Tolnai Népújság, 2018. november (29. évfolyam, 254-278. szám)
2018-11-03 / 255. szám
2018. OKTÓBER # Október 22., hétfő Ünnepi időszak következik. Sok ünneppel. Egyre nehezebben halad az év. Október 23., halottak napja, advent, Mikulás, karácsony... Rossz ünneplő vagyok, úgyhogy elhúzok kerítést építeni. Abban se vagyok jó, de az építés, a valami létrehozásának a gondolata motivál. Meseországba megyek. Haza. És kerítést építek a házam elé. Gondosan megtervezek és megszervezek mindent, holnap reggel kezdjük. Betonalap, vassas - ízlelgetem a szavakat. A jó alap fontos. Azután a többi. Azt írják, jó idő lesz. Október 23., kedd Persze hogy zuhog. De nem vagyok dühös. Betonozás elhalasztva. Legyen akkor bevásárlós nap, az is kell. Híreket olvasok és nézek. Azt látom, amire számítottam. A hőzöngés nem jár karöltve a színvonallal - állapítom meg. Gondoltam, lefekszem, bár egy paplan alatt is meg lehet fázni, nemhogy egy zászló alatt üres lélekkel. Töltök egy pohár vörösbort, meghajtom a fejem, belekortyolok az italba és kikapcsolom a számítógépet. Október 24., szerda Persze hogy ma is zuhog. Mindegy, amit terveztem, úgysem lesz kész. Óvatosan nyitom fel a laptopot, ma elkerülöm a híreket és irodalmat olvasok. Meg leveleket. Kint tempósan esik. Tempus fugit. De minél több jó szöveg kerül a szemem elé, annál jobbnak érzem a napot. Itt, Meseországban. Sok jóféle kortárs. Október 25., csütörtök Hajnali ötkor ébredek, örömmel látom, hogy nem esik végre. Kávé, hírek, levelek. Aztán benépesül az udvar és felmordul végre a betonkeverő. Amint az várható volt, nehezen bírom a fizikai munkát, pár hónap tarca 22.-0KTÓBER 28. Farkas Wellmann Endre elég, hogy elszokjon tőle az ember. De jó szívvel hordom a betont a mester keze alá, átmozgat a meló. Időnként beszaladok a számítógéphez, elolvasom az újabb leveleket, tervezgetem a jövő heti versrovatot. Beton és vers. Versbeton. Október 26., péntek Kint minden vizes, de már nem esik. Megint hazudtak az időjárásról. Ma nehéz az ébredés, a tegnapi nap méltó büntetése, az izomláz gyötör. Meg a hiány. Ismét napok óta nem láttam sem a fiaimat, sem a feleségemet. De majd hétvégén, vagyis holnap, reménykedem. Aztán kiderül, hogy mégsem, csak holnapután. Pedig ma este elindulhatnának, ha nem lenne szolgálatos az asszonyság, de az autóbusz indulása után két órával jár le a munkaideje. Ezért még huszonnégy óra nélkülük. Jobb híján tudomásul veszem. Közben érkeznek a mesterek, Misi és Zoli, kávét főzök nekik. Nekigyürkőzünk a napnak. Jól haladunk végre, elkészül az alap. Élesedik a területhatár kontúrja. Most már látom, hogy mire egy helyre kerül a család, eredményt is tudok felmutatni. Hátha. Október 27., szombat Hajnali kettőkor felébredek, csak semmi lazsálás. írok, szerkesztek, nappal semmi esélyem komolyabb szellemi munkára. A haladással egyenesen arányos a derékfájás, a napi kemény melótól bénább a kezem is, nehéz eltalálni a billentyűket a laptopon. Megválaszolok néhány levelet, véglegesítem a jövő heti rovatot, leadási határidő van. ígérem, jó verseket fognak olvasni jövő héten is... Lassan virrad, ma többen leszünk az udvaron. Holnap reggelre végre megérkeznek... Haladni kell. Kávék lefőve, felöltve a munkaruha, kezdhetünk. Délutánra helyére kerül az utolsó csavar is, stílszerűen pezsgőt bontok. Nagy munka volt, egy sokéves álmom vált valóra. Misi, a mester elégedetten mosolyog, a munkatársa, Zoli is örül. Koccintunk, kifújjuk magunkat. Kerítést építeni jó. Október 28., vasárnap Hajnalban megcsörren a telefon, a feleségem hív, hogy közelednek. Beugróm az autóba, és indulok is, meg se nézem, hány óra, óraátállítás volt, ilyenkor egy fél nap kimatekozni, hogy hogyan is állunk az idővel. Kávét sem iszom, bár ez nagyon veszélyes nálam (a minap láttam egy kirakatban egy faliórát, az állt a számlapján, hogy „vércsoportom a kávé” - no, valahogy így...), de hát majd ott, a közeli városkában, ahol találkozunk. És végre együtt a család. Könczey Elemér karikatúrája Hazaérünk, majd rövid pihenés után megérkeznek a nagyszülők, nagy az öröm. Mire nekiállnék főzni, erőt vesz rajtam valami betegség, nem bírok talpon maradni. Lepasszolom a konyhát, végül szinte átalszom a napot, alig veszek észre valamit a körülöttem lévő zsongásból. Vacsorára térek magamhoz, örömmel látom, hogy mindenki jól érzi magát. Végül is igen, ez volt a cél... MOSOLY Ismertem azt a lányt már régebb óta. No jó, nem olyan régóta, egy éve, kettő, ki emlékszik már? Igaz, túlzás, hogy ismertem, néhányszor beszélgettünk, meg párszor véletlenül találkoztunk. Okos lány volt, de valamiért nem kedvelt. Ahányszor csak beszédbe elegyedtünk, visszahúzódó udvariassággal zajlott köztünk a szóváltás. Titokban csodáltam a hűvösségét, hogy gyűlöletét egy pillanatig sem mutatja ki, de közben tudtam, hogy így érez. Láttam a tekintetében, a szavaiban, amelyek fagyosak voltak, mint a Kancsendzönga jégvermei, ahonnan hegymászó többé vissza nem jön. Mindenhol láttam az utálatot, tudtam, hogy látom. Történt egyszer, hogy egy kávézóba mentem be, és ő véletlenül pont akkor távozott. Kitártam az ajtót és előreengedtem, ő pedig - szörnyűség! - rám nevetett. Igazán nevetett, fehér fogai kivillantak. Nem tudtam úrrá lenni indulataimon, azonnal a könyvtárba rohantam, ahol lázasan keresni kezdtem bármely, az általam korábban semmire sem tartott ■ v/ I aaaaaaaaai I v aaaaaaaaai KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉGGONDOZÓ NONPROFIT KFT. 1 aaaaaaaaai testbeszédről szóló könyvet. Ekkor jött az utolsó csepp a pohárba: a tudományos írásokból kiderült, hogy a lány őszintén mosolygott. Nem tudtam hova lenni, napokig nem aludtam, csak járkáltam a szobámban, mint egy elmeháborodott. Aztán megérett bennem az elhatározás: megkérdezem. Megkérdezem, hogy végre tisztázzuk, mit érez, és lelkem kissé megnyugodhasson. Nagyon nehéz volt találkozót kérnem és indokot találnom rá. Valamiféle egyetemi kutatást említettem, amiben segítségemre lehet, hiszen sosem ódzkodott a matematikától és a fizikától. Ugyanabba a kávéházba ültünk be, ahol korábban rám nevetett, kellemesen elbeszélgettünk, újfent nevetett, amitől bennem egyre jobban forrt a düh és az értetlenség. Végül a lényegre tértem:- A múltkor rám mosolyogtál minden ok nélkül. Ugyanitt. Emlékszel?- Persze. Miért?- Miért mosolyogtál rám?- Kedvességből. Ezután hevesen gesztikulálva faggattam, hogy miért hazudik, mikor ennek semmi értelme, de szó nélkül felállt az asztaltól, és otthagyott. Csak ültem, és éreztem, ahogy elönt a kétségbeesés. Aznap este meglátogattam a lakásán. Kérdőre vontam, ám továbbra is teljesen értelmetlen és kusza válaszokat adott, sőt megkért, hogy távozzak. Épp csak befogtam a száját, hogy végighallgasson, ám véletlenül az orrát is betapasztottam, így mikor eszmefuttatásom végére értem, és újfent kérdőre vontam, már nem tudott válaszolni. Megfulladt. De értsék meg, ez egy abszolúte szerencsétlen baleset volt, mi több: összeesküvés. Sőt, amikor leengedtem a padlóra az élettelen testet, és összekulcsoltam két kezét a mellkasán, még akkor is mosolygott. Érthetik tehát, hogy miért vagyok zaklatott, és hogyan történhetett meg ez az egész - fejeztem be. A bíró lassan fölemelte a fejét, majd riadtan körbepillantott, mint akit rajtakaptak valamin. A vád képviselője kelletlenül, vörös fejjel igazgatta nyakkendőjét, látszott Leczo Bence rajta, hogy ő velem ért egyet, és egy apróbb kellemetlenség folytán, hivatalból lett kirendelve. Nem tehetett róla, hogy ellenem kellett érvelnie, de nem is tudott, hiszen mindenki, aki hallotta meghurcoltatásom történetét, velem értett egyet, és tisztában volt vele, hogy a per a véletlenek szerencsétlen összjátékának köszönhető, melyet valószínűleg kártérítés fog követni. A teremben mindenki bátorítóan nézett rám, kivéve egy férfit, akinek a szeme izzott a gyűlölettől. Aztán a bíró - látszott rajta, mennyire megviselte egy vétlen ember meghurcoltatása - kihirdette az ítéletet. Ártatlan vagyok. A vád nem szándékozott fellebbezni, ügyvédem mosolyogva kacsintott felém. Azt a mosolyt értettem. Csak a férfi, akit nem hatott meg a szenvedésem, kezdett kiáltozni, hogy egy gyilkos szabadon engedése nem történhet meg, és hogy megírja az újságnak. Valamiféle botrányt is emlegetett, de vele nem volt több baj, mert a bíróság épülete előtt, az utcán agyonvertük. Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegGkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018. november
