Tolnai Népújság, 2018. október (29. évfolyam, 228-253. szám)
2018-10-27 / 250. szám
2018. október 27. 4 Juhász Kristóf novellája 5 II. évfolyam 43. szám Benyhe István és Hordán Ruszkov verse 6-7 Bemutatkozik a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjprogramja Szemadám György: Memento -1956 (olaj, karton) interiu „Magyar zenészként keresem az utat Woodstockba" Világszínvonalú éspéldaadóan magyar -ez a két dolog jut eszembe elsőre Ferenczi Györgyről és a zenéjéről, amely a nyolcvanas évek közepe óta, mint nagyon tudatosan építkező életmű, jelen van a magyar kulturális valóságban, ám nem az őt megillető helyen. Kevés ilyen jellegű zenei pályával találkozhatunk, nemkülönben ilyen mérvű művészi és emberi tudatossággal, amely a zenén túl is érzékeny a világot átívelő kulturális összefüggésekre, mögöttük pedig a művészet egysége és mindenekfólöttisége áll. Mostanság legújabb projektje, az Első Pesti Rackák okán találkozhatunk a nevével és persze azokkal a hangulatos koncertekkel, amely éknek frontembereként és zenei vezetőjeként láthatjuk a színpadon. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET n szájra tapadt mutatóujjak résén szökik a százados tudás n vezervers Marosak Gergely Gloria victis Mikor egy Gerő-beszéd után a gyűlölettől még percekig szikrázott az éter, és gőzünk sem volt, hogy végül is kinek a pártján áll Maiéter, mikor a rádiónál egy lelkes suhanc pontos fejlövést kapott, már tudtuk, hogy az elvtársak majd megemlegetik ezt a napot. Aztán megjegyezték a város valódi arcát, hogy homlokáról a csillagot leverte, az Üllői úton tankok lángoltak, s a barikádon az egykori levente a fekete füstbe szórta a golyót és fogságban tanult orosz átkait. A városét, mely pokolba kívánta a Moszkvába lelécelt mocskos Rákosit. Ülhetnek hát az elvtársak gőgösen, eszükbe fog jutni úgyis a csődület. Eszükbe jut folyton a meglincselt ávós, és szorosnak érzik majd nyakkendőjüket. Az ő lelkűk tiszta volt, és mindnyájuk tudta, ha eljön az ideje, az Úr elé mit visz. Akik magukat októberben félni tanították, dicsőség azoknak - gloria victis. Farkas Wellmann Endre — Beszéljünk rólad, Ferenczi Györgyről, a zenészről és az emberről. Milyen volt a nyolcvanas években zenésznek és művésznek lenni Magyarországon? Azt hiszem, a legsűrűbbjében kezdted a pályádat.- Nyolcvanötben kezdtem. Tizenhét évesen bekerültem egy komoly zenekarba, amely turnézó életmódot folytatott. Nekem nem volt szükségem akklimatizációra, én erre születtem.- Ez volt az a bizonyos Kápa együttes?- Igen. Countryzenét játszottunk, amit imádtam gyermekkorom óta.- A műfaj a lázadás móc^ja volt? Épp country, nyolcvanötben, Magyarországon?- Nem, akkoriban mindenki lázadt. Marha könnyen lázadtunk, mert volt egy jól körülírható ellenségkép. De egyenként olyan kis pontok voltunk, hogy egyszerűen nem vették komolyan, amit csinálunk.- Nagy hagyományai nem voltak a műfajnak akkor sem Magyarországon.- Igazság szerint az amerikai country be se tudott ide jönni. Ellentétben a blues-zal, ami pont jókor, a hatvanas években megtermékenyítette a magyar muzsikát. Azt a fajta countryzenét, amit én szeretek, nem is akkor, hanem jó tizenöt évvel később ismertem meg. Nagyon kezdő voltam akkoriban, és a mai fejemmel azt sem értem, hogy miért vettek be abba a zenekarba. Tagjai nagyon jó barátaim a mai napig, két remek tanár, akik látták, mennyire szeretek gyakorolni, és olyan szinten munkára fogtak, hogy azt a három évet, amíg velük muzsikáltam, végigdolgoztam. Évi háromszáz koncerttel, gyakorlással, roadolással egy olyan iskolát adtak nekem, hogy a mai napig is ez az életem. Nemcsak zenélni szeretek, de gyakorolni is, a hozzá vezető utat is megszerettem. Ezt annyira ügyesen csinálták, hogy nem lettem tróger, hanem gyakorló zenész vagyok.- Ekkor már szájharmonikáztál, vagy az egy későbbi szerelem?- Már megvolt. Az egész történet úgy indult, hogy egy házibulin elkezdtem hülyéskedni, mire a gitáros azt mondta, jó, akkor holnap próba. folytatás a 3. oldalon |
