Tolnai Népújság, 2018. december (29. évfolyam, 279-302. szám)

2018-12-27 / 299. szám

SPORT 19 2018. DECEMBER 27., CSÜTÖRTÖK Barnai Juditot tizenegy évesen felnőtté tette egy baleset Az sem volt biztos, hogy egyáltalán járni tud majd Fotó: Bach Máté Amikor tizenegy évesen sú­lyos balesetet szenvedett, az orvos azt mondta, örül­jön, ha egyáltalán járni tud majd. Barnai Judit ma a PEAC-Pécs kosárlabdázója, az idén a válogatottban is bemutatkozhatott, és júni­usban akár Európa-bajnok­­ságon is pályára léphet. So­kak szerint csodálatos utat járt be, de neki csak az a fontos, hogy a baleset óta apróságoknak is nagyon tud örülni. Pajor-Gyulai László szerkesztoseg@mediaworks.hu KOSÁRLABDA „Mikor mehetek megint edzésre?” Bizarrnak hangzó kérdés volt. Egy tizenegy éves kis­lányt kitolnak a műtőből egy bonyolult, többórás operáció után; a folyosón várja a folya­matosan síró édesanyja, a ta­nárai, a barátai, szinte nincs egy ép porcikája sem, min­denki az életéért aggódik, ő pedig arról érdeklődik, mi­kor mehet legközelebb edzés­re. Ráadásul alig két hete ko­sárlabdázott, aligha szökhe­tett szárba ennyi idő alatt ko­moly szerelem a sportág és Barnai Judit között.- Elsősorban nem is a kosár­labda volt a fontos, azt nem tud­tam elképzelni, hogy nem mo­zoghatok, sportolhatok többé - meséli. - A testnevelőtanárom unszolt, menjek kosarazni, nekem való, el is kezdtem az edzéseket a BEAC-ban, és az edzők is tehetségesnek tartot­tak. Mindent felülírt azonban 2005. október 21-e. A kis­lány pár napja kapott kisku­tyát, hozzá sietett haza Buda­pest egyik külső kerületébe, és még csak nem is sejtette, hogy ezen a napon másodszor fog megszületni.- Leszálltam a buszról, kö­rül is néztem, de a buszt előző autót nem vettem észre, a so­főr sem látott engem, és még csak fékezni sem volt ideje. Mintegy tizenöt métert repül­tem, és valami csoda révén a hátizsákom a földre zuhanás pillanatában a fejem alá csú­szott, alighanem ez mentet­te meg az életemet. Láttam az autót, teljesen összetört az ele­je, a szélvédő is bezúzódott. A testem elzsibbadt, és nem éreztem semmit, miközben mindent tisztán észleltem. El­sőként azt kérdeztem valaki­től, hogy megvannak-e a lá­baim, mert nem voltam biz­tos benne. Aztán megmond­tam anyukám telefonszámát, valaki a fülemhez tette a te­lefont, én pedig mondtam az éppen Tatabányán lévő anyu­kámnak, hogy van egy kis baj. Kérdezte, mi, és amikor meg­tudta, én nyugtatgattam. Ar­ra nevelt, ha baj ér, őrizzem meg a nyugalmamat, hát azt tettem. Akkor érkezett a bal­esetire, amikor velem odaért a mentő. Vizsgálatok követ­ték egymást, már minden za­varossá vált, előbb a térdemet, aztán a szilánkossá tört karo­mat műtötték, és amikor kitol­tak, tényleg arra gondoltam, mi lesz velem mozgás nélkül. Az edzésre vonatkozó kér­désre az orvos nem sok jóval kecsegtette, szerinte Judit már annak is örülhet majd, ha egy­általán járni tud. A doki tudta, rengeteg a kockázat. A kórház­ban töltött két hónap alatt Ju­dit például öt centit nőtt, és ha a sérült teste nem követi ezt a tempót, a következmények szo­morúak lehetnek. A tizenegy éves kislány nyakig gipszben feküdt, alig maradt ép csont­ja, de szép lassan megkezdhet­te a rehabilitációt. Szerencsé­je volt, mert a szervezete befo­gadta a karjába ültetett féme­ket. Az egyik hétfőn azt mond­ták neki, ha szombatig megta­nul mankózni, akkor hazaen­gedik - még a felülés is nagy szenvedéssel járt, de megcsi­nálta. Persze, nagyon mesz­­sze volt a gyógyulás, az orvo­sok két évet jósoltak arra, hogy átlagos életet élhet majd. Há­rom hónap után szabadult meg a gipsztől, lassan megtanul­ta mozgatni az ujjait, élmény­számba ment, amikor újra tu­dott fogni; később ismét képes volt írni, a tanárok hozták ne­ki á tananyagot, így azzal is ha­ladhatott, a napok zöme erősí­téssel és gyógytornával telt el.- Nem mertem emberek kö­zé menni, féltem, hogy meg­ütik a vállamban a fémeket, az piszkosul fájt, a belváro­si iskola és az otthon közöt­ti út volt a maximum, az idő­járás változásai is megvisel­tek, és ez így ment két éven keresztül. Volt, hogy elegem lett mindenből, különösen a kiszolgáltatottság érzését vi­seltem el nehezen. Én akkor hamar felnőtt lettem. Tud­tam, vigyáznom kell magam­ra, nem ugyanolyan már a tes­tem és a szervezetem, mint másoké, és ezt nagyon komo­lyan kell vennem. Két év elteltével virradt fel a csodálatos nap, amikor a kór­házban közölték, többé nem kell jönnie. Ő pedig elment a BEAC-hoz, előbb hetente egy­szer, majd kétszer, olykor már többször edzett. Védőfelszere­lésben, fájdalmak és kompro­misszumok árán, a féltő édes­anya szigorú irányításával, akinek sikerült megzaboláz­nia az edzők és a lánya türel­metlenségét. Judit tizenhat évesen került a Ferencváros­hoz, szép lassan a térdgépét Is elhagyta, így a combizmai is jobban fejlődtek, idővel eszé­be sem jutott félni az ütközé­sektől; aztán a felnőtt csapat­ban is bemutatkozhatott, ép­pen a BEAC ellen. A többi tu­lajdonképpen csupán tények sora: megfordult több klub­ban, a nyáron a PEAC-Pécshez szerződött, mert úgy érezte, a klub nagyon szeretné a sorai­ban tudni; egy éve már meg­hívást kapott a válogatott edzéseire, aztán most nov­emberben Albánia és Orosz­ország ellen debütálhatott is.- Ha valaki látta rajtam a baleset nyomait, és rákérde­zett, akkor elmondtam, mi történt, de soha nem beszél­tem erről, és nem hivatkoz­tam rá. Ez a múlt, ami lezá­rult, engem pedig a jövőm ér­dekel, és nehezen viselném, ha bárki is sajnálna. Nagyon figyelek a testemre, tudom, mire van szüksége, hiszen a csípőm és néhány csigolyám is különleges bánásmódot kí­ván, de ez az én dolgom. Oly­kor hallom, mekkora dolog az, ami velem történt, mek­kora utat jártam be, de ezt én nem így élem meg. Az viszont igaz, hogy ha nincs a balese­tem, nem lennék ennyire erős a lelkemben, és nem tudnám, hogy semmi sincs ingyen az életben. De ennél is fontosabb, hogy tudom értékelni a pici jót is. Más elmegy amellett, hogy most, decemberben is süt a nap, én viszont látom, és na­gyon örülök neki. Crina Pintea már a győriekkel harcolhat a legnagyobb elérhető célokért Pintea (labdával) az ígéri, hogy keményen fog dolgozni Fotó: AFP KÉZILABDA Egészen kiváló telje­sítményt nyújtott a nemrég vé­get érő női Európa-bajnokságot a negyedik helyen záró román válogatottban Crina Pintea. A 28 éves, 192 centis játékos a tornán áüagban négyszer ta­lált be, a középdöntőben a spa­nyolok ellen nyolc lövésből hat, a magyar nemzeti csapat­tal szemben 12 kísérletből hét gólt lőtt, és beválasztották az Eb álomcsapatába. Nem vitás, Pintea a posztján az egyik leg­jobb a jelenlegi nemzetközi női mezőnyben, és a tudását mos­tantól a Bajnokok Ligája-címvé­­dő Győr keretében kamatoztat­hatja s villanthatja meg - akár a január 2-i, Ferencváros elleni bajnoki rangadón. „Nagyon boldog vagyok, hogy lehetőségem nyílik a szezon hát­ralévő részét Győrben tölteni, az egyik legnagyobb álmom vált valóra - közölte boldogan átiga­zolásával kapcsolatban Pintea a Győr honlapján. - Keményen fo­gok dolgozni, hogy amennyire csak tudok, hozzájáruljak a csa­pat sikeréhez, és remélem, se­gíthetek immár közös céljaink megvalósításában. Természete­sen kicsit fáradt vagyok az Eu­­rópa-bajnokság küzdelmei után, hiszen épp csak most ért véget a torna, de már alig várom, hogy csatlakozhassak a csapathoz, és zöld-fehér mezben harcoljak a női kézüabdázásban elérhető legnagyobb célokért” A 2015-ben vüágbajno­­ki bronzérmes beállós 2010 és 2015 között hazájában a Zalauban kézüabdázott - és 2012-ben EHF-kupa-döntőt ví­vott -, majd 2015-től 2017-ig a Thüringer HC-t erősítette, a né­met kirakatcsapattal a Bajno­kok Ligájába is eljutott. Az el­múlt másfél évben a francia Issy Paris-ban légióskodott. A Győrnek mindenképpen beállósra volt szüksége a norvég klasszis, Kari Brattset mellé, mi­után a holland Yvette Broch át­menetileg felfüggesztette sport­­karrierjét, és a fiatal Varga Emő­ke is sérüléssel küszködött ko­rábban. Az ETO tájékoztatása szerint, bár szeretnének lehető­séget adni a fiatal magyar tehet­ségeknek, a dunaújvárosi Dom­bi Luca és Sirián Szederke, a bu­daörsi Pásztor Noémi, illetve a debreceni Tóvizi Petra ügyében sem jutottak egyezségre. „Hozzászoktam már, hogy mindenért meg kell küzde­nem, semmit sem kaptam aján­dékba az élettől, most is meg fo­gok harcolni a helyemért - nyi­latkozta Pintea. - Nem lesz egy­szerű a CSM Bucuresti ellen pályára lépni a BL középdön­tőjében, de ha ilyen lehetőség adódik, mint nekem ez a győri, nem hagyhatod veszni. A buka­restiek ellen is el fogom végez­ni a feladatom.” Román sajtóinformációk ko­rábban arról számoltak be, hogy a Győr kifizette a Paris ál­tal kért 50 ezer eurós (kb. 15-16 millió forintnak megfelelő) ki­vásárlási árat Pinteáért. A Győr vezetősége az új igazolás nyil­vánosságra hozatalakor leszö­gezte, hogy mind a franciákat érintő, mind a játékossal va­ló szerződéskötés részletei üz­leti titoknak minősülnek, sem a játékos kivásárlásáról, sem a munkaszerződésében foglal­takról nem kívánnak részlete­ket megosztani. Azt is hozzátet­ték az ETO-nál emellett, hogy a Paris-val kötött kivásárlási szerződés és a játékos munka­­szerződésének kötelezettségei nem rónak anyagi többletter­het a korábban kialakított költ­ségvetésre. Papp Bálint/NS JEGYZET Jusson idő egymásra Bódi Csaba jegyzet@mediaworks.hu Béciék jó fejek. Szerencsére még elég jó lábakkal is ren­delkeznek, mert egyébként nem tudnának hétről hét­re focizni. Régebben - nem sokkal, csak néhány évti­zeddel korábban - labdarú­gó volt közülük néhány, míg mások egyéb pályán telje­sedtek ki. Egyvalami mégis mindig összehozta őket. Va­sárnaponként a közös fut­­ballozás öröme úgy megma­radt bennük, hogy nem tud­nak elszakadni az érzéstől, megválni a másiktól. Innen csak kihalni lehet - állhat­ná a fejlécen. „Domenghini” (no nem Angelo, az olasz klasszis, hanem Laci bácsi) a példa rá, hogy ez valóban helytálló, sőt szívbemarko­­lóan fájó. „Vasmarokot” és társait olyan fából farag­ták, hogy megvan bennük a tisztelet embertársaik, csa­pattársaik és persze a fut­ball iránt. Ez aztán erőt ad, összeköt, barátságot mélyít. Nem egyszerű a családi idillt felborítani az évtize­des szokások miatt - mor­mog is olykor az asszony, de ő tudja leginkább, jobb, ha ráhagyja a párjára. így min­denki jobban jár. No igen, a járás! Valahogy, amikor a labda a szenior ko­rú sportoló felé gurul, a lé­pés megváltozik. Nem sa­jog a térd, a derék, nem ro­pognak úgy a csontok, mint amúgy egyébként. Viszont gyorsan elröppen az a né­hány másodperc, amíg úgy érzi a pálya ördöge, hogy új­ra fiatal, és övé ott a tér. Ma már csupán - rossz - emlék, amikor „idegen test­ként”, űzni való bolondként kerítésen kívülre száműz­ték a parányi, ám annál el­­szántabb közösség tagja­it. Az új idők új szele vál­tozást és visszatérést ho­zott oda, ahol nekik mindig elszáll a gondjuk, mert - ahogy Ihász Gábor klasszi­kusa említi - „lenn, a téren mi egyformák vagyunk”. Akár a hét utolsó napjai készülhetnének egy kapta­fára, ha a szokásos progra­mot nézzük. A régi grundok hangulata viszont a „dumá­ban” már erősebb, hiszen köztudott, hogy a labda van a legjobb erőben, futni a ló is tud és egyéb okosságok. A bőrgolyóval bánni az már művészet. Mármint akinek az volt húsz éve is, mert at­tól, hogy valaki megörege­dett, kizárólag a kor miatt nem lett jobb focista. Az efféle röpke eszmefut­tatás viszont simán kispa­dos a társaságban, mert eb­ben a közösségben régóta nem a futballtudás viszi a prímet. A sofőr, az ügyvéd, a panziós, az edző, az üzlet­kötő, a gyári melós egyfor­ma tag, előjogok nélkül. Le­gyen szó műfűről vagy „da­­dogós” fű kettőről, a meccs alatt nincs barátság, utána viszont van idő egymásra. Telefon nélkül, face to face. Nem kell sok a boldogság­hoz. Lehetne mit átvenni Béciéktől. Még semmit sem kapott ajándékba Öröm a téli napsütés is

Next

/
Oldalképek
Tartalom