Tolnai Népújság, 2019. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-26 / 22. szám
2019. január 26. Szakács István Péter XL Száztíz éve született 1 Borbély László tárcája íj Ignácz Rózsa / novellája Ady Endre ébresztőórája IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET n hideg szivű, kegy eilenférfi, mért jöttél hozzánk üdvöt tépni? n vezervers Ernőd Tamás Itthon Eldorádóban Leborulok az omló, barna rögre: Szenteltessék meg porod mindörökre Ős Eldorádó, mesék ligete, Szerelmes vérem első' szigete.- Sión fölött az Isten szava dörgött, Krisztus melle a feszületen hörgött, Néró kezében hóhérbárd a lant, Szent Bertalan-éj gyásza elsuhant -Szerelmes vérem mindig itt maradt Nagy, naplevelü, lombos fák alatt, Vaderdő utján csókolózva járt, Nászra és gyászra muzsikát talált. Percek peregtek, órák, századok: Itthon maradtam és itthon vagyok, - Ős Eldorádó kellős közepén Fekszem le majd az őszi venyigén. idokapszula Szőcs Géza előadása a Petőfi Irodalmi Múzeumban (Vezér Erzsébet meghívására, 1996. október 25-én - hangfelvételről lejegyzett, rövidített változat] 1907. március 15-én Major Henrik egy karikatúráján egymás mellett jelenik meg Ady Endre, Bartók Béla és Kernstok Károly - akinek arca egyébként a rajzon nem látható, mert festővászna úgymond éppen eltakarja. A képaláírás pedig világossá teszi, miért kerül egymás mellé a papírlapon a három művész, akik együtt hárman az életben soha, sem azelőtt, sem azután nem találkoztak. Mind a három forradalmat jelent - magyarázza a rajz alatti szöveg. Ma már tudjuk, hogy azokban az években valóban élt és alkotott Magyarországon három zseni: egy költő, egy zeneszerző és egy festő. Ady, Bartók és Csontváry volt ez a három lángész. Ami Kernstok Károlyt illeti, bizonyos, hogy újító forradalmárnak tekinthető, de egy lépés, lehet, hogy nem több, de egy lépés a zsenialitástól azért bizonyosan elválasztja. Major Henrik így is egész kora, sőt jelentős mértékben utókora fölé emelkedett abban, hogy már kilencven évvel ezelőtt ráérzett valamire, amit tudós esztéták, kritikusok, filozófusok csak jóval később, inkább már csak múlt időben tudtak megfogalmazni. Legáltalánosabb szinten és leegyszerűsítve a következő jegyek alapján állítható rokonságba vagy párhuzamba a három életmű: az uralkodó kifejezésbeli eszközrendszerrel, doktrínákkal, konvenciókkal, kánonokkal való szakítás képessége, ezzel párhuzamosan a kanonizált formák helyett egy minőségileg egyenértékű (vagy a kifejezésbeli erőt tekintve azokat meghaladó) új forma- és motívumkészlet létrehozásának képessége, szimbólumok teremtésének képessége és metafizikai érzékenység, nagy horderejű kollektív sorsüzenetek megfogalmazásának a képessége. Miután a három életmű mint a magyar szellemi teljesítmény három legmagasabb csúcsa emelkedik ki a századelő nem akármilyen vonulatából, magától értetődő a kíváncsiság: ha a kortársak annyit láttak meg belőlük, amennyit - volt, amelyiküket hamar felismerték és volt, amelyiküket nem nos, bárhogyan ítélkeztek is róluk mások, de vajon hogyan látták ők egymást, és látták-e egyáltalán? Mielőtt e kérdésre felelnénk, amelyre egyébként az ittlévők mind ismerik a választ, hadd szögezzük le: nem vagyunk hívei a kettős vagy hármas látásnak, a csillagokat önmagukban is fényesnek tartjuk, nem kell kötelező módon Goethe-Schiller, Arany-Petőfi, Shelley-Keats, Verlaine-Rimbaud barátságok mintájában, egymást kiegészítő ellentétpárjában gondolkodnunk. Nemcsak hogy nem törvényszerű, hogy az egyes géniuszok összefonódjanak vagy megmérkőzzenek egymással, de semmiféle elvárás sem fogalmazható meg ezzel kapcsolatban, semmifajta tetszetős képlet kedvéért. folytatás a 3. oldalon |
