Tolnai Népújság, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)
2018-08-25 / 197. szám
4 IB roza OSZTALYTALALKOZO Végh Rezső félkopasz, 44 éves műszerész arckönyvüzenetnek örül, osztálytalit szerveznek az agilisabb ráérősök, akiknek valamiért fontos (vagy önmagukért, esetleg egyebekért) egy rég kimúlt közösség. Pontosítok: Végh Rezső, a félkopasz, egyébként (önmaga szerint is) dögunalmas műszerész előbb örül, majd aggódni kezd. Aggódni kezd, ugyanis megijed, mit is fog majd mondani ezeknek magáról. Számvetést végez a laptopja felett. Ugye ott a gyerek, igaz, kissé tohonya, meg ügyetlen és lusta is, meg nem is szép, szóval nem lehet vele nagyon büszkélkedni. Rezső tovább összegez. A gyerekhez van asszony is, ám finoman szólva sem egy dubajozós plasztikszőkeség. Van még: műszerészvégzettség, műszerészállás, azzal esetleg lehetne villogni, hogy én legalább a szakmában maradtam... Nem, a mai világban ezzel nem lehet domborítani. Kocsi is van, de inkább hagyjuk. Lakás panel, esetleg a bebukta devizahitel? Okos, csórónak és baleknak nézzenek? Hobbi nyista, szórakozás max az esti tévé. Ázsia expressz, meg X-Faktor, esetleg régebben a valóságsók, meg a Győzike. Rezső egyre elkeseredettebb. Pecázni, legalább pecázni még járok, remélem ott lesz a Toll Laci, vele jártam keszegezni a Kis-Dunára, Soroksár külső-felső, jó is volt. (Gondolja.) Sovány. Rezső tovább keseredik Qassan nincs hova). Ne menjek? Kósza gondolat, sivár életében legalább valami kis pisla fény e tali: esetleg néhányról lerí, nekik se jött össze. De mi van, ha igen? Ha mindnek igen? Kellene valami sztori. Ami üt. (Agyai.) Valami jó szaftos sztori. Súlyos betegség? Esetleg. Tisztul a kép, Rezsőnk előtt feldereng a remény. Mint hajnalpír. Rák. Ez az! Éppen kigyógyultam a rákból! Vagy legyen inkább a gyerek? Nem, nem adom a rákom! Majdnem meghaltam, de már túl vagyok rajta, éppen hogy. Most mondták a féléves kontrolion, hogy minden lelet negatív. Vagy pozitív? Most hogy is van? Majd a Gugli segít! Mondjuk agydaganat? Nem, az nem jó, annak látni a nyomát. Esetleg tüdő? Nem, az általában gyógyíthatatlan. Hasnyálmirigy? Az is. Legyen egy szimpla leukémia? Az jó, abból már sokan kijöttek! Nézi a Guglin, jegyzetel. Egészen jó, gondolja. Eredeti! És sajnálni fognak, meg a részvét, pöpec! Rezső a tali napjára szépen felépíti mondandóját. Még néhány viccesnek szánt sziporkát is beilleszt a sztoriba. Hogy oldja a feszültséget. Már látja maga előtt a döbbent, együttérző arcokat, a sajnálkozást, a borzongást. Gál Vilmos Aznap este korán érkezik, hogy ő választhasson helyet, ő akar először beszélni, mert azt hiszi, úgy hatásosabb. Páran nem jönnek el, köztük a Toll Laci se, az egyetlen spanja. Rossz ómen. Az ofő irányítja a műsort, általános jópofizás közben piálgatnak, indul a mesedélután. Persze névsorban, így ő lesz az utolsó. Közben feltűnik neki (nem csak neki) Seres Robi, a suli egykori macsója, gyúrásfüggő nagyarc, most viszont árnyéka önmagának. Kábé feleakkora, mint eredetileg. Gyanúsan méregeti. Csak nem nagybeteg? Nuku vészforgatókönyv. (Rezsőnk lehangolt.) Egymás után csengenek le az élménybeszámolók egy fél életről: húsz éve tartottak utoljára osztálytalit. Végre Seresre kerül a sor. Rezsőnek a torkában dobog a szíve. És nem csak azért, mert utána ő következik. Szorítja a poharát és drukkol. Csak fogyókúra, vagy drogfüggőség legyen. Esetleg bulimia, bár az nem valószínű. Seres belekezd. Tüdőrák. Kopp. Áttétes. Kopp. Fél év. Kopp. (Bátran beszél, erőt sugároz, a kellő helyen elejt néhány önironikus megjegyzést. Pont úgy, ahogy ő akarta.) Döbbent, együttérző tekintetek, részvét, sajnálkozás, borzongás. A beszámolóknak hirtelen vége szakad, mindenki csak a Seressel törődik. Végh Rezsőre már senki sem kíváncsi. Végh Rezső sziluettje lassan halványulni kezd, közben gyűlölködő tekintetét Seresre függeszti. De az nem vesz észre semmit. Elfoglalja a többiek figyelme. Rezső tehát halványul, de még ez sem tűnik fel senkinek. Rémülten küzd ellene, ám fél perc sem kell, és teljesen feloldódik az éterben. Soha nem kerül elő. És soha nem keresi senki. KARMA Erdős István Az egész akkor kezdődött, amikor egy kora nyári délután betértem a kedvenc kocsmámba. Nehéz napom volt az irodában, nem akartam semmit, csak leülni valahova, és átnézni a papijaimat. A hely viszont tömve volt, sehol egy szabad asztal, még a pultnál sem találtam üres bárszéket. Egyetlen bokszot láttam csak az ablaknál, ahol egyvalaki ült, pont olyan olcsó öltönyben, mint az enyém. Nem ismertem, de odaléptem a sörömmel a kezemben.- Persze, ülj csak le - intett, mire ledobtam a táskámat a vele szemközti padra. Körülnézett. - Pedig ilyenkor nem szoktak ennyien lenni. Tényleg, péntek van, ilyenkor mindenki hamarabb végez a munkahelyen.- Te is melóból?- Ja, nem, én már itt vagyok egy ideje, most éppen nem dolgozom. Láttam rajta, hogy beszélgetni akar, bár én szívesebben ültem volna csendben az aktáimmal.- Tudod, ott kezdődött az egész, amikor csődbe ment a cégem - folytatta. - Szinte egyik napról a másikra bedőltek a hiteleim, vitte a bank a házat, és vele ment a feleségem meg a gyerekek is. Nem volt valami szép válás, azóta sem láttam a kölyköket, vidékre költöztek. De ezek csak jöttek a nyakamra sorban a többi tartozás miatt. A postás már előre röhögött, amikor meglátott, kívülről tudta a személyim számát, annyi tértivevényes levelet hozott a végrehajtóktól. Hitelkártya, autólízing, telefon, parkolások, tudod, hogy megy ez. Az adóhatóságot valahogy megúsztam. A végén már vagy tíz végrehajtóval leveleztem.- Nem lehetett könnyű - mondtam óvatosan.- Nem, de lassan összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy nem hagyom magam.- Bíróságra mentél?- A túrót. Máshogy oldódott meg. Már kezdett érdekelni a dolog, hátha megtudok valami trükköt. A söröm mellé könyököltem az asztalra.- Szóval az első ritka nagy mocsok volt. Valahogy tudta, mikor jön be valami kis pénzem, rögtön rátette az inkasszót a számlámra. Rengeteget balhéztam vele. Aztán az újságban olvastam, hogy nem kell többet aggódnom miatta. Vadászbaleset. Csak a DNS-e alapján tudták azonosítani. Soha nem jöttek rá, hogy melyik társa lehetett, tudod, a söréten nincsenek ballisztikai nyomok. Belekortyolt az italába, és végignézett a tömegen. A kutyát sem érdekeltük, csak két fáradt fickó voltunk egy asztalnál. Mondjuk a kettőből az egyik kezdett kényelmetlenül fészkelődni.- A második cifrább volt, ő intézte a házunk árverezését. A mai, napig emlékszem, amikor ott állt a járdán, és elégedetten nézte, ahogy a költöztetők a teherautóra rakják a cuccainkat. Mind a két gyerekem zokogott, amikor a szomszédoktól búcsúztunk, szerintem ő a nadrágjába élvezett. Utána majdnem még egyszer annyit akart behajtani rajtam, mint amennyit a ház ért. Ez a fickó a lépcsőn esett le. Pár napig még élt a kórházban, de aztán egy éjjel elromlott a lélegeztetőgépe. Nem tudták megmenteni, de szerintem senki nem hullatott könnyeket utána. Érdekesek ezek a véletlenek. Igyekeztem elbújni a söröm mögé, és kétségbeesetten kerestem valami ismerőst, akihez odamehetnék köszönni. Nem nagyon foglalkozott velem, zavartalanul folytatta.- A harmadiknak jól mehetett a szekér, rólam is legombolt némi pénzt, megtalálta egy céges számlámat. Vele a kocsihitelt intéztük, de végül nem zárult le az eljárás. Akkor már szinte csak készpénzt használtam, meg az autótól is megszabadultam addigra, de roszszulesett, amikor jött az SMS az inkasszóról. Horvátországban volt egy vitorlása, mindig ott nyaralt. Egyszer kihajózott, aztán senki nem látta többet. Elhallgatott, és a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon.- És zaklatnak még a többiek? - kérdeztem kicsit később, csak hogy ne üljünk csendben. Remegő kézzel ittam bele a sörömbe. Meglepve kapta fel a fejét, mintha elfeledkezett volna rólam.- Ja, nem, mostanában valahogy csend van - vonta meg a vállát. - De ne csak én beszéljek, mesélj te is valamit! Mivel foglalkozol? Nagyot nyeltem.- Végrehajtó vagyok — mondtam halkan. Csak pislogott egyet, és közelebb hajolt.- Fura dolog ez a karma - mondta kedvesen.- Az - bólintottam. - Fura. Tragikus kép, ...még egy (100 « 70 cm, olaj-tempera-farostlemez, 1992)
