Tolnai Népújság, 2018. november (29. évfolyam, 254-278. szám)
2018-11-24 / 273. szám
Bene Zoltán TORTENET, TANULSÁG NÉLKÜL Figyelem a két fiút. Tizenhat évesek lehetnek. Alig akad szabad hely a kocsmában, leülnek hát egy negyvenes évei végén járó, barázdált arcú férfi mellé, aki félig üres nagyfröccsös poharat szorongat. A fiúk gyakorlottan töltik ki a cseh sört a palackból, megfelelő mennyiségben képződik a hab.- Egészségetekre - emeli rájuk a poharát az asztaltársuk, aztán meggondolja magát, mégsem iszik, visszahelyezi maga elé a fröccsét.- Magának is - mondják a fiúk. Hangosan kortyolnak.- Csupán néhány hónapja foglalta el a cári trónt Gorbacsov - kezd bele mindenféle bevezetés nélkül egy történetbe a férfi -, amikor eljutottam Berlinbe. Életemben először. Nyolcvanöt nyarát írtuk, az Heysel stadionbéli tragédia évét, amikor harminckilenc szurkoló vesztette életét a Liverpool-Juventus BEK-döntőn. A két fiú összevont szemöldökkel hallgatja. Nem kelnek föl, nem állnak odébb. Igaz, nincs is hová átülni, minden hely foglalt. Én a szomszédos asztalnál csöndesen figyelek.- A tizennégyet töltöttem - folytatja a férfi -, általános iskola után, gimnázium előtt álltam, egyfajta senkiföldjén, ha úgy tetszik. Nyertem az utazást, méghozzá az úttörő-olimpián. Ez a kifejezés nektek már nem sokat mond, ha mond egyáltalán valamit is, nekünk jóval többet jelentett. Az úttörőszövetség legnagyobb sportrendezvénye volt, és én abban az esztendőben nyolcszáz méteres síkfutásban az országban a második helyen végeztem. Az úttörő olimpikonok közül huszonhetet vittek ki az NDK-ba. Jutalmul. Köztük engem. A Verseny című többalakos mű zsákba kötözött hőse a szobrász egykori kollégiumi barátja, Swienkiewicz Róbert Potsdamban laktunk, az ottani Pädagogische Hochschule kollégiumában. Nagy, koszos, szürke város volt akkoriban Kelet-Berlin, az élelmiszerboltokat a romlott tej szaga uralta, a cukrászdák előtt sorok kígyóztak, holott odabenn csupán négy-öt asztalt foglaltak el a vendégek. A pincérek szocialista öntudata nem engedte, hogy több embert szolgáljanak ki, mint amenynyit jónak és méltányosnak ítéltek. Miután végre mi is bejutottunk, a süteményeket kicsit édesnek, ám alapvetően finomnak találtuk, az üdítőket viszont ízetlennek. A fagyira színes cukordarát szórtak, ez számunkra új volt és izgalmas. Az utcai árusoknál egy márkáért waffelt lehetett kapni, és mi betegre zabáltuk magunkat belőle, váltig bizonygattuk magunknak meg egymásnak, hogy nem is olyan az íze, mint a palacsintának. Pedig nagyjából olyan volt. A férfi elhúzza a száját, mintha mosolyogni próbálna. Pár másodpercig hallgat.- A városnéző buszon ugyan ötven ülőhely volt, a fele ablak mellett, mi mégis a busz elejét kellett hogy föltöltsük - a hangja tompán kongott, mégsem hiányzott belőle az érzelem: a keserűség. - Nem ülhetett huszonöt gyerek ablak mellé, a pedáns sofőr addig nem indult el, amíg szépen, sorban, kettesével el nem foglaltunk a busz elejében harminc helyet: huszonhét olimpikon és három kísérő. A maradék húsz ülés üresen tátongott. A városnézés ennek ellenére jól sikerült, érdekesnek találtuk, amit láttunk. Kiváltképp, hogy hamarosan a kontrasztot is megélhettük: valami különös véletlen, hogy ne mondjam, csoda folytán átvittek bennünket egy egész délutánra Nyugat-Berlinbe. Gyanítom, ez a húzás a kísérőink partizánakciója lehetett. Szűk folyosón keltünk át a határon, Stasi-katonák vizslató tekintetének össztüzében. Odaát merőben más világ fogadott bennünket. Úgy éreztük magunkat, mintha egy ismeretlen földrészre léptünk volna. Az utcákról enni lehetett, az emberek változatosan, színesen öltözködtek, az élelmiszerboltokban a kinti hőség ellenére (vagy, amint Ernő bácsi, az edzőm megjegyezte: éppen azért!) AZ ÖNJELÖLT SZERKESZTŐ hűvös volt... Engem talán a Vilmos császár katedrális fogott meg leginkább, ez a háború után újjá nem épített, de új épületrészekkel megtoldott székesegyház; csodáltam, ahogy a régi templom maradványai képesek szimbiózisban élni a modern elemekkel. Lenyűgözött, hogy ilyen is lehet. A következő pillanatban aztán rám ijesztettek a hajléktalanok. Ott találkoztam velük először. Megdöbbentett, hogy ez is lehetséges. Kivált, hogy ennyi minden, együtt, egymás mellett... Nemsokára belefutottunk az emléktáblákba is. Azoknak állították, akik keletről nyugatra próbáltak szökni, de kudarcot vallottak. A Stasi-katonák golyóitól lelték halálukat - ezeket a szavakat használta egy idősebb úr, akcentussal bár, de magyarul. Akkor ösztönösen megéreztem, hogy valami nagy baj van a másik Berlinben, a keletiben. És odahaza. Hogy jó vastagon került szar a palacsintánkba is, a waffelre is. Hogy a rendszer telis-tele van ellentmondásokkal, azt ott, a fejfáknál, zsenge ifjúkorom ellenére élesen és pontosan láttam... Igaz, azóta már azt is tudom, hogy mindaz, amit Nyugat-Berlinben tapasztaltam, éppen úgy szemfényvesztés és csalás és ámítás, mint ami keletebbre zajlott. Csak a módszer más. Azóta megismerhettem ezt a másik módszert, hiszen arra váltottunk mi is, az volt a módszerváltás. Már nem keleti, hanem nyugati képlet szerint folyik a parasztvakítás. A paraszt azonban így is, úgy is vakul. Amíg beszél, végig maga előtt tartja a poharát, aztán a végéhez közeledve lassan, megfontoltan a szájához emeli, s miután kitette a pontot a történet végére, fölhajtja a maradék fröccsöt, lekoppantja a poharat, fölemelkedik, biccent a fiúknak, és távozik.- A Pite magyar bajnok volt futásban - szólal meg rekedt hangon az egyik törzsvendég. - Úgy huszonöt éve. A kocsmanép elengedi a füle mellett, a fiúk megvonják a vállukat, és rendelnek még egy kört. Persze, jut eszembe, a Pite. Magyar bajnok volt futásban. Lehet annak úgy huszonöt éve... Polgár Kristóf Napos délután volt, kellemesen szellős idő. A kávézóban ülve megfigyeltem egy könyvárus szekeret, amint éppen lehorgonyzott a kultúrház nyújtotta árnyékba. Gyorsan megittam a kávét, nehogy lemaradjak a legjobb falatokról, és odasurrantam. Az egyik polcra az volt írva: „Iskolai kötelező”. Ezen a részen néhányan nézelődtek, természetesen nem a diákság. A mellette lévőnél voltak a legtöbben. Annyira sokan, hogy nem tudtam elolvasni, milyen könyveknek fenntartott polc előtt áll ennyi ember. Miután kicsit közelebb férkőztem, sikerült kiolvasnom a „Receptkönyvek” feliratot. Gyorsan továbbmentem a szekér túloldalára. A „Hazai irodalom” előtt senkit nem láttam. Mellette a „Világirodalom”. Ott már állt valaki. Az eladó, mert ott közelebb volt a kuka, a nő pedig dohányzott, tíz centiméterre három tonna papírtól. Azon a polcon rátaláltam Doctorownak a Billy Bathgate, a gengszterinas című könyvére, és a szerző megszállott olvasójaként úgy éreztem, hogy háromszáz forintért tulajdonképpen ingyen van. Egy nullával biztos kevesebbet írtak, de két slukk között az eladó biztosított róla, hogy annyit ér. Nem vitatkoztam. Hazaértem és egy pohár szürkebarát kíséretében kinyitottam a művet, majd gyermeki izgalommal nekiálltam olvasni. A meglepetés a tizenhatodik oldalon ért, amikor a lap alján egy hiányos mondatot találtam: „De te már csak egy............vagy.” Az első gondolatom az volt, hogy bizonyára nyomtatási hiba történt, ami előfordul, de a következő három sorban is ehhez hasonló jelenséggel találkoztam. Akkor már kénytelen voltam kicsit közelebb hajolni és alaposabban szemügyre venni a problémát. A legnagyobb meglepetésemre valaki kihúzott néhány szót. Hirtelen felindulásomban előkaptam a bicskámat és elkezdtem szorgalmasan levakargatni a fehér festéket. Mint kiderült, az előző tulajdonos kihúzgálta az összes obszcén szót, beleértve a „valagba rúglak” és a „fordulj fel” kifejezéseket. A regény végére érve tudatosult bennem - mire a bicskám éle teljesen elkopott, és nyolc-tíz szalagnyi hibajavító tornyosult mellettem -: az olvasó szent küldetésének tartotta, hogy energiát és türelmet nem kímélve, mind a háromszázötvenegy oldalon végigmenjen, cenzúrázza a kiadványt és így erkölcsös irodalmat teremtsen, amely a hiányos mondatoknak köszönhetően nehezen olvasható. Ha magának húzta ki ezeket a szavakat, akkor lehet, hogy unatkozott és játékosságból csinálta az egészet vagy dühből. De abban az esetben, ha ezt a könyvet ajándékba szánta valakinek és csak belelapozott az átadás előtt, hogy lássa, mit vásárolt, majd amikor meglátta ezeket a kifejezéseket, kijavította és úgy adta oda... hát nem vagyok biztos benne, hogy a megajándékozott személy az olvasás minden percét élvezte. Talán pont ezért volt a könyv a szekéren. De amikor a boltban rátalált, és tegyük fel, Doctorow neve semmit nem mondott neki, meglátta a címben azt, hogy gengszterinas, továbbá a könyv hátulján, hogy a történet egy tizenöt éves, depressziós, bronxi fiú szemszögéből írja le a kegyetlen gengsztervilágot, és ez a fiú „bálványozza és imádja a hatalom durvaságát”, talán arra gondolt, galamblelkű és vajszívű úriemberekről szól a történet, és megtalálta a lelki világának megfelelő olvasmányt. Amikor az első trágár kifejezésre bukkant, bizonyára elkönyvelte, hogy a szerkesztő figyelmetlen és hanyag munkájának köszönhetően ki kell javítania, de szerencsére annyi fantáziája nem volt, hogy a lefestett szó helyére beírjon valamit. Például felüsse a szinonimaszótárt, és a szerző közönséges stílusát változatos szófordulatokkal helyettesítse. Talán az is eszébe jutott, hogy szól a kiadónak. „Kedves Kiadó! Kérem, figyeljen jobban egy ilyen könyv kiadásánál, mert szakértelmemnek és megkérdőjelezhetetlen erkölcsi érzékemnek hála orvosoltam egy nagyon kínos mulasztását!” Még az érdekelne, vajon hányadik oldalnál járt, amikor rájött, hogy amit olvas, az profán szenny, és már csak dacból is befejezi a javításokat. Mindenesetre nagyon hálás vagyok neki, hogy morális fejlődésemhez hozzájárult, nem tört meg küldetése súlya alatt, és sziszüphoszi munka árán, de megóvta ártatlanságomat. Micsoda szerencse, hogy nálam volt a bicskám! U i i x/ anaaaaaiiani K r 1 L aaaaaaaaaHl ■aaaaaaaaaaaa Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Weltmann Endre (vers), 1 Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • 1 Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Email: szerkesztoseg akmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018. november