Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-15 / 215. szám
aror •• ww A D0LG0Z0 CIGÁNYOKÉ A JOVO Soha nem látott magasságban a foglalkoztatottság - ismeri el ma már az ellenzéki sajtó is kelletlenül, azaz látja immár mindenki, hogy a jelenlegi gazdaságpolitika munkát ad az embereknek, a munkával pedig bér jár meg adóbefizetés az államnak. Egy működő, erősödő gazdaságban ennek így kell lennie, a legfontosabb cél pedig az, hogy ez a fejlődés hosszú távon fenntartható legyen. De miközben gyakorlatilag tényleg mindenki dolgozik (mindenki, akinek végzettsége van vagy kellően motivált ahhoz, hogy dolgozzon), szomorúan látjuk, hogy a hazai szakképzés utánpótlását jelentő szakközépiskolákból a cigány fiatalok esnek ki a legnagyobb százalékban és a leghamarabb, illetve kimondottan alacsony az ezeket az iskolákat befejező cigány leányok száma és aránya. A „miért”-re itt most nem szabadna leegyszerűsítő válaszokat adni, de kénytelen vagyok, mert csak így tudjuk a valós nehézségeket megnevezni és egyértelművé tenni. Azaz: sok esetben hiányzik az egyéni ambíció és motiváció, nem hiszik, hogy van értéke, van jövője a szakmának, amelyet megszereznek. Sok esetben hiányzik a magabiztosság, az önbecsülés, a küzdés is, valamint a hit képessége vagy megléte, hogy a nehézségek legyőzhetők. A cigány fiatalok tízezrei élik meg azt is, hogy a családjuk nem kellően támogató, vagy éppen maga a közösség, amelyből jönnek, nem tud úgy odaállni mögéjük, ahogyan szükséges lenne. Persze ott van az is, hogy a pénz nagy úr, és az alkalmi munka esélye értékesebbnek tűnhet olykor-olykor, mint reggel nyolc órakor tankönyvekkel egy iskolapadba beülni. Kevés a jó minta a közösségben, még kevesebb a családi körben - ez is fontos indok, hiszen nem sok az olyan ember körülöttük, akinek a sikere motiváló lenne a számukra. És mindezek összeadva azt eredményezik, hogy bár a lehetőség mindenki számára adott, az iskola és a tanulás esélyét mégsem tudják kihasználni. Aztán persze mindenki megbán mindent. A cigány szülő, hogy miért is nem támogatta jobban a gyereket, a cigány fiatal pedig, hogy miért is (vagy miért is nem) hallgatott a szüleire. Az a gond, hogy mire ide eljutunk, már késő a bánat, minimális azoknak a cigány iskolaelhagyóknak a száma, akik utólag visszatérnének a tanuláshoz, még ha ezt a jelenlegi szabályozás kimondottan támogatja is. Marad a kényszerpálya: a lányoknak általában az anyaság, a fiúknak az idénymunka, alkalmi munka, közmunka. Pedig amilyen egyszerűnek tűnik most itt mindez, annyira egyszerű-Forgács István en is kellene kezelni. A cigány fiatalok számára egy szakma elsajátítása valódi esély a felzárkózásra, ez nem lehet kérdés. A szakmát kínáló iskolák szélesre tárt kapukkal várnak mindenkit, a gazdasági szektor pedig soha nem látott nyitottsággal és egyre kedvezőbb feltételekkel (megnövelt bérek) várja az üres álláshelyekre a végzettséggel bírókat. Igen, a cigányokat is. Mert ma már a piacnak valóban az kell, aki alkalmas a feladatra, régen elmúltak azok az évek, amikor a munkaügyis munkatárs kénye-kedve szerint válogathatott a jelentkezők között. Ezért fontos, hogy ne csak elkezdjék, hanem be is fejezzék a cigány fiatalok a szakközépiskolát. Ehhez viszont motiváció, kitartás és megváltozó körülmények, megváltozó közösség is kell - olyan emberek, akik segítik a mostani tizenéves cigány fiatalokat. Hogy az ország egészének legyen jövője! A tavasz tarca FELELEM ES IDILL AZ AKVAPARKBAN Juhász Kristóf Volt régen a fürdőház, a gyógyfürdő, a strand meg az uszoda. Ma meg vannak élményfürdők, akvaszigetek, akvaparkok, akvavilágok, akvamindenségek, akvauniverzumok. Ezek lényegében azonosak az előbbiekkel - emberek fizetnek, hogy a vízben olyasmit csináljanak, amit szárazföldön nem vagy másképp csinálnának csak rátesznek még egy kamionnyi, dekadenciáig menő gyermekközpontúságot. Meg ki van írva a bejárat fölé latinul, hogy víz (magyarul meg az, amit nem szégyellnek). Elmegy, teszem azt, a férfiember az akvaparkba, hogy gyermekét és édesanyját boldoggá tegye, meg maga is velük örüljön, hogy még egy ilyen fura helyen is együtt tudnak lenni. A férfiember nem végletesen mizantróp, csak épp vadvízhez szokott, békafüttyhöz, iszapháborúhoz, cseppkővárépítéshez, kagylógyűjtéshez és ahhoz, hogy mindössze annyira legyen éber és felnőtt, hogy a Duna, a Tisza vagy a Balaton meg ne igya egyszem gyerekét. Az akvapark nem Duna. Nem teremtett világ, hanem épített, teljesen más örömöket és félelmeket kínál. Szörnyethalni egy akvaparkban sokkal nehezebb, mint bármilyen vadvízben, olyan nehéz, hogy szinte már akarni kell - és akkor még mindig ott van a jóképű úszómester. De a civilizált ember már csak olyan, hogy ha nem veszélyezteti őt a természet, akkor anynyira elveszti éberségét, hogy kénytelen a többi ember segítségével folyamatosan ingerelni magát, hogy végképp ásvánnyá ne szunnyadjon. így hát az akvaparkban szülők és gyermekek százai ingerük egymást: elsüllyedt a vízipisztoly, elvették az úszógumit, fejére ugrott az a piros gatyás, várja ki a sorát az élménycsúszdánál, miért tülekedik a vízlépcsőn, hol a vécé. Az akvapark medencéiben nem egyszerűen víz van, hanem maga az élmény: titkos buzgárok masszírozzák az ember autóvezetéstől és gépeléstől megfáradt derekát, nagynyomású zuhatagok dédelgetik laptopcipeléstől görnyedt hátát, elektromos impulzusok szíves szavának engedelmeskedő áramlatok simogatják nikotintól, koffeintől, alkoholtól, zsíros és olajos ételektől ernyedt testét. Vízcsobogás, gyerekzsivaj, a szabadidejét töltő, gondjait feledő embermassza zsongása röpíti éteri világokba gondokban, küzdelmekben, Isten, család, haza útján és üdvéért vivott harcában megfáradt lelkét. Az ember akvaparkba gyermekkel megy, vagy ő maga gyermek. A gyermek nélkül érkező vendég, legyen bármilyen életkorú, a fürdőbe lépve automatikusan gyermekké válik. Decens üzletasszonyok várják csillogó szemmel, mikor fütyüli ki őket a jóképű úszómester, tisztességben megőszült professzorok pisilnek a vízbe titkos kéjjel, szigorú óvónők igazgatják színes bikinifelsőjüket, hogy átderengjen rajta az intimpirszing, minden hájjal megkent cég- és gépkocsivezetők emelgetik sörhasukat, hogy érvényesüljön ágyékuk fölött a sárkányos tetoválás, és a jóképű úszómesterek találgatják, hogy melyik szőkített nő jött a hatkerekű belvárosi terepjáróval. Hát nem aranyosak? Az ember akvaparkba gyermekkel megy. A gyermek kéri szülejét: legyen vele gyermek! Ilyenkor a szülőnek úgy kell gyermeknek lenni, hogy minden egyes vízipisztolylövés, labdadobás, búvárkodás, úszóverseny, pancsikolás közben éber tudatánál van, vagyis adott esetben a másodperc törtrésze alatt képes vízipisztolylövésből szanitéccé, mentőápolóvá, traumatológussá, gyóntató pappá vagy klinikai pszichiáterré válni, aki bármilyen megaláztatásból fakadó poszttraumás stresszt nagyvonalúan kezel a gyermekvilág antidepresszánsával: a háromgombócos fagylalttal. Ezt nehéz ám megoldani! A megoldásnak már az elején elbukottak hangját az akvapark minden szegletéből hallani: rettegő sikolyokkal fegyelmezik élet és halál között önfeledten rosszalkodó csemetéiket. Az ember az akvaparkban játszik gyermekével. Például lecsúszik vele az élménycsúszdán. Élménycsúszdából kétféle van. Mindkettő cső, kanyargós alagút, nem látni belőle a világot. Teljesen zárt rendszer arra a pár másodpercre, míg valaki a tetejétől az aljára ér, ahol is a vízbe csobban, és levegőért kapkodva bukkan föl internetes vigyorral arcán: jó volt, mi? Az egyik cső világos, a másik sötét színű. Előbbi annyira átlátszó csak, hogy áteressze a fényt és a hangokat, vagyis nem zárja el teljesen a külvilágtól a lecsúszót. Lehet rajta valamelyest fékezni, illetve dübörgéssel jelezni a kint lévőknek: itt vagyok, élek és csúszok... No de a sötétebbik! A bátor ember káoszfekete szülőcsatornába ereszkedik alá. Nem csúszdázás ez: sötét, nedves vágta egy végtelen alagútban. Mire az áldozat elfogadhatná azt, amibe könnyelműen belekeveredett, elektromosan fölerősített sikolyok és színes, vakítón viliódzó fények karmolnak rettegő tudatába. Mikor már azt hinné, itt a vég, megjelenik a valódi fény a valódi alagút végén, és az áldozat megint csak a vízbe csobban. Hát ebben a frászkarikában csúszkálva töltött gyermekem fél napot. Magam is többször lecsúsztam vele - de csak a világos színű csúszdán. A horror-szülőcsatorna elég volt egyszer is. Hogy miért horror-szülőcsatorna? Az asszociációs és kultúrtörténeti láncolat fölfejtését nagyvonalúan olvasómra bízom. Csak annyit kérek: végkövetkeztetése ne legyen túl kedvező a konstruktőrre nézve, aki megtervezte a sötétebbik csúszdát. Tény, hogy gyermekem nem él át semmilyen asszociációs és kultúrtörténeti láncolatot az egész napos, sötét, érzékeinket otromba hang- és fényeffektusokkal ingerlő és hergelő csúszdázástól. Gyermekem nem fogalmaz költői képekben átszállásról és fölbukkanásról, halálról és újjászületésről. Ő csak csúszdázik. Sötét a csúszda? Fények és hangok vannak benne? No és? Sőt! Annál izgalmasabb! Ő csak csúszdázik. Én töprengek. Nehéz ügy. Miért is fohászkodjak? Uram, add, hogy gyermekem is minél hamarabb töprengeni kezdjen, hisz közel a vég? Vagy: Uram, add, hogy gyermekem addig lehessen gyermek, amíg csak akar? Sajnos, a hívő ember pontosan tudja: nincs olyan, hogy akar. Csak olyan van, hogy megadatik. 1 IC aafflaannsa* ■ ■ ^ nnaaoaciaana n*»»*T^iotNC«nfH»T»l»got«ettNOi*»onTWT Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Weltmann Endre (vers), 1 Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • 1 Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg a kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018. szeptember (
