Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-22 / 221. szám
helyőrség eszme 7 FILOZÓFIAI HOWARDIZMUS Zselicky Zoltán Árpád „Nem lenne jó visszatérni a vörösborra? A vörösborral sokáig élhet itt az ember.- Ki akar itt sokáig élni? Na, ülj csak le.” Aki olyan bensőséges viszonyt ápol a humorral, mint P. Howard, alaposan gyanúsítható azzal, hogy filozofál is. Népszerű író esetében nem jó ilyesminek igazolódnia, mert a nagyközönségnek a bölcselet nem épp a zsánere. Az olvasó azt várja tőle, hogy mint a gyöngyöt, hozza az izgalmat, a derűt és a romantikát a felszínre. Milyen mélyre kell ezért süllyedni, érdektelen. Nagy zsánerregényeiben csak a komikum döbbenetesen jó kezelése árulkodik arról, hogy szerzőjük alaposan átgondolt egyes metafizikai kérdéseket, a Csontbrigád pedig perdöntőén bizonyítja, hogy filozófus is lehetne. E regényben is a szokásos rejtői klisék a legszembetűnőbbek: szerethető fiatal hős - nagy galiba - szerelem - erkölcsi elégtétel - happy end. De itt, a népszerű elemek mögött világosan kitűnik bizonyos filozófiai álláspontok ütköztetése. A regény egyetlen központi kérdés, a rabság és szabadság témája köré van felépítve. A cselekmény színhelyének megválasztásában, akárcsak a karakterek formálásában, ez tűnik meghatározónak. A gyarmati büntetőszázad erődje három szinten is prezentálja a rabság fokozatait. Az elsőt a katonai hierarchiából származó alárendeltség jelenti, a következőt az, hogy az erőd lakói, beleértve a parancsnokot is, mindannyian elítéltek, a legsúlyosabbat pedig a Pokoltető, ahol azok töltik büntetésüket, akiket az elítéltek ítéltek el. Három filozofáló karakter is segíti a filozófiai tartalmak közvetítését. A legszembetűnőbb Gouillaume főhadnagy alakja, aki a korszakban uralkodó spenceri evolucionizmus és a bergsonizmus tanaival szemben saját filozófiai elméletet dolgozott ki. A vérdetermináció teóriája valamennyi problémára magyarázatot ad. Ezeket a magyarázatokat azonban inkább saját lelkiismerete követeli, mintsem környezetének tényleges, ugyancsak égető problémái, amelyeket csak annyiban hajlandó észlelni, amennyiben azok valami, külső szemlélő által irreleváns módon tanaival összefüggenek. Patologikus személyiség. Érzésem szerint ő az intézményes filozófia parodisztikus megszemélyesítője, aki általában akkor áll elő fejtegetéseivel, amikor gyakorlati intézkedésre volna szükség. Legnagyobb vágya a szabadság. Szabadulását a fegyintézményből egy pont fixírozása révén gyakorolt tudati direkcióval igyekszik elérni, más tevékenységre nehezen vehető rá. A végesség filozófiáját képviseli Sirone kapitány, az erőd parancsnoka. Ahogy senki, ő sem száll vitába a fatalista liberális gondolkodóval. Alakja érzésem szerint meglehetősen kritikus módon, a heideggeri „Sein zum Tode” fogalmát állítja szélsőséges helyzetbe. A regény egyszerűen felmutatja, hogy a halál nem mindig sarkall önmegértésre, hanem lehetséges az ittlétnek olyan diszpozíciója is, amelyben a halál bizonyossága egyenesen reményteli szabadulást hoz. Sirone számára nincs létkérdés. Készen van a válasszal: „Eh bien! Egyszer úgyis vége lesz mindennek!” Ez a Don Juan-i figura előéletében is csak a pillanat szépségében gyönyörködve látta értelmét bárminek. Szerepe szerint ebben a letargikus állapotban ő a század teljhatalmú ura is. Szeszélyei vezette, kegyetlen önkényúr, aki egyedül az alkohollal áll függelmi viszonyban. Mindkét filozofáló karakter a körülmények rabja. Gouillaume álláspontja őrültség, Sirone önkényessége csak a szuverenitás illúziója. Ahogy a rab, a zsarnok sem lehet szabad. A harmadik bölcselkedő antihős Minkiew doktor, a század orvosa. Igazi cinikus módjára nem fejtegeti nézeteit sem önmagának, sem másoknak. Magatartásából és a cselekmény eseményeire adott döbbenetes reakcióiból látszik, hogy mindenre felkészített, kikezdhetetlen egykedvűsége több, mint üres közöny. A hatalmat katonaként is látványosan megveti, ami a légióban halálos veszélyt jelent. A kiérdemelt jutalmat, hogy szabadon engedik, értelmetlennek találja. Ő lehetne a válasz Sirone mottónkban feltett kérdésére, csakhogy számára az is mindegy, él-e, mert a halálra is legalább annyira felkészült, mint a legborzasztóbb életkörülményekre. Éppen ez a mindenbe belenyugvó, nemtörődöm magatartás teszi antihőssé. Nem akar változást hozni, pedig orvosi befolyását latba vetve megtehetné, hogy a parancsnokot elmeállapota miatt nyugdíjaztatja. A főhős Fécamp, akárcsak Minkiew, rabosítása ellenére is szabad. Nem teoretikus természetű karakter, függetlensége abból az elhatározásból származik, hogy egyszerűen jó ember marad. S aki így szabad, végül felszabadítóvá lesz. Ez P. Howard tanítása a szabadságról. 2018. SZEPTEMBER 10. - SZEPTEMBER 16. Mostani lapszámunkban Nagy Koppány Zsolt osztja meg naplója bejegyzéseit az olvasókkal. Szeptember 10. Éjfél után érkezünk Nagyenyedre. Az Előretolt Helyőrség íróakadémia elitalakulatával (Leczo Bence, Mizser Fruzsina, Nagyházi Márton, Vöröskéry Dóra és jómagam) - meghívásra - jöttünk, a Bethlen Gábor Kollégium évnyitó ünnepségén veszünk részt délután. Műsort adunk a diákoknak és a meghívottaknak, Földes László Hobo Faludy György verseiből összeállított estjének vagyunk az előzenekara. Hajnalig sörözünk... vagyis beszélgetünk ásványvíz mellett. Fejfájással ébredek, fröccsös vagyok. Szerencsére hamar elmúlik, azonban döbbenten veszem észre, hogy a zakóm, amely heteken át a szekrényben hevert, nem az enyém. Két számmal nagyobb ez, amit magammal hoztam. Lázasan kutatok az emlékezetemben, mi történhetett. Aztán rájövök, hogy valószínűleg a tévé sminkszobájában összekevertem valaki máséval, amikor legutoljára felvételen voltam. (Egy másik ember most az én zakómban feszeng valahol.) Igyekszem (műsor közben is) hanyag eleganciával hordani, mintha épp jó lenne. Nem könnyű feladat: menni, lépni például csak mérsékelten lehet benne. Állok tehát, vezetem a műsort: köszöntőm az egybegyűlteket, majd hirtelen ötlettől vezérelve a Haláltánc-balladának az Alkimistáról szóló szakaszával kapcsolom a mi prózafelolvasásunkat nemcsak Hobo verselőadásához, hanem ahhoz is, hogy egy nagyhírű és nagymúltú iskola megnyitóünnepségén vagyunk: „A Titkot űztük mindahányan, / s az évek szálltak, mint a percek, / véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” A felolvasás jól sikerül, a poénok ülnek és ütnek, profin benne maradunk az időkeretben is. Nagy taps, hálás nevetés, aztán technikai szünet, átállás: Hobo. Hobo mindig zseniális — most is. Amikor beledörmög a mikrofonba, halk ciripeléssel felcsillámlik fiatalságom minden színe és szépsége, a zene visszahozza a múltamat. Hála érte! Pálinkázás, vacsora, majd indulás vissza Budapestre. Szeptember 11. Hajnali négykor érkezünk, de kora délelőtt már csináljuk a mellékletet. Imádom, de most kissé fáradt vagyok, őszi légy. Ráadásul négy napja nem láttam a leveleimet, feladataimat - ömlik rám a munka, állandóan kétheti késésben vagyok az ideálishoz és magamhoz képest. Könyvszerkesztek, íróakadémiaoktatok, újságírók két helyen, és itt a melléklet: a szívem csücske. Bence mellettem ül, fáradtan és felváltva tördeli a kezét, a szemhéját meg a lapot. Olykor a laptopot. Anita az egyik szünetben csinál velünk egy személyiségtesztet, döbbenten állok az eredmény fölött. Csupa rossz dolgot írtam föl magamról, fátumszerűen. Oké, az egyetlen empátia kivételével. És valóban: nyomban átérzem, milyen lehet egy két számmal kisebb zakóban feszengeni valahol a világban. (Remélem, zakóm ideiglenes tulajdonosába ugyanennyi empátia szorult.) Estére nincs szemem, lemosnám egy fröccsel, de ahhoz meg erőm nincs, írok a tévének zakóügyben. Sok reménységem sincs, de hátha még ott van az öltözőben. Rájövök, hogy nem fogom egyből megismerni, tehát végig kell próbálnom mind az ötvenet a fogasról, mint valami turkálóban. K-í-N-O-S. Szeptember 12. Reggel találkozom a gyermekeimmel, szinte csókolomot köszönnek, olyan rég láttak. Aztán megismernek, nagy örülés, ölelkezéssel felütve. Délelőtt munka, soha nem érem utol magam. Koradélután szinkronra viszem a lányomat. (Rajzfilmszinkronizálást tanul - aggódom is, mert túl szép hangja van, nem magas frekvenciájú nyávogós.) Ez a második alkalom, odaadó és szorongó apaként ellentmondást nem tűrően hallgatózom az ajtó előtt. Agyondicsérik, ismét, büszke vagyok. Hétfőn tánc, szerdán szinkron, pénteken úszás. Mielőtt megszólnának: nem mi erőltetjük, ő kérte. Fiam focira és jógára jár saját akaratából, meg persze úszni. Mivel a levegővételt még nem tanulták, kénytelen egy levegővel végigúszni a medencét. Egy kis úszó hályogkovács - magabiztosan a víz alatt. Amúgy mostanában a nempergős r-ről próbál a pergősre átállni. Kedvenc szava - és étele - a virrrrrrrsli. Ennivaló. Hatéves. Szeptember 13. Fülszövegtervezetet írok Shrek Tímea novelláskötetéhez. Plusz még egymillió dolgot is csinálok, de az örökléthez most van a legtöbb közöm. Eljátszom a gondolattal, hogy egyszer majd ismét írok saját novellákat és regényeket. Sokáig sírok. Délután bemegyek a stúdióba a valaki zakójával - a saját zakómért. Természetesen nincs meg. Pedig már egész helyre kis rögeszmévé vált. Ha ez novella volna, biztos happy enddel zárnám. Hogy például ott volt, mert valaki visszavitte, és hagyott egy rejtélyes/kedves/ vidám üzenetet a zsebében, amely megváltoztatta az életemet. De ez csak élet, nem irodalom. Szeptember 14. Lányomat megdicsérik az iskolában a nyári szünetben elolvasott 105 könyve miatt, ő kicsit kevesli, hiszen már nyolcéves is múlt. A hét vége felé tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajtam, lelki értelemben persze. Jó lenne filozofikusabb dolgokat írni, de semmi nem jut eszembe, kiütötték onnan mások sorai, mondatai, írásai. Tűnődöm kicsit a munka kulminációs pontjainak, tömörüléseinek szabálytalan szekvenciáiról, de agyam fáradtan legyint, így nem tudom meg, mire jutok. Találkozom Deréky Gézával, aki németre fordítja a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regényemet: okos, vagány beszélgetésbe bonyolódunk, melynek végén lelkesen indulok haza, azzal az elszántsággal, hogy sok regényt írok még. Szeptember 15. Ma sem sikerült elkezdenem a regényírást - hogy is sikerülhetett volna. Itt van az ötlet a fejemben, Csak egy apa a munkacíme. Izgalmas, véres és fájdalmas könyv lesz. De szükségem volna hat hónapra, amikor semmi másra nem kell figyelni. Ilyen persze soha nem lesz, szóval tarsolyban marad, úgy tűnik. Együtt a család, lányom felváltva olvas és olvas, fiam lazán felfilozofál egy gondolatsort, amelynek a megfogalmazásával ezer éve küzdenek a szabadgondolkodók, forradalmárok és anarchisták (szó szerinti leirat): ,Az lenne a jó, ha ajossz az a jó lenne. S akkoj minden jössz dolgot lehetne csinálni. Az a szófogadás, ha josszat csinálsz.” Szeptember 16. Hello hétfő, my old friend. Dluhopolszky László: Fogas Rejtő módra 2018. szeptember IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
