Tolnai Népújság, 2019. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-12 / 10. szám
9 MH Pli«_______________ helyőrség liEIEMEM A GYORSFIÚ 7 Szőcs Géza rovata A késdobálónak, amelyben az anyagi és nem anyagi világot elválasztó mezsgye természetéről elmélkedtem, valamint az én és nem én közötti zegzugos határvonalról, már nem emlékszem a nevére. Olyasmi volt, hogy A Román Patkányhoz, La Sobolanul Roman, vagy A Fekete Koporsóhoz, La Cosciugul Negru, vagy valami hasonló.- Lei e ubriaca - szólt asztaltársam, szemét a kocsma túloldalára meresztve. Az a csaj be van rúgva. La puttana. Asztalszomszédom elütött a főleg népi székelyek alkotta vendégsereg dizájnjától. Vándordiáknak nézte volna az ember, eredetileg talán kicsapott diáknak, a hajdan garabonciásnak nevezett fajtából. A terem túloldalán, a galéria korlátján egy részeg kismama kötéltáncos-mutatvánnyal produkálta magát, olyanféle perszóna, akiket mifelénk tepsis kurvának neveznek. Fogadhatott valakivel, hogy végig tud egyensúlyozni az alig tenyérnyi széles fakorláton. Valamiért a kisbabáját is magához vette, akit hol meg-meglóbált, hol a hóna alá szorított, de a kölyök többször is már-már kicsusszant onnan. Közben veszettül, folyamatosan sivalkodott. A mutatvány a felénél tartott: a nő a korlát közepéig jutott, amikor végzetesen megbillent.- ÓÓÓHHH! ÁÁÁHHHÜ! - szakadt fel a publikum torkából. A rettenet kiáltása vala ez - írta volna Jókai. Az anya igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, eközben a kisbaba messzire repült, keresztül az egész kocsmán. Hogy történt, hogy nem, asztaltársam felpattant, s mire széke felborult, ő már, valósággal átúszva a termen, elkapta a gyereket, mielőtt az lepuffant volna a betonpadlóra. Nagy éljenzésben és bravózásban részesült, szerényen meg is hajolt, aztán visszajött, felállította a székét és leült ugyanoda, ahonnan kombinált párduc-, majom- vagy Tarzan-ugrással megmentette a babát.- Hogy milyen felelőtlen anyák vannak... így elegyedtünk szóba. Rákérdeztem: légtornász, akrobata-e, vagy távolugró bajnok. Az örökkévalóságos halhatatlanság elixírje titkának nyomában jutott el egy napon Brassó városába. A szerre a Dr. Honigberger Családi Patikában lelt rá, egy eldugott polcon. Nem az volt, amit keresett, de a tégely perzsa betűs feliratáról rögtön tudta, hogy valami rendkívülire bukkant.- Mi volt az? - faggattam. Egy olyan szer, amely képes felgyorsítani az ember reakcióidejét. A másodperc, amelynek hoszsza egy örökkévalóságnak tűnik, a nap, amely olyan hosszú, mint az esztendő - mindez nem mesebeszéd. Csak az agyunktól függ, mennyi idő alatt, milyen gyorsan- milyen reakcióidővel - válaszolunk az ingerekre. Márpedig közismert, hogy agyunk teljesítőképességének csak néhány százalékát használjuk ki. Ez a szer kitágította a tudatot, meggyorsítva az ingerek feldolgozását s magát a reagálást. Olyan volt, mintha a világot lassította volna le. A szer meghuszonnégyszerezte ismerősöm életének hosszát, de nem úgy, hogy mondjuk ötven év helyett ezerkétszázat (vagy száz helyett kétezer-négyszázat) adatott volna meg élnie. Hanem az ötven év minden egyes pillanatát huszonnégyszeres lassításban élte meg. Ennyivel több fért bele neki. Ha egy ökölvívóval szállt ringbe: mire az ellenfele ütésre emelte karját, ő még unatkozott is közben- úgy élte meg, mintha legalább tíz másodpercbe telne, mire az ökölcsapás elkészül. A feléje hajított kés, de még a revolvergolyók elől is mindig volt ideje kényelmesen elhajolni. (Az azonban, hogy a repülő puskagolyót a levegőben elkapja és a foga közé vegye, mint Superman, soha nem sikerült neki. Úgy vélekedett, ez nem egyéb filmes trükknél.) A gepárd vágtája lomha kocogássá lassult a szemében, és végre követni tudta a legzűrzavarosabb lóversenyeket is, ami soha nem sikerült neki korábban. A madarak - meg a hegedűk - trilláit epikusán bőbeszédűnek érezte, ami erősen csökkentette az élvezeti értéküket. Szerencsére a szex által nyújtott gyönyörűséget is meghuszonnégyszerezve élte meg. Idegességében pedig egy teknősbéka páncéljára a következőket festette fel piros akril betűkkel: És állni látszék az idő, míg a teknős haladt. A filmek rettentő vontatottakká lettek, nem beszélve a zeneművek tempójáról - és maga az élet legnagyobb része tűrhetetlenül lelassult. Elővett egy kulacsot. Kirázott belőle néhány vörös pasztillát.- Na így néz ki - mutatta. - Egy tabletta egy hónapra elegendő.- És kettő?- Ez érdekes. A kettőnek nem két hónapig tart a hatása...- Hanem?- A kettő is csak egy hónapig hat, de a reakcióidő még a huszonnégyszereshez képest is a duplájára nő. Vagyis negyvennyolcszor gyorsabban érzékelte a történéseket.- Igaz, hogy ilyenkor erős szívdobogásom támad, úgyhogy csak ritkán élek a dupla adaggal - fűzte hozzá asztaltársam. Tekintete a bejáratra tévedt, amelyen éppen ekkor lépett be egy traktoristának kinéző kockás inges, jó ötvenes pasas. Megjelenésének erős vidékiességét csak fokozta a kalapja. Ártatlan külseje, falusias, nyírott bajusza egyszerű fickóra vallott, de asztaltársam felszisszent: Baj van.- Mi a baj?- Itt az ellenség. A jövevény is észrevette őt. Arca megváltozott. Egyszer azt írtam egy hasonló ábrázatról: olyan volt, mintha az ördög az ő arcvonásaival törölte volna ki a seggét. Az események felgyorsultak. Asztaltársam szempillantás alatt bekapott négy labdacsot. A két férfi egymásnak esett, de összecsapásuk úgyszólván láthatatlan maradt a számunkra: semmi más nem volt érzékelhető belőle, mint egy eszeveszett gomolygás, amelyből időnként ütések, puffanások, rúgások, .csattanások, szitokszavak hallatszottak ki, megvillant egy-egy végtag, hajtincsek röpködtek, fogak villantak fel. Aztán a gomolyag, ahogy volt, mint valami szélroham, kitörte az ablakot, s lavinaként lezúdult a domboldalon, a Fekete Koporsótól egyenesen a folyóba, amely aztán mindenestől elnyelte a párviadalt. Két pasztilla az asztalon maradt. Befaltam őket és elindultam az iskolába. Fotó: Éberling András Lapszámunkat FEGYÓ BÉLA festőművész képeivel illusztráltuk. Fegyó Béla 1943-ban született Ráckevén. 1970 és 1974 között volt a Magyar Képzőművészeti Főiskola diákja, Veres Sándor és Patay László voltak a mesterei. Évtizedekig Gyálon tanított, de igazából sosem szakadt el szülővárosától, ahova hazatérve házat épített, és műterem-galériát nyitott. Ez a ragaszkodás több mint egyszerű lokálpatriotizmus, igazi szeretet árad a szavaiból, amikor a város szépségeiről és történelméről mesél. Legtöbb képén Ráckevét örökíti meg, a Dunára épült városrészt, az alföldi falu képét idéző utpák parasztházait és a Duna ezer arcát. „Átírom Ráckeve tájait. Ez a város koncentrált szépség" - vallja. Mi most mégis inkább a „belső tájról" árulkodó, kísérletezőbb jellegű festményei közül válogattunk, bár ezeken nem köszön vissza az a derű, mely Fegyó Béla lényéből árad. A lovag és fegyverhordozója karikatúrába hajló párosa, a magányos öregek portréi vagy a hajléktalan férfi ábrázolása azt a világot mutatja meg, mely elől menedék az otthon, a ráckevei táj. Egy-egy képen a festmény a festményben játék vagy a megfeszített mögött ábrázolt feltámadott Krisztus dicsősége ezt a többarcúságot, a világok közötti átjárást teszi láthatóvá. Fegyó Béla megrögzött természetelvü festő. „Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem leszek soha absztrakt festő, még akkor sem, ha pályám során végig fog kísérni a lesajnáló vélemény a másik oldal részéről: idejétmúlt, provinciális, maradi, beporosodott piktúra, amit művelek. Azt is tudtam, hogy egyedit, mások által még fel nem mutatottat a hagyományos piktúra terén sokkal nehezebb létrehozni, mint nonfigurációval. Ez a kivételes adomány csak a legnagyobbak privilégiuma, mégis ezt az utat választottam, mert csak ez a hozzáállás adott és ad most is (olykor-olykor) némi szakmai örömöt, pár áldott pillanatban készült képemet szemlélve: Talán nem dolgoztam hiába..." - olvashatjuk a Hitvallásom a festészetről című írásában. 2019. január IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET l
