Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-22 / 221. szám
II aror HOGYAN KERÜLT A ZÁSZLÓRA REJTŐ JENŐ? helyőrség És 1990-re ránk tört a szabadság. Egyik napról a másikra vége lett a reménytelenségnek, s tehettek bármit posztkommunista vezetők vagy jóindulatú házmesterek, olyan boldogság vett erőt rajtunk, mint Tamási Áron Kivirágzott kecskeszarvak című novellájában a két udvarló legényen, akiknek egyszer csak nőni kezdett a szakálluk és szarvuk, és kecskévé változtak: „Szabadsággá vált az élet! Kiáltani szeretnének az örömtől, és hirdetni, hogy többet ér a kenyérnél a rügy, a háznál a szikla, a verejtéknél a játék, a hazugságnál a döfés, és az álnok nőnél a szabad nőstény!” No nem a politikába jött ez a bolondos tavaszi szellő, hanem a fiatal erdélyi irodalomba. Úgy írtunk, ahogy jólesett, azt mondtunk, amit akartunk, és általában azt akartuk, hogy az irodalom örömséges legyen (vagy legalábbis érzelemteli, és ez az érzés véletlenül se a kiábrándultság legyen). így került a zászlónkra Rejtő Jenő, akiben megtaláltuk a mi örömirodalmunk előképét, azt a szerzőt, akiben nyomát sem láttuk a posztmodern értelmetlenségérzésének, a „minden egész eltörött” fülledtségének, sem az e kiábrándultságból fakadó, tét nélküli játéknak. De találtunk az olvasó napját bearanyozó, értelmes játszmákat, egy felvilágot és egy alvilágot, amelyben az utóbbi a szerethetőbb; és humort és az egyoldalú komolyság kifigurázását. Rejtő szerint nem, nem törött el semmi, csak azok vallottak kudarcot, akik úgy gondolták, az ész megold mindent, elvisz minket a csillagokig és tovább, az Istenhez, vagy a Léthez, vagy az Értelemhez. (Pedig tudhatták volna e törtetők, az ész önmagában, érzelem nélkül olyan, mint bot nélkül a horgász: félkarú óriás. Az ész legfeljebb egyik kikötőből a másikba visz minket, és ugyanazok a kocsmák találhatók mindenik helyen, csak más név alatt.) Szóval ott volt nekünk Rejtő, aki műveiben elkövette a legnagyobb mágiát, amit szerző megtehet: olyan világot teremtett, amelyben az ész nem köti meg a képzeletet, amelyben a felvilágot mindegyre rugdossa az alvilág, hogy legyen egy kicsit emberibb, ne annyira búvalbaszott és karótnyelt. Itt minden a helyén van: a komoly dolgok kifigurázódnak, a nevetségesek komolyan vétetnek. Olyan Sántha Attila vidám relativitás uralkodik, amilyenről a posztmodern még álmodni sem mer, pedig ott aztán minden egyenértékű (ha neked mindegy, nekem nyolc). Csak hát ez nem is relativitás, hanem őskáosz, ősállapot, amelyben jól megfér egymás mellett az, ami egymással ellenséges is lehetne. Rejtő világa véresen komoly a posztmodernhez képest: van neki tétje, mégpedig az, hogy a nevetéssel, a világok ütköztetésével, aztán összeolvasztásával élhetőbbé teszi a mindennapjainkat. Mert Rejtő tud valamit, amit sokan rég elfelejtettek gőgös észimádatukban: azt, hogy „Több dolgok vannak a földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”. Igen, bölcselmetek az, Horatio, mely megakadályoz abban, hogy éljetek és érezzétek, mondja Shakespeare, e korai Rejtő. Csoda hát, ha Rejtő képe került a lobogónkra, melyet fényes szelek -5 fújtak? És lett aztán Előretolt Helyőrség lap, szellemi műhely, mert úgy éreztük, védelmezői vagyunk annak az őshagyománynak, amelyet százszor kiirtottak, és százegyedszerre is visszatér. Például Rejtőn keresztül. Mely tradíció segít abban, hogy egyszer megnyugodva térjünk vissza oda, ahonnan vétettünk, amiből teremtettünk: az anyaföldbe. tarca Takács Krisztián: Rejtő bokszolt is BASEBALLÜTŐ ÉS VASVILLA Az alábbi történetet leírni lehet, megírni nem: megírta az élet. A helyszín egy faluvégi kocsma a Székelyföldön, utak kereszteződésénél. Jó futamodásnyira tőle a vasútállomás. Főleg utasemberek térnek be ide kávéra, miegymásra. De a helybéliek is előszeretettel zsinatainak itt sörök, féldecik mellett. Sokat lát, hall az ember ilyen helyen, kicsit olyan, mintha világgá ment volna, közben mégsem. Jobb a tévénél is, mert interaktív. A bemondó szövegébe bele lehet szólni, ellent lehet neki mondani, ki lehet figurázni, igaz, nem mindig ajánlatos, akad bemondó, akinek hamar eljár a keze. A műsorrács sem ismert előre, így néha izgalmas meglepetések adják elő magukat. Az egyik asztalnál tagbaszakadt helybéli mesél valamit. Ha feláll, feje szinte súrolja az alacsony plafont. Duzzadó izmai jól kivehetők kötött, zöld pulóvere alatt is. A faluban az ilyent nem konditeremben szerzik, hanem kaszálás és favágás közben kint a szabadban; fent a havasokon. A tagbaszakadt illető épp ilyesmiről beszél. Még a nyáron történt, hogy egy szekér szénát hozott le a havasi kaszálójáról. Két jó lova húzta a szekeret, szereti őket erősen. A hallgatóság bólogat: tudjuk, tudjuk. Errefelé a mesélő közismert jól gondozott, strapabíró lovairól. Azokra a havasi dűlőkre, ahonnan a szénáját hozza, nem is lehet teherautóval feljutni. Hát még szénarakománnyal lejutni. Már leért az aszfaltozott országútra a két lóval s a rakott szekérrel - folytatja a mesélő -, de épp ez a szakasz tesz leginkább próbára embert és lovat. A kiálló kövektől rázós, meredek havasi utakkal jól megbirkóznak az igáslovak. De idelenn, az aszfaltozott országúton merő kaland a közlekedés. Itt már nemcsak rajtuk múlik, hogy egy darabban érnek-e haza, hanem az or-Molnár Vilmos szágúton elsüvítő gépkocsikon is. Jobban mondva a sofőrökön, akik a tagbaszakadt illető szerint úgy hajtanak, mint az őrültek. Menne ő más úton is a szénásszekérrel, ha volna más út. De itt, a hegyek között nincs, csak ez. Ezért a közlekedési szabályok is megengedik, hogy szénásszekerek járjanak rajta, csak a gépkocsik sofőrjeinek kellene figyelmesebbnek lenniük. Szóval megy az úton a szekérrel, mikor látja, hogy a másik sávon egy teherautó robog szembe. Ilyenkor ő tűkön ül, feszt hátrapillant, hátha onnan is jön valami. S hát tényleg, a szekér mögött is száguld egy fekete BMW, láthatóan nem lassít, előzni akar. Előzött is a nyavalyás - méltatlankodik a mesélő -, pedig kanyarban voltak. Szikra híja, hogy nem ütötte le lábukról a lovakat - mondja felindultan -, az oldalával szinte súrolta a szekeret. Ő érezte, hogy felforr az agy vize, s ahogy a BMW elhúzott mellettük, az ostorral jót suhintott a tetejére. Valahogy elkerülték a balesetet. De látja, hogy kicsivel odébb a BMW lehúz az út szélére, kiszáll belőle egy kigyúrt, kopasz ürge. Megy a BMW csomagtartójához, kivesz belőle egy baseballütőt. Azt lóbálva vészjóslóan indul a szekér felé. őt olyan öröm fogta el - folytatja a tagbaszakadt -, mintha lakodalomba hívták volna. Jobb kezével hátranyúlt, kézbe vette a vasvillát, majd felállt a szekéren. Bal kezével lágyan, kedvesen hívogatta a baseballütőst:- Gyere, csak gyere, kicsi barátom, mióta várok egy ilyen találkozásra! A nagy találkozásból mégsem lett semmi. Látja, hogy a baseballütős megfordul, visszarakja dorongját a csomagtartóba, beül a kocsiba, húz el. Eszébe juthatott valami, hirtelen sürgős dolga akadt másfelé. 1j k. -rs I aaaaBBaaBi I I ( aaaaaaaaa: kArpát-meocncei tehetséooonoozó nonprofit kft. 1 aaaaaaaaaBB Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Évo (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád * Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg akmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018. szeptember
