Tolnai Népújság, 2018. december (29. évfolyam, 279-302. szám)
2018-12-15 / 291. szám
2018. december 15. II. évfolyam 50. szám 2 Bencsik Gábor tárcája 4 Szilágyi B. András az Erdélyi Helikonról 5-IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET n madarat gondoltam pedig nem volt sehol egy árva Böszörményi Zoltán versei és prózája madár sem n A szemtanúság meghittsége Bonczidai Éva „A falu bábája, félig görög, félig török nő, kidugta fejét az ajtórésen, és elkiáltotta magát: Kislány! Kislány!” - így kezdődik a báró Kemény Jánosné Augusta Paton önéletrajzi írásaiból a Szépmíves Könyvek-sorozatban idén megjelent sajátos emlékirat. Az eddig kiadatlan vagy elfeledett kéziratok feltárását célul kitűző, XIX. és XX. századi emlékiratok, naplók, kultúrtörténeti munkák megjelentetésére specializálódott kiadói műhely vezetőjével, Kovács Attila Zoltánnal beszélgettünk a kéziratról. Mint mondta, a hetvenes években angolul írt emlékezés már fordításként került a kiadóhoz, de hiányos és csonka, mint sok emlékirat. „A második része, amely kultúrtörténetileg sokkal izgalmasabb lenne, befejezetlennek hat. Eleve retrospektív, ezért vannak ismétlődések változó hangsúllyal. A könyv utolsó fejezete egy a hetvenes évek végi párizsi kirándulás útinaplója, de Augusta Paton 1989- ig élt, és több feljegyzés nem került elő. Nem tudom, hogy itt fejezte be az írást vagy léteznek még lappangó fejezetek” - mondta a sorozat felelős szerkesztője, aki Medgyessy Évával együtt rendezte sajtó alá a kéziratot, és az olvasó tájékozódását segítve lábjegyzetekben vázolta fel az adott kontextust, a viszonyokat, illetve pontosította az emlékezet esetlegességének kiszolgáltatott időmegjelöléseket. Mint az önéletírások általában, ez is szubjektív lenyomat arról a korszakról, amelyben az emlékező személy élt. Mint minden ilyen jellegű írás, identitásregényként is olvasható - ez esetben viszont egy igen sajátos történet és énkép rajzolódik ki. A könyv első kétharmada ugyanis egy skót-görög származású lány, Szévászti történetét összegzi egyes szám harmadik személyben elmesélve. A születéstörténettől a csecsemőkori baleseten és a gyermekkori idill alig pár esztendején át az édesanyja haláláig, majd a rokontól rokonig vándorlás éveiben felnövő ifjú hölgy érdekes, valóban regénybe illő történetéig. Szévászti, aki, bármennyire kedvesen is fogadják azok, akiknek épp a gondjaira bízzák, mégiscsak egy átutazó mindenhol, aki igyekszik nem útban lenni, és mihamarabb megérteni és beletanulni az újabb és újabb házak, otthonok rendjébe. Éles szemmel veszi észre az emberek közötti viszonyok fő paktumait, egyegy szeretett vagy kevésbé kedvelt személy legjellemzőbb tulajdonságait. Nem ítélkezik és nem moralizál, karikatúrába hajló portréin sem a kegyetlen cinizmus, inkább a furcsaságra való jóhiszemű rácsodálkodás érezhető. Szévászti egyik sorsszerű utazása Erdélybe vezet. Egy méltatlan, várhatóan szenvedést és megaláztatást hozó, kezdődő szerelem elől bátyja, John hívja magával, hogy átutazva a háborútól feldúlt Európán, megmutassa heki a Magyarországtól elszakított Erdélyt. Erdélyi kőrútjukon John oldalkocsis motorkerékpáija épp Marosvécsen kap defektet. A fiatal báró, Kemény János érkezik a segítségükre, és ez a találkozás torkoll abba a házasságba, amely életre szóló szövetség lesz és életre szóló ragaszkodás nemcsak a szeretett férfihoz, hanem az ő szülőföldjéhez és népéhez is. vezervers Szentmártoni János A világszelídítő Király László 75. születésnapjára Szívem szerint írnék egy verset. Arról, hogy folyton a túlsó partot nézzük. Mintha soha nem volna elég a talpalatnyi. Miért szülték a költőt örök sóvárgásra? A verseiben mindig pakol, mint aki új s újabb utakra készül. Hiába tűz rá a Nap vagy melegítik kandalló hasábjai, ő zordon tengerekre vágyik és villámtördelt nagy hegyek közé. Szélcsendben a vihart kémleli: sodorja újra messze Ithakától. Hogy elérhetetlen legyen az elérhető, fájdalmasan távoli a szemébe zárt. Mert akkor tollat ragadhat újra, hogy papírra vésse a ködbe vesző múltat s az egyre messzebb ringatózó ifjúság dalát. Szívem szerint írnek egy verset. Arról, hogy pazar november köszöntött ránk az idén. A fényárban zavartan vetkőznek a fák, kibontva százféle színben pompázó ruháik, hogy aztán csupaszon ácsorogjanak a tél röntgenfelvételén, akár egy tüdőszűrésen. De most még elhihető minden. Az is, hogy együtt maradunk. Horgonyt vetünk az emlékeinkben, és morzsolgatjuk tenyerünk közt ezt a csipetnyi tavaszt, míg szikrát vet s leég az egész, mint egy külvárosi mozi, ahol szemfényvesztő filmeket vetítettek a jobb sorsra áhítozó balga közönségnek. Szívem szerint írnék egy verset. Arról, hogy a történelem fogaskerekei újra kattognak körülöttünk, kifutnak az emeletes-háznyi gőzösök, hazák cserélődnek, ha van ilyen, egymás életére törünk, és farkasai vagyunk az utánunk jövőknek, akik majd egy másik bolygót fognak felzabálni... S mindeközben a félhomályba tolt íróasztaloknál ugyanúgy készülnek a jelentések, mint megboldogult vagy még mindig szorgoskodó besúgóink idején. Szívem szerint írnék egy verset. Arról, hogy mennyi mindent mondhatnék még el. Például azt, hogy egy napon születtünk. Csak én ’75-ben. S hogy Te ma 75 vagy. S ilyenkor a kolozsvári utcák elfutnak a gödöllői dombokig, megnyílnak terek, évek masíroznak át láthatatlan kapukon, amiken oly lendülettel hordja át a szél diófám leveleit, hogy nem győzik söprögetni a Mátyás-szobor körül. S te úgy jársz-kelsz ezeken a színpompás avarba burkolózó utcákon, mint egy Dosztojevszkij-regényhős. Én meg büszkén mutogatlak dolgozószobám ablakából körém sereglő családomnak, hogy: nézzétek, ott megy a költő! Aki verseiben megszelídítette a világot. 2018. november 19. folytatás a 3. oldalon |
