Tolnai Népújság, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)

2018-08-04 / 180. szám

helyőrség 4 IS roza BIZTONSÁG Erdős István Akkoriban biztosítási ügynökként dolgoztam. Persze ne tessék elegáns irodákra, céges autóra meg ilyesmi­re gondolni, én a táplálkozási lánc alján voltam. Naphosszat talpaltam a városban, becsöngettem minden­hova, ahol a legkisebb szerződés­ben, legszerényebb jutalékban re­ménykedhettem. Ha valaki végre beengedett, ki­terítettem a cég portfolióját a ko­pottas dohányzóasztalokra vagy az étkezőgarnitúra politúrjára. Na­gyon szép portfolió volt. Volt ben­ne piros, kék meg zöld dosszié is. Miközben eldaráltam a bemagolt szöveget, azzal szórakoztattam ma­gam, hogy próbáltam megtippelni, a leendő ügyfél melyik rettenetes konstrukcióra bólint majd rá, hogy mihamarabb megszabaduljon tő­lem. Akár eltaláltam, akár nem, végül mindig azt mondtam, hogy nagyszerűen választott. A piros dossziéban az ingatlan­­biztosítások lapultak. A kárelemzők egy értekezlet után elárulták, hogy ezekre még soha, egyetlen fillért sem fizetett ki a cég. A harmincoldalas brosúra utolsó huszonkilenc oldala csak arról szólt sűrűn szedett, apró betűkkel, hogy milyen alapon tagad­hatja meg a társaság a kárenyhítést. Az első oldalon boldog ingatlantulaj­donosok fényképe volt, akik büszkén nézték a vadonatúj házukat. A kék dosszié volt az életbiztosí­tásoké. Csupa felfelé ívelő színes görbét nyomtattak az első lap­ra, unokáikat önfeledten ölelgető nyugdíjasokkal. A többi unalmas oldalon, amit soha senki nem olva­sott el, felhívták a figyelmet a konst­rukció kockázatitőke-alapjára, ami kiemelkedő jövedelmet ígért, de ami még egyszázaléknyi hasznot sem hozott soha, tulajdonképpen örülhettek a kötvényesek, ha a befi­zetett pénzüket visszakapták. Volt egy zöld dosszié is, ebben a baleset-biztosítások anyaga volt, de idáig ritkán jutottunk el. Arra gon­dolok, hogy az emberek nem igazán hitték el, hogy valami történhetne velük. A valami valahogy mindig másokkal szokott megtörténni. Nem mintha bármi értelme lett vol­na ezt választani, a cég jogászai és orvoscsapata percek alatt szedték szét az összes felmerülő kárigényt. Ezért is lepődtem meg, amikor az egyik takaros házban a leendő ügy­felem egyből a zöld dossziéra kér­dezett rá. Csapzott, öregedő ember­ke volt, látszott, hogy valami fontos dolgában akasztottam meg, de nem zavartattam magam. Ez a munka része volt. Soha nem zavartattam magam.- Jó lesz ebből a legolcsóbb - mondta, és ujjával a zöld mappára bökött. Teljesen értelmetlen válasz­tás volt.- Nagyszerű választás - bólin­tottam, de a drágának látszó töl­tőtollammal az eggyel lejjebbi sort kopogtattam. - Csak minimális többlettel viszont jogosult lenne...- Nem, elég lesz ez - legyintett. - De tudja mit?- Igen, uram? - kérdeztem kész­ségesen.- Akar pár extra forintot keres­ni? - még nem is bólintottam, már BALATONI NYÁR írófényképek az 1950-es, '60-as, '70-es évekből Horváth Anikó ,A Balaton hintáz velem, két menny között ring életem.” Weöres Sándor Balaton című verse kifejezi mindazt, amit a kiállításra betérő látogató érez: könnyedsé­get, nyugalmat, felüdülést és azt az érzést, hogy van, ami soha nem múlik el. Már a Petőfi Irodalmi Múzeum folyosóján belekóstolhatunk ebbe a hangulatba, hiszen a lépcső te­tejére érve három kék-fehér napo­zóágy vonja magára figyelmünket. A kiállítótérbe belépve újra és újra visszatérő motívum a vízparti pi­henést megidéző nyugágy, amely­ben - irodalmi múzeumhoz híven - egy-egy vers vagy prózarészlet talált otthonra. A Balatont idézi a középső teremben elhelyezett stég is, amelyre fellépve a faburkolat­ba rejtett tárgyak néznek velünk farkasszemet: irodalmi nagyjaink strandoláshoz használt kellékei. A szeptember 16-ig látogatható időszaki kiállítás a Kádár-korszakba repíti vissza a látogatót. Abba az idő­szakba, amikor a külföldi utazások lehetőségét szigorúan szabályozták, s a Balaton pótolta a vágyott tenger hiányát. „A Balaton innét még ősszel is olyan, mint egy olasz öböl” - írja Németh László a magyar tengerről IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET szóló vallomásában. A tárlat elsősor­ban fényképekkel idézi meg a múltat, s egy részük most látható először. Az eddig családi albumok mélyén lapu­ló fotókról mosolygó írók, költők és barátaik, családtagjaik néznek visz­­sza ránk. Milyen jó lenne, ha ezek közül a képek közül néhány beke­rülne az iskolai irodalomkönyvek­be! Egészen biztos, hogy a fiatalok más szemmel olvasnák azoknak az alkotóknak a műveit, akik egykor ugyanúgy töltötték a vakáció napja­it, ahogy ők is: napozással, fürdéssel, kirándulással, baráti beszélgetéssel. A szépirodalom, a fotóművészet mellett megjelenik a kiállításon a film és a zene is. A korabeli, gyakran hang nélküli felvételeken íróink, költőink élvezik a balatoni nyár örömeit, s ha feltesszük a fülhallgatót, meghallgat­hatjuk Cseh Tamás A hatvanas évek című dalát, amely még inkább segíti a látogatót az évtizedekkel korábbi magyar valóság átélésében. Nagyon tetszett, hogy a múzeum játékra hívott: az első teremben el­helyezett feladatlap kitöltésével ka­kukktojást kereshettem a kiállított fényképek között. Az emlékezetes, szórakoztató, ugyanakkor elgon­dolkodtató tárlat időutazásra hív - megmutat egy rég eltűnt világot, amelynek ismerős arcai arról me­sélnek, hogy körülöttünk sok min­den változik, de a Balaton örök. folytatta. - Bedöglött lent az egyik fagyasztóm, nem segítene átpakolni a másikba? El kell mondjam, hogy piszok rossz hetem volt. Ő volt az első, akivel egyáltalán a brosúrákig el­jutottunk, pedig már péntek volt. Érthető hát, hogy nem akartam ba­rátságtalannak tűnni. Meg persze a pár forint is jól jött. Miután alá­írtuk a szerződést, levettem a za­kómat, felgyűrtem az ingujjamat, és utánaindultam a pincébe. Nem tudom, mire készült az öreg, de legalább egy tonna fagyasztott hús volt ott lent. Ha nem lett volna der­mesztőén hideg, alaposan megiz­zadtam volna, mire végeztünk.- Nem fogad el egy combot há­lából? - kérdezte, amikor az utolsó deres csomagot raktuk át egyik ha­talmas fagyasztóládából a másikba. A zsebéből gyűrött bankókat húzott elő, nehogy félreértsem. — Úgyse fér már be rendesen. Megköszöntem a kedvességét, zsebre vágtam a pénzt, a táskám­ba gyömöszöltem a fagyott húst, és elköszöntem. Másnap, szombaton délben fantasztikus sültet rittyen­tettem, már agglegény mércével persze. Ebéd után a kávémat kor­tyolgattam, amikor az újságban megláttam egy hírt, mellette egy képpel egy takaros házról. Elfogták a régóta üldözött soro­zatgyilkost. A házában megtalál­ták áldozatai fagyasztott marad­ványait.” Elégedetten dőltem hátra. Mégis jó irányba mennek a dolgok. A vüág megint biztonságosabb lett. Fotó: Codra Botond Lapszámunkat CODRA BOTOND és LÓNAY ARTHUR fényképeivel illusztráltuk. A fotók a július 24-29. között Tusnádfürdőn zajlott szabadegyetem és diáktábor, a 29. Tusványos egy-egy pillanatát ragadják meg.

Next

/
Oldalképek
Tartalom