Tolnai Népújság, 2018. november (29. évfolyam, 254-278. szám)
2018-11-10 / 261. szám
7 helyőrség vers Kürti László áthajolt lassan « felült az ágyon, már kihullott a haja. áthajolt lassan a katétercső felett, a kórházban, tudod, elég szar a kaja, enné a tarhonyát, hogyha te is vele. ödémás az agya, feszül a sugártól, daganatra igy már a kutya sem figyel, utókezeléshez, aki elég bátor, személyeskedhet már talán bárkivel. fogaskerekeink, szép magyarországról, lassan szóródnak szét, rozsdáznak a kertek, ugyanis a mérnök áttétekkel számol, szomorú családok, túlburjánzott sejtek. tarhonya, pörkölthús, kint a tavasz pattog, a fákon galambok, turbékolnak éppen, itt pedig hipószag, az ölében laptop, búcsúlevelet ír, rokonoknak fészen. déli vers itt van ez az ötvenéves hársfa, aminek pár felső, magasra törő, de elszáradt ágát sem levágni, sem kitakarni nem tudjuk a képből. szép a május, mit sem sejtő fiatalság, de téged hiába ültetnélek gondosan a hűvös lomb alá, torkig vagy már mások árnyékában élni. a tényekkel dacból is, mintha csak napba néznél, önfeláldozóan. napnál is világosabb, hogy nem akartál ezzel a konokkal, önmagaddal, sohasem megütközni. félelmetesek vagyunk mi így ketten, te a varrasodott sebeddel, én villogó szikével kezemben, jónak lenni jó, nem kell hozzá semmi púder, úgy vagyunk szépek, ahogy ez a fa, olvashatatlanul elkérgesült szerelmes monogramokkal az oldalunkon. nincs mit takargatni, gyászold el a veszteségeidet, és várjuk be azt a nagy vihart, ami letördeli az elkorhadt ágakat. úgy tűnik elsőre, hogy majd a fiatalság, úgy tűnik el, ahogy az el nem végzett munka, második gesztusból szembenéznél vele, de a tükörből ki bámul, szóba nem áll veled. halálveríték, áttetsző maja fátyla, belátod, hogy tíz-húsz biztos éved még remegésben, sok szapora kis halálban tarthat, ágról ágra bús feketerigót, így maradni, jó fotó! szakadékok között múlhatatlan férfi. presszó csenddel úgy ül itt, hogy nem láthatom mégsem, nem halt meg és nincs még vaksötét, bármit is mond egy szavát sem értem, de felcsillanni látom: csatot az övén. nem szólok közbe és nem kell lámpafény, két tenyerem nézi az asztal fölött, csillagos rendszerek, gyűrött sorsok peremén mielőtt elhúznám, lásson poklot, ördögöt. más titkokba nem hívom be mára, kávémmal oldom fel a délutánt, rettenet helyett valami kába csenddel hagyom el a presszót az élet oldalán. LAPSZAMUNK SZERZŐI Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Gál Vilmos (1972) író, történész Kántor Mihály (1974) szakíró Kovács István (1945) Magyarország Babérkoszorúja díjas író, költő, polonista Kürti László (1976) költő, szerkesztő, tanár Nagy Koppány Zsolt (1978) József Attila-díjas író, műfordító, szerkesztő Para Márton (1994) író Regős Mátyás (1994) költő, író Zselicky Zoltán Árpád (1974) filozófus Egytől háromig Legelső éjszakán égbe fent, második éjszakán blúzba lent, harmadik, utolsó éjszaka keresztbe lenyír a fűkasza. Első lábam a Biblia, második, nem szabad innia, harmadik lábam leszakadt, zokog a kerti pad alatt. Első kenyerem ajándék, második lüktető halánték, halott ősökön megeszem harmadik lekváros kenyerem. A legelső szótól ég a szám, második szavam szartrehány, a harmadik sodor magával, gőzhajó lángoló bakákkal. Az első halál a legnagyobb, második halálom itt hagyott, harmadik halálom Júlia, valahogy el kell múlnia. „Bogarászó társaság a román fronton 917. nyáron" 2018. november IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET I
