Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-22 / 221. szám
5 helyőrség vers Orbán János Dénes Hümériáda Szahara, te királynője a pusztáknak, áldott a por, mellyel a nagy költőt üdvözlőd! ‘ Jenő A Szahara álomvilágába merengek írta Troppauer Hümér midőn hajnali csuklógyakorlatra indul a XX. század egy homokbucka tövében húzódom meg én és föl s alá rángatom a bőrt az emlékezés vesszején hogy újra édes sebként égjen bennem egy kicsit anyám és minden nő akit valaha gyúrtam gyömöszöltem lassan összemosódnak * agyamban egyetlen homályos dúskeblű mindent magába fogadó Vénusszá az ő képe és a Szahara álomvilágáé egymásra tevődik egy homokszínű nő most eltűnik már az a nedves folt sem látszik a homokon már nem is álomvilág a sivatag megyek dolgomra Holnap vonul az ezred, hahó! Az élet ellen nincs orvosság írta Troppauer Hümér (utolsó versem szertelen nem én most ő játszik velem ezért zilált a rendezés olyan akár a létezés) Császármetszéssel jöttem a világra, miután Isten közölte anyámmal, hogy a fogantatás nagyon is szeplős volt. A császármetszés anyámnak volt övön aluli, nekem az, hogy csöndes barmok helyett köztetek buktam napvilágra, s a meg nem értés savas esőjében nőttem föl én, a bősz virág. Megpróbáltam rózsakert lenni mocskos agyatok sivatagában. S mit értem vele? Hogy altatók meszelték fehérre a májam. Igen. Van. Nem. Nincs. Ó! Jaj! Mi kell? Merre? Hol? Hová? Csak innen el! Kiért? Miért? Hogyan? És meddig maradok itt? Miért pont eddig?! Jaj, szétszaladnak a szavak! Csak rímes öklendés marad. A vers csak a körítés. A húst nem tudom tálalni, nem lehet. Miért akarom gyógyítani ezt a ragályos életet? Miért nem jön ki belőlem az, amit adni akarok? A megsebzett Galamb és a többiek Habzsoltam fanyar melletek, édes, rothadó szátok, Juditok, Annák, Máriák, fejemen megannyi átok. S most habzó agyam képernyőjén a sebzett Galamb röhögve repked. A szökőkút izzadó tövén könnyel áztatott kezem reszket. Ó, lepedőre lövellő emlék! A sok nő és barát, ki nemrég még kopogtatott az ablakon, hol van most, melyik északon, vagy melyik délen, védtelen? írta Troppauer Hümér Galambbal még egyet röpültünk Nincs agyhajtó, mely énértem hajt. És az élet ellen sincs orvosság. az oráni bordély fölött, este egy kávéházban ültünk, én szavaltam, ő köpködött, és ordítottunk, verekedtünk, és hangoztattuk szerfölött, hogy mi vagyunk a helyőrség a piszkos ezredek mögött. Hát puffadt aggyal, eltussolva görcsöket, szkizofréniát, a minden helyett elfogadok ezernyi apró kis csodát. Végül is nem tudom, mi fáj, és mit akarok én, hogy fájjon, hogy mi az, ami jó nekem, és mit akarok, hogy jó legyen. Hol marja őket a végtelen? Hová gurult Yvette, a lágy, a másfél mázsás szőke vágy? És hol van Galamb, Yves, Hlavács, szájamban méla kotkodács? Ó, melyik északon, melyik délen? Ott vannak ők is, hol anyám? Szétázott cápaürülékben? A kéz lehull. Csak az éjféli madár súrolja ablakom. A vágyam buijánzik vakon. A lepedőn körül az emlék virága. Sántha Attila Azt kérded, mért tettük?! Tahó! Holnap vonul az ezred, végre vonul az ezred, hahó!!! Hason csúszva a könnyeken, a röhögéstől térden állva eltemettük az ezredet - titokban dicséretre várva. A disznótól szeretném megtanulni az élet művészetét, hogyan kell gondtalanul élni a sárban, körülvéve a hentesekkel. S mert gyógyszer nincs az élet ellen, hadd röpködjék mámorosán • x a méla, mafla, kandi szellem, kóstoljon életet, halált, kacagást, sírást, egy kis Stockholmot, s egy kis Velencét is, és persze űzze messze a hallgatást totyogó, bájos, dilettáns verse. Hümér lecsatolja öklét Hümér, mint már elismert költő, lecsatolta öklét, s kéz nélkül egy verset recitált: „Mikor az Isten. Mikor a disznó. És mikor anyám.” Az ököltelen költőt nézték, hallgatott a csüggedt hallgatóság, Hümér meg ellágyult hirtelen: „A költő minden mankót lecsatol, úgy választ hazát - de a disznó marad, t igen, a disznó, Isten és anyám.” 2018. szeptember IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
