Tolnai Népújság, 2018. október (29. évfolyam, 228-253. szám)
2018-10-27 / 250. szám
12 TÖRTÉNELEM 2018. OKTÓBER 27., SZOMBAT Száz éve, 1918. október 31-én jutott hatalomra Károlyi Mihály Percemberkék lázadása Kitört a forradalom, amelyben semmilyen újszerű, magasztos eszme nem játszott szerepet Fotó: MW Károlyi Mihály lett Magyarország miniszterelnöke 1918. október 31-én. Tisza Istvánt még ugyanezen a napon lázadó katonák ölték meg. A magyar történelem gyászos előjelű, új irányba fordult. Nagy Miklós Mihály szerkesztoseg@mediaworks.hu ÉVFORDULÓ 1918 késő októbere volt, a főváros népe a mindenszentek vigíliájára és a halottak napjára készült. Budapest virágboltjait a temetői látogatásokra váró őszirózsák hatalmas fehér és sárga szirmai borították. Az árusok most is, mint minden évben, az utolsó nagy őszi forgalmat várták: alaposan felkészültek. Kelendő volt a magyar emberek gondolkodásában az elmúláshoz, a temetőhöz kötődő virág, amelyből éppúgy lehet csak szálat, mint egész csokrot venni: sírra kerülő halálvirág. Az elmúlt évek Nagy Háborújának majd minden családban volt áldozata, aki valahol egy távoli ország katonatemetőjében nyugodott, de rokonsága a hősi halottnak is szerzett virágot. Mélységesen gyászos hangulat uralta a várost. A szomorúságra feszült, nyomasztó légkör telepedett. A magyar parlamentben Tisza István már október közepén bejelentette a háború elvesztését. Ekkor még nem tartottunk a teljes kapitulációnál, de az események egyre gyorsabban peregtek. Az ünnepre készülő fővárosiak csak annyit tapasztaltak, hogy naponta rosszabbnál rosszabb hírek érkeznek. A katonai helyzet egyre aggasztóbb, s - ami néhány hónappal korábban még elképzelhetetlen lett volna - minden fegyelemből kivetkőzött katonák tüntettek, sokan ittas állapotban hőzöngtek és lövöldöztek a városban. Mindennaposak lettek a munkásság megmozdulásai is. Nem volt, aki rendet tartson, ellenben október utolsó hetében megalakult a civil politikusokból verbuválódott Nemzeti Tanács, majd az elégedetlenkedő katonák megválasztották a Katonatanácsot. A politikát az utca harsány népe diktálta. Ilyen állapotok között szinte elsikkadt annak híre, hogy Bécsben a császár az Osztrák-Magyar Monarchiát szövetségi állammá nyilvánította: megszűnt a dualizmus kora. Ellenben október 31-én Károlyi Mihály lett Magyarország miniszterelnöke. Tisza Istvánt még ugyanezen a napon lázadó katonák ölték meg. A magyar történelem gyászos előjelű, új irányba fordult. Van abban valami tragikus, hogy ez a baloldal számára forradalomnak, a nemzeti érzelműek számára összeomlásnak tűnő esemény a sapkarózsák és a tiszti csillagok leszaggatásával és helyükbe az őszi rózsa kitűzésével kezdődött. Károlyi országosának egy temetői virág lett a jelképe, innen kapta a baloldali elnevezését: őszirózsás forradalom. Nevezhetnénk halálvirág-forradalomnak is. Baljós előjelek már addig is voltak. A fegyveres erők korábban világhírű fegyelme a háború során elkopott, egyre több lett a szökevény, és a társadalom is belefáradt, belefásult a hátország ellátási nehézségeibe, a nap mint nap érkező gyásztáviratokba, mindenki békére vágyott. De az állam épülete kívülről még állt. Októberben már hallható volt valami ropogó, zúgó hang, de még nem lehetett tudni, hogy pusztán a megújulásra szoruló dunai birodalom eresztékei recsegnek-e, vagy valami félelmetes társadalmi robbanás mélyről jövő, halk morajlása hallatszik. Az utóbbi következett be. Annak kellett bekövetkeznie, mert Károlyiék tudatosan verték szét a Monarchia eresztékeit, és a társadalmi érzelmek, az alantas indulatok felkorbácsolásával szerezték meg a hatalmat. Szabadjára engedték a kisemberekben lerakodott gyűlöletet, és néhány nap múlva már maguk sem tudták féken tartani a tömegeket. Károlyinak és - egyre inkább a szélsőbal felé sodródó - társainak kormányzását egyszerűen jellemezhetjük: folyamatos kullogás az események után. Egy jelentéktelen kis párt meglovagolta az utca hangulatát. Olyan volt ez a kormány, élén a súlyos lelki problémákkal, az állandó frusztráltsággal küszködő gróffal, aki megtagadta saját osztályát, nemzetét, mint a semmiségért toporzékolva hisztiző kisgyerek. Váratlanul megkapja a vágyott játékot, és hirtelenjében nem tud mit kezdeni vele. Könnyedén a sarokba dobja. Károlyiék ugyanígy vetették el az Osztrák-Magyar Monarchiát és vele a magyar nagyhatalmiság eszméjét is. A világtörténelem nagy forradalmai mindig valamilyen magasztos eszme jegyében törtek ki, és ebből eredően a felszínre emelték a nagy formátumú politikusokat. 1918 őszén Budapesten azonban nem voltak magasztos eszmék. A korabeli hírek alapján feltűnő, hogy a jelszavak még 1848-1849- ből eredtek: szabadság, egyenlőség, testvériség. Hozzácsapták az internacionalizmusnak a Szovjet-Oroszországból behozott lózungját is. Ezek voltak a hangzatos jelszavak, de tartalmuk teljesen torz lett: mindenki kapjon kenyeret, és mindenáron legyen vége a háborúnak. Ezek a profán, egyenesen vulgáris vágyak nem teremtettek egy új Kossuth Lajost, egy új Görgey Artúrt. Ezek Pogány Józsefet, Kun Bélát, Korvin Ottót, Szamuely Tibort, Linder Bélát vetettek a társadalom felkavarodott szennyvizének tetejére. A Károlyi-kormány mindvégig legitimációs gondokkal küszködött, és magát 1848- 1849 örökösének tartotta. Ez is hazugság volt, mert hetven évvel korábban mindenki a magyar szabadságért küzdött. Az is, aki a nemzet boldogulását a dunai birodalmon belül, meg az is, aki önálló nemzetállamban remélte. A magasztos cél nagy nemzeti hősöket teremtett. A nagy feladat az ország modernizációja, a nagy eszmék meghonosítása, a függetlenség megőrzése, a kedvezőbb nemzetközi helyzet kivívása volt. Még azon az áron is, hogy ha kell, változzék meg az egész európai nagyhatalmi berendezkedés. 1918 nem hasonlítható a nagy forradalom és szabadságharc egészéhez: a gyávák uralma, a percemberkék kora jött el. 1848-1849 forradalmát és háborúját a bátrak vívták. Száz évvel ezelőtt a gyávák vezettek. Gyávák voltak a külfölddel szembeszállni, a hazát katonai eszközökkel védeni, a városi utca csőcselékét megfékezni, a háborúban jól bevált katonai vezetőket megtartani, és gyávák, sőt tehetségtelenek voltak a nemzetmentő nagy gondolatok megálmodásához, a koncepciók kidolgozásához. Egyszerűen képtelenek lettek a nemzeti érdekekben gondolkodni. Percemberkéknek születtek, azok voltak, és a történelem ítélőszéke előtt azok is maradtak. „Soha többé katonát nem akarok látni!” A Magyarországot 1920. június 4-én szétdaraboló trianoni diktátumot elősegítette az, hogy korábban a magyar haderőt a Károlyi Mihály vezette kormány leszerelte. Emiatt akadálytalanul meg tudták szállni az ország nagy részét a szomszédos országok. A magyar haderő szétzüllesztésének emblematikus mondatává vált Linder Béla beszédének az az utalása, amely szerint a hadügyminiszter nem akar többé katonát látni. Az alábbiakban kommentár nélkül közöljük Linder, illetve Károlyi Mihály beszédét, amelyek a budapesti helyőrség tisztjeinek parlament előtti eskütételénél hangzottak el, és a szabadkőműves Világ című napilap 1918. november 3-i számában jelentek meg. Katonák! Pajtások! N \ Akik a hazát ötödfél éven keresztül véretekkel és életetekkel akartátok megvédeni, akiket félrevezettek, de azért a hazáért küzdöttetek, hozzátok szólok ebben a gyönyörű pillanatban, arra kértek titeket, legyetek a magyar függetlenségnek és a demokráciának olyan leverhetetlen katonái, amilyenek eddig voltatok. Mától kezdve a békéért kell küzdenünk, de nem fegyverrel, hanem erős akarással. A fegyverek korszaka meg szűnt. Az akarás korszaka következett el. Polgártársak, nagy lelkierő kell ahhoz a fizikai bátorsághoz, amelyet ti a lövészárokban tanúsítottatok. Mi most a haza, a béke és a pacifizmus nevében - ha lehet - még nagyobb bátorságot kérünk tőletek. Ez pedig a lelki bátorság, mely a fizikai bátorságnak felette áll. Oda kell állnunk a művelt világarénája elé, és megmondani bátran, nyíltan és őszintén:ßggetlenek akarunk lenni, békét akarunk és nem akarunk többé semmiféle imperializmusnak szolgái lenni. Katonák, hozzátok szólok, kérlek titeket, gondoskodjatok a rend fenntartásáról, mert a forradalom eredményeit, ennek az országnak függetlenségét csak úgy biztosíthatjuk, ha rend van ebben az országban. Mi nem akarunk rablóvezérek lenni, nem akarunk a felforgatókkal menni, nekünk a munka a fő és a köz- és vagyonbiztonság. Polgártársak! Most már nem is mondom, hogy katonák, hanem polgártársak. Jól mondotta a hadügyminiszter úr, hogy a magyar kormány nem akar többé látni katonát, nem akar többé látni fegyvert, a magyar hadsereg ezentúl csak a rend fenntartására használja fegyverét. Én melegen köszöntőm önöket, és ha lehetséges volna, mindnyájukat a szívemre szorítanám, minden magyar katonának szeretném külön-külön megköszönni azt az önfeláldozást, amellyel eddig a harctéren küzdöttek, de amelyre ezentúl bizton számítok a béke áldásos munkájában. Arra kérem önöket, ismételjük meg Petőfl szavait itt együttesen, hogy: A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Károlyi Mihály, 1918. november 2. \ X Bajtársaim! Nagy pillanatokat élünk, a magyar szabadság, a magyar függetlenség és a béke örömnapját. Örülök, ha a tisztek megéljeneznek akkor, amikor azt mondom, hogy béke. Igenis béke! Mi eddig híven teljesítettük kötelességünket, kint a harctéren szenvedtünk, küzdöttünk, borzalmakat álltunk ki, melyekről emberekhek, akik nem voltak kint, fogalmuk sincs. Mindezt lelkesedéssel, nagy önmegtagadással cselekedtük, mert azt hittük, hogy azok az ideálok, amelyekért küzdöttünk, meg érdemelték ezt. Uraim! Én mint az önök felelős hadügyminisztere jelentem itt ki, hogy azok az ideálok hamisak voltak. Azok az ideálok megbuktak az egész eddigi rendszerrel együtt. Új világrend alakult ki. Ebben az új világrendben, ebben az új Magyarországban is szükség van fegyelemre. Ee gyeimet kérek, követelek, ezt minden eszközzel fenn is fogom tartani. Minket le nem vertek, mi győztünk, a nép győzött. Leverve az a hamis rendszer lett, amely minket ebbe a háborúba belekényszerített. Amikor az oroszokat levertük, amikor tehát nemzeti védelemről sem lehetett már beszélni, még akkor is tovább kellett küzdenünk imperialista, militarista, egoista célokért. A régi, hamis ideálok azonban összeomlottak, mert agyagból voltak, külső sallangos jelszavakkal voltak csak felcifrázva. Mi ebből a háborúból azt a tanulságot merítettük, hogy csak egy örök igazság van: a felebaráti szeretet igazsága, a népek egymás közötti szeretetének igazsága. Mint a lövészárokban nincsen különbség magyar, olasz vagy francia között, az mind szenved, borzalmakat áll ki, és egymást sajnálja, hogy még mindig kint kell lenniök. De én azt merném mondani, boldogok lehetünk, hogy ez a háború ilyen sokáig tartott, igen, ennek sokáig kellett tartania, hiszen ezer évek tradícióit, ezer évek szolgaságát, ezer évek zsarnokságát kellett romba dönteni. Ehhez ötéves háború kellett, ehhez millió és millió halál kellett, hogy egy új, győzelmes élet támadjon fel belőle. Ez az új, győzelmes élet a pacifizmus jegyében születik meg. Mielőtt kivenném önöktől az esküt az új, ßggetlen Magyarországra, egy másik esküt kérek önöktől. Arra esküdjenek meg önök, tisztek, hogy akik eddig a háború lelkes zászlótartói voltak, ezentúl a békének még lelkesebb munkásai lesznek. Esküdjenek meg arra, hogy gyermekeiket olyan szellemben fogják nevelni, hogy ezentúl minden háborúnak a lehetősége ki legyen zárva. Egy új korszak üdvözöl most itt benneteket, bajtársaim, a levegőből. [Több repülőgép jelent meg az Országház tér felett, amelyekről a forradalom győzelmét hirdető röpcédulákat dobáltak le.] Az emberi haladás, az emberi kultúra korszaka. Kultumlis munkával kell ezentúl dolgoznunk embertársaink javára. Menjenek szerte-széjjel az országban, és hirdessék emelt fővel, tiszta lelkiismerettel, hogy az emberiség ügye győzött, az emberiség kemlt ki győztesen ebből a háborúból, nem az antant, hanem az emberiség. Ezzel a jelszóval győzni fogunk a béketárgyaláson is, ez a mi hatalmas fegyverünk. Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni! Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk, sem tisztek, sem a legénység. Linder Béla, 1918. november 2.
