Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-08 / 209. szám
12 TÖRTÉNELEM 2018. SZEPTEMBER 8., SZOMBAT Savoyai megvárta az ellenség átkelését a folyón, aztán kiadta a tűzparancsot Amikor véget ért a török átok Alig két óra alatt a teljes török hadsereget megsemmisítették Zentánál a Savoyai Jenő hadvezér által vezetett keresztény hadak 321 évvel ezelőtt, 1697. szeptember 11-én, a kora újkor egyik legvéresebb és legjelentősebb csatájában. Húszezer török katona lelte vesztét a csatatéren, köztük Elmasz Mohamed nagyvezír is, míg a keresztény oldalon alig több mint ötszázan haltak hősi halált a Tisza alsó folyásánál. Pataki Tamás szerkesztoseg@mediaworks.hu TÖRTÉNELEM A budai várpalota előtt hatalmas, patinás lovas szobor áll. A délceg alak nem magyar királyt ábrázol, hanem Savoyai Jenő herceget, német-római császári hadvezért, a magyarországi török kor végi háborúk és a muzulmán megszállók kiűzésének egyik legnagyobb katonai alakját. De hogyan került szobra a budai várba? A válasz egyszerű: királyi akarattal. A délvidéki, a mai Szerbia területén fekvő Zenta városa a diadal 200. évfordulójára lovas szobrot szeretett volna állítani a nagy hadvezér tiszteletére, megalkotását Róna József szobrászművészre bízták. Ám mivel az adományok és felajánlások nem egészen fedezték a szobor költségeit, maga Ferenc József magyar király és osztrák császár vásárolta meg azt az 1896. évi zentai látogatása során, és a budai várba vitette, ahol azóta is áll - ám ott sem okafogyottan, hiszen a Budát 1686-ban felszabadító hadsereg egyik alvezére is Savoyai Jenő volt. Prinz Eugen Eugene de Savoie, vagy magyarosan Savoyai Jenő 1663- ban született Párizsban, arisztokrata családban, ezért gyermekkora óta jelen volt XIV. La-A Savoyai Jenő vezette keresztény seregek csapdába csalták a védtelen és meglepett török sereget jós francia király udvarában. Bár gyengébb testalkata miatt inkább le akarták beszélni a katonai pályáról, Savoyai vasakarattal ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, és inkább urat váltott, I. Habsburg Lipót német-római császár szolgálatába szegődött ahelyett, hogy papi pályára lépett volna. A 17. század végén kitört törökellenes háborúk őt igazolták: Bécs védelmében (1683), Buda felszabadításában (1686) és Nándorfehérvár felmentésében (1696) is részt vett, mielőtt I. Lipót a török elleni háború fővezérévé léptette elő. A zentai diadal A 17. század végén a törökök újból megostromolták Bécset, ám a keresztény szövetségesek, a Szent Liga országai és Sobieski János lengyel király serege elsöpörte a támadókat. A hatalmas diadal után azonban a keresztény seregek sem gondolták volna, hogy pár év múlva már Budát szabadítják fel (1686) utána pedig a Balkánon hadakoznak a törökök ellen, akiket a vereségek megrendítettek ugyan, de erejüket korántsem törték meg, hiszen mindezek után is képesek voltak hatalmas hadseregeket toborozni és külföldön háborúzni. A Szent Liga ideiglenes balkáni sikerei után II. Musztafa szultán óriási csapatösszevonásokba kezdett, ezért a keresztény szövetségesek a Duna és a Száva folyó vonala mögé vonultak viszsza. Savoyai fittyet hányt a bécsi Haditanács ama parancsának, miszerint vissza kell vonulni, hogy kíméljék a kincstári kiadásokat. A német, magyar, szerb, horvát, spanyol és francia erők egyesítése után eldöntötte, hogy mégis megütközik a török sereggel, amely a korabeli léptékben valóban szörnyű méreteket öltött, hiszen nyolcvanezer főt számlált. A szultán személyesen vezette fel seregét egészen a mai Bácska területére. Hozzá szegődött még Thököly Imre vezetésével félezer lovas és több hegyaljai felkelő is (Észak-Magyarországon ebben az évben keletkeztek a későbbi Rákóczi-szabadságharcot kiváltó első szikrák). És éppen Thököly javasolta El masz Mehmed nagyvezérnek, hogy ne a Partiumon át, hanem a Tisza vonalát követve, Szegeden keresztül menjenek Észak-Magyarország irányába. A csata A Tisza zentai szakaszát évszázadok óta használták folyami átkeléshez, a törökök nem véletlenül kísérelték meg itt az átkelést. A bánságiról a Tisza bácskai oldalára átkelni szándékozó török hadseregről Savoyai szeptember 10- én értesült, ezért szeptember 11. hajnalán csapataival Zenta mellé vonult, hogy kis felderítő csapatával a mai város melletti Orompart magaslatáról figyelje meg a török csapatmozgásokat. Itt azt láthatta, hogy a törökök több tucat folyami csónakból és ladikból hajóhidat építettek, majd a bácskai oldal hídfőjénél sorba állított társzekerekkel belső sáncot alakítottak ki. Savoyai Jenő gyorsan felmérte a helyzetet, és úgy döntött, hogy rögtön megtámadja az átkelés közben sebezhetővé vált török sereget, amely a külső sánc kiépítését még nem fejezte be. Tüzérségét az Orompart magaslatára helyezte, és megvárta, míg a törökök a saját tüzérségüket hordják át a folyón: ekkor adta ki a tűzparancsot - mindeközben sáncok között és mögött feltorlódott 35 000 török katonát pedig félkörívben átkarolta a körülbelül 60 000 főből álló császári sereg. A több tíz ágyú tüze miatt a török katonák körében kitört a pánik, a szpáhi lovasság sem tudta áttörni a keresztények félgyűrűjét. Miután a császári csapatok elfoglalták a hídfőt, a bácskai oldalon rekedt több tízezer török katona a reménytelen helyzetben a Tiszába vetette magát - több ezren a folyóba fulladtak. A tüzérség és a keresztény roham csapása végzetes volt. A török fölény ellenére Savoyai Jenő határozottságával nagy keresztény győzelemmé változtatta a csatát. A keresztény csapatok alig félezer embert veszítettek, Elmasz Mehmed török nagyve» zér mintegy húszezer katonájával együtt a csatatéren maradt. Éjszaka a szultán is elhagyta táborát és Temesvárra menekült, Thököly Imre pedig holtnak tetetve magát megvárta az estét és visszaúszott a Tisza bánsági oldalára. A császári seregek nagy hadizsákmányt szereztek: sátrakat, lőszert, ágyúkat, több ezer lovat és több mint tízezer élő marhát és tevét, valamint a török hadipénztárt is. A török szultán menekülés közben hátrahagyta a birodalmi pecsétjét és személyes háremét is. A zentai vereség után az Oszmán Birodalom béketárgyalásokat kezdeményezett a Szent Liga országaival, Anglia és Hollandia közvetítésével, és 1699. január 27-én aláírták a karlócai békét, amely véget vetett a háborúnak. Utóbb Temesköz és még később Nándorfehérvár is felszabadult a török uralom alól, és visszakerültek a Magyar Királyság birtokába, ahonnan százötven éve kiszakították őket. A belső vár egyetlen kútja végzetesen kiapadt, miközben a vár minden szeglete lángolt Szigetvári kitörés Zrínyi Miklós módjára ÉVFORDULÓ Több hónapos kegyetlen és véres ostrom után, 1566 szeptember 7-én Zrínyi Miklós maradék hű katonáival kitört a lángba borult szigetvári várból, hogy hősi halált haljon a korszak egyik legnagyobb ostromló hadseregének fegyverei által. A törökök a türelmük, a magyarok minden lehetőségük végére jutottak: a belső vár egyetlen kútja is kiapadt, a vár minden szeglete lángolt, és Zrínyi nem akart a törökök kezére kerülni, nehogy élve alázzák meg a szultán előtt. A törökök pedig már 25 000 katonájukat veszítették el Szigetvár alatt. A kilátástalan helyzet ellenére, a török krónikák arról írnak, meglepetésükre a magyarok egyáltalán nem féltek. Pedig az óváros eleste után a törökök több száz védőt húztak karóba a sáncokon, ám a magyarok sem maradtak adósak, hiszen válaszul háromszáz török foglyot fejeztek le a várban. Zrínyi eldöntötte: a megadás lehetetlen, ezért ki kell törni a várból. Zrínyi egy díszes lakodalmas föveget, egy vékony selyemdolmányt öltött magára és édesapja kardját kötötte az oldalára. Valóban drámaiak lehettek a kitörés előtti pillanatok, amint a tűzbe borult várban az utolsó szavait intézi a katonáinak, inasa, Cserénké Ferenc szerint. „Én valamennyiünk között az első akarok lenni, és előttetek fogok járni, ahogyan én fogok tenni, ti is úgy cselekedjetek. Higgyétek el, testvéreim, hogy még a halálban sem hagylak el benneteket. Rajta tehát, előre!” - biztatta katonáit a főkapitány, majd leeresztették a vizesárok feletti felvonóhidat. Zrínyi azt parancsolta pattantyúsának, Szerecsen Márknak, hogy lője ki az utolsó ágyút a kapu előtt tolongó ellenségre. De a tüzért a janicsárok lelőtték, így Horvát György sütötte el a kartácsra töltött ágyút, ami széles utat vágott az.oszmánok soraiban. Ebben a pillanatban léptek a hídra és rontottak neki a töröknek. „Most a felvonóhíd lezuhan, a kapu kitárul, egy ágyú dörren bele a hídon át a mieinkbe. Füstje lassan oszlik el... Kitörnek. A gyors halált választották” - írta a török történetíró, aki maga is alig hitt a szemének, amikor észrevette, hogy a kapun kitörő védők nem páncélban, hanem színes díszruhában rohannak a végzetükbe „Jézus, Jézus!”-t - a kor keresztény harci szavát - kiáltva. A heves puskatűzben Zrí- A törökök meglepetésére a magyarok nem rettentek meg Fotó: MW nyi is megsebesült, a magyarok ezt látva próbáltak viszszahúzódni a belső várba, de a kaput már nem lehetett bezárni, a törökök betódultak. Az elkeseredett harc még órákig is eltarthatott a vár belső termeiben, a lőportorony pedig felrobbant, ami szintén sok török halálát okozhatta. Zrínyi testét eközben a janicsárok elvitték, egy nagy ágyúra fektették és lefejezték. A fejét ezután a többi vitézével együtt karóra tűzték az időközben meghalt Szulejmán sátra előtt. Az ostrom után Zrínyi fejét a nagyvezér elküldte a budai pasának, Szokollunak, ő pedig Győrbe küldte tovább. A hős fejét nagy tisztelettel fogadták a királyi táborban: felravatalozták, • majd katonai díszkísérettel indították útnak Csáktornyára, ahol felesége, Frangepán Katalin mellé temették el. Pataki Tamás
