Tolnai Népújság, 2018. november (29. évfolyam, 254-278. szám)
2018-11-03 / 255. szám
helyőrség 5 vers Szurkos András Aki felszáll Úgy szép a mező, ha száll a mátkapor, s minden virág lobban rajta: pipacs, bogáncs, vadkapor, * vérvörös és apró pettyes fajta. Televény réten, ott, nyáron, leheveijük a friss füvet, szöszmötöl kezem szoknyádon, míg szólsz, „meleg van, őrület”. Bebolyongod szemeddel a távolt, madártoll színben lebzsel a lég, véletlenül ellépsz egy bogárról: szemében összetört az ég. Megrendülünk, ha dörög a felhő, s mind gyakrabban hull reánk az árnyék - hátul a holnap, mely úgyis eljő, s ha maradunk, ránk talál még. Pipacsokról álmodunk és éjjel a kéményen őrködik a gólya - Számoljon tengeribetegséggel, aki felszáll a hajóra. Túl Hűtlenséged megaláz, nem vádollak érte: amit magadért kívánsz, megkapod cserébe. Lombja-vesztett csupasz ág, hogy egymásé voltunk; mint az árnyék, úgy nő át rajtunk közös sorsunk. Ki Aki pillantásom szó nélkül is érti, kit kedvesnek ismer minden nő és férfi, ki nem úgy, mint engem, de szeret még mást is, kimondott szavakat soha meg nem másít; ki az ébredésnek minden nap örülne, lehetne az égbolt akármilyen szürke, főzne reggel teát, töltene bort este, s azzal, hogy számít rám, hűségessé tenne; csókkal simogatna, ha éppen az kéne, amíg az arcom már belülről is égne, ki keskeny ágyban is jól elférne velem, éppen olyan lenne, mint ő, a gyermekem; aki meghallaná, mikor szól a kakukk, nem zárnók be soha éjjelre a kaput; tudná, a szó elszáll, néha mégis kikel, érkezés után is mindig csak menni kell; elégedett lenne, bár tán többre vágyna, nem állnék előtte soha megalázva; gyújtanék érte én reggel s este tüzet, és fehér vederrel hoznék tiszta vizet, s amikor ébrednék olykor a csókjára, annak is örülnék, aminek nincs ára. Apám Székelyföldön áll egy faház, ott lakott apám, a vadász, mivelünk. Ő soha nem unatkozott, hogyha kértük, nyulat hozott farkostól. Ritkán telt el olyan este, ne gondoljon a nyestekre titokban. Puskát nem is vitt magával, megcsinálta faágával a csapdát. A súlyától úgy esett le, ahogy kellett, pont a nyestre célozva. Üldögélni nem szeretett, tett-vett, s máris menegetett a hegyre. Emlékszem, egyszer azt mondta, a szemnek van horizontja, látni kell. Volt egy nagy tarka kutyája, a faluban nem volt páija, az biztos. Mikor ránézett a hóra, nyomban tudta, hogy a róka merre jár. Kerülte a hófoltokat, jobb, ha nem hagy lábnyomokat, mint mondta. Tilos volt az orvvadászat, kutya sem ugat a látszat kedvéért. Ébredtem reggel a készre, csak álmomban vettem észre, merre jár. A bicskáját elvesztette, a nagy erdőt tűvé tette, s megkerült. A pohárhoz két ujjal nyúlt, koccintása néha elnyúlt hajnalig. Szerette az asszonynépet, ha indultak, mindjárt lépett utánuk. Volt, ki nem szerette urát, utálta az ivó kúrát, nem csoda. Amíg a pálinkát hozták, kézen-közön kibogozták a titkot. Reggel, mikor a nap felkelt, annyit mondott, kár, hogy eltelt ez az éj. Örök világ, nem félt tőle, besétált a temetőbe éjszaka. A félelmet nem ismerte, megtámadni nem is merte kutya se. Békés volt ő, nem támadott, életében mégis adott egy pofont. Nagy tolvaj volt rá a vevő, hazug fickó, az átverő fajtából. Találkozott medvével is, nem bántotta, szokásait ismerte. Olyankor megállt egy kicsit, hogy a medve a bocsait menthesse. Olykor mentem én is vele, szerencsére nem jött medve, csak róka. Rókás úton mit kell tenni? Egyfolytában résen lenni. Köztetek. A szép leányt megölelte, nagyapámtól örökölte szokását. 2018. november IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
