonulok, azt komolyan is gondoltam. Tény­leg visszavonultam, és sosem gondoltam többé arra, hogy bárhol is versenyezzek. Még mastersversenyeken sem, ami­ket pedig nézni nagyon szere­tek, de egyszerűen nem nekem valók.- Gondolom, azért együtt él a sportággal. Usain Bolt 9.58- as világcsúcsa ön szerint súrol­ja az emberi teljesítőképesség határát?- Mindenki azt mondja, hogy a határon van, de való­jában nem tudjuk, hol van az emberi teljesítőképesség hatá­ra. Mindig egyre jobbak és job­bak leszünk, ezért minden re­kordot megdöntenek egyszer, az övét is meg fogják.- Ennek némileg ellentmond, hogy egy évtizede senki sem tud a távolugrás 895 centis vi­lágcsúcsa közelébe jutni...- Mert a távolugrás nagyon nehéz. Sok jó edző van, de nem látok köztük olyat, aki tény­leg meg is tudja tanítani a fia­talokat arra, hogyan ugorjá­nak messzire. Tavaly remekül teljesített a kubai Juan Miguel Echevarria, és mindenki rög­tön megőrült tőle, pedig csak néhányszor ugrott 850 felett. Lehet, hogy ő változást hoz a versenyszámba, de ma a ver­senyzők másképp gondolkod­nak, mint mi. A fő mozgatóru­gó a pénz lett, az atléták már nem azért mennek versenyek­re, hogy nagyot ugorjának, ha­nem hogy nyerjenek és több pénzt keressenek. Jelenleg nem látok senkit, aki azt vall­ja, nekem az a célom, hogy ki­lenc métert ugorjak. A legtöbb embert az motiválja, hogy ki­jusson az olimpiára vagy a vi­lágbajnokságra, és ezzel be is érik.- Az ön idejében mi volt más?- Versenyzőként nekem az töltötte ki a gondolataimat, a szívemet és a lelkemet, hogy világcsúcsot ugorjak, nem az volt a célom, hogy olimpiát, vb-t nyerjek. Tizenhét évesen azt mondtam az edzőmnek, hogy én 890 centit akarok ug­rani, ő pedig azt válaszolta, rendben, mindent megteszünk ezért. Két év múlva már 863-at ugrottam, újabb két év múlva 879-et. 1981 és 1991 között, tíz éven át nem kaptam ki egyet­len versenyen sem, hetven al­kalommal ugrottam 850 cen­ti felett. Szinte egyedül verse­nyeztem, ellenfél nélkül, így fe­szegethettem a határaimat, de a riválisok látták ezt, és Powell szintén a távolságra ment rá, mert tudta, ez kell ahhoz, hogy legyőzzön. Ma sajnos nincs olyan, aki 895-öt akar ugrani, és ez nagyon nagy kár... Carl Lewis SZÜLETETT: 1961. július 1., Bir­mingham (Egyesült Államok) SPORTÁGA: atlétika EGYÉNI CSÚCSAI: 100 m: 9.86 (1991); 200 m: 19.75 (1983); távolugrás: 887 (1991) KIEMELKEDŐ EREDMÉNYEI: 4x olimpiai bajnok távolug­rásban (1984,1988,1992, 1996), 2x olimpiai bajnok 100 m-es síkfutásban (1984, 1988), 2x olimpiai bajnok 4x100 m-es váltóban (1984, 1992), olimpiai bajnok 200 m-es síkfutásban (1984), 3x világbajnok 100 m-es síkfu­tásban (1983,1987,1991), 3x világbajnok 4x100 m-es váltóban (1983,1987,1991), 2x világbajnok távolugrásban (1983,1987), az Évszázad sportolója (1999, NOB), az Év­század atlétája (1999, IAAF) Kilencszeres olimpiai bajnok ■■S3S539H Aki legyőzte Katinkát Novak Miklós jegyzet@mediaworks.hu A kajak-kenusokra - külö­nösen így, télen - érthetően kevesebb figyelem jut, mint folyamatosan szem előtt lé­vő versenytársaikra. Kozák Danuta a sportágán belül is visszahúzódó, már-már zár­kózott klasszis, ráadásul kajakos berkekben köztu­dott, hogy - mondjuk így - nem különösebben szimpa­tizál jelen világunkkal. Im­már hét esztendeje, 2012 óta egyeduralkodó nemcsak a hazai, hanem a nemzetkö­zi élmezőnyben is - ötszö­rös olimpiai, tizennégysze­­res világ- és tizenhatszoros Európa-bajnok -, joggal gon­dolhatta úgy, ugyan mit kel­lene még tennie annak ér­dekében, hogy egyszer, leg­alább csak egyszer őt válasz­szák meg Magyarország leg­jobb női sportolójának. Ép­pen ezért többen azt rebes­gették, el sem jön az Év spor­­tolója-gálára. Eljött, s végre nyert. Meg­érdemelten, tegyük hozzá. A szokásos párhuzammal él­ve, nehéz a körtét az almával összehasonlítani, de 2018- ban olimpiai versenyszám­ban három vüágbajnoki aranyérmet szerzett - csak­úgy, mint 2016-ban Rióban, ötszázon- egyesben, kettes­ben és négyesben is győzött -, amivel még Hosszú Katin­ka sem versenyezhetett. Szóval, Kozák Danuta el­jött a gálára. S a zárkózott, fe­gyelmezett, céltudatos kaja­kos megcsillantotta egy ke­vésbé ismeret oldalát, a gá­la talán legjobb poénját sü­tötte el. „Kevesen mondhat­ják el magukról, hogy legyő­zik Hosszú Katinkát” - ezek­kel a szavakkal vette át a dí­jat. Sértésről, sértődésről szó sem lehetett, a helyére visz­­szafelé tartva elsőként a „le­győzött” úszófenomén gra­tulált neki két puszi kísére­tében. Ebből is kitűnik, az Év sportolója-választás játék ugyan, de komoly játék, a győztesek e trófeával is be­írják magukat a magyar sport történelemkönyvébe. Kozák Danuta ötszörös olim­piai és tizennégyszeres vi­lágbajnok, Hosszú Katinka esetében ugyanezek a szá­mok három és hét - a sport­­újságírók díját mégis utób­bi kapta meg már hatszor is, előbbi pedig most elő­ször. Ne merüljünk a kelleté­nél mélyebbre az okok feltá­rásában, inkább azért szur­koljunk, hogy a két klasszis nemes vetélkedése legalább 2020-ig kitartson. A sport­­rajongókkal együtt az újság­írók is akkor lesznek a leg­boldogabbak, ha két év múl­va ismét komoly dilemma elé állítja őket a választás, ki is legyen az év női sportolója. Hosszú Katinka vagy Ko­zák Danuta. Muszáj dönte­ni. Ám a magyar sport jele­nét, közelmúltját és remél­hetőleg a jövőjét sokkal pon­tosabban jellemzi, ha nem szembe-, hanem egymás mellé állítva így gondolunk e párosra: Hosszú Katinka és Kozák Danuta. Carl Lewis volt az Év sportolója-gála díszvendége Budapesten

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom