Tolnai Népújság, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)

2018-08-25 / 197. szám

IRÁNY A PARNASSZUS! Turczi István Valamikor, a távolba vesző időkben volt egy Parnasszus nevű, hetente jelentkező, húszperces televíziós irodalmi vetélkedő, amit én talál­tam ki, és én is vezettem. 1992 és 1995 között sugározták, minimális költségvetéssel, viszonylag nagy nézettséggel, a főműsoridő előtt. Akkor még nem voltak kereske­delmi tévék, sokat számított, hogy hétről hétre a képernyőn vagy, még ha egy ilyen jelentéktelen játékkal is. Azután berobbantak a keres­kedelmi tévék, és nemsokára meg is szűnt ez a műsor. Nagyon a szí­vemhez nőtt a Parnasszus név, és nem szerettem volna, ha a világ változása miatt elfelejtődik. Felöt­lött bennem, mit mondott pár évvel korábban Vas István. Ő volt ugyan­is az első, aki azzal biztatott, csinál­jak egy költészeti lapot, idézem őt: „Pilinszkyék is nekirugaszkodtak, de az elszánásnál tovább nem jutot­tak soha. De benned van szívósság, meg tudod csinálni!” Javasolta, hogy keressek mecénást, és ha lesz, akit érdekel az ügy, utána üljek le az akkor mérvadó literátorokkal, hallgassam meg a véleményüket, és kérjünk tőlük kéziratot. Órákig tudnék mesélni az Orbán Ottóval, Tandori Dezsővel, Fodor András­sal, Lator Lászlóval, Rába György­­gyel és másokkal folytatott lapelő­készítő diskurzusokról; az biztos, ha ők akkor nem állnak azonnal mellém, és nem adnak kéziratot, akkor messze nem szólt volna ak­korát az első számunk. 1995 októberében indult útjára a folyóirat. A név maga egyébként megfelel írói alkatomnak, nem szerettem volna valami extrava­gáns, moderneskedő címet adni: ez egyszerű cím, a tévéműsor miatt némileg be is volt már vezetve, aki nem érti, az úgysem olvasná. Már az alapító okiratban megfogalmaz­tuk, hogy kizárólag első közlésű verseket, versforditásokat, illetve líratörténeti-költészetesztétikai igényű esszét, tanulmányt jelente­tünk meg benne negyedévi rend­szerességgel. Tehát széppróza, napi kritika, drámaközlés nem kap he­lyet. Ehhez tartjuk magunkat azóta is. Az indulás finanszírozása jó em­berek egyéni támogatása, ha úgy tetszik, polgári mecenatúra révén történt. Először bizonyítanunk kel­lett életképességünket és szakmai rátermettségünket, csak azután lép­hettünk be sok évvel később - már ismert és széles körben elfogadott lapként - a pályázati körbe. Talán nem érdektelen, ha idemásolok egy passzust a folyó­irat alapító okiratából, amelyhez ma is tartjuk magunkat: „[...] a Parnasszus, Közép- és Kelet-Eu­­rópa egyetlen költészeti folyóira­ta, mely a kezdetek óta arra vál­lalkozik, hogy a magyar irodalom legszebb hagyományait megőrző költészet legújabb értékeit állítsa a figyelem középpontjába. A folyó­irat az indulás óta hangsúlyozot­tan politikamentes, nem tartozik egyetlen politikai vagy esztétikai felfogást hirdető táborhoz sem. Ezért helyet kap minden magyar nyelven író alkotó. A közlés egyet­len kritériuma az írás minősége. A Parnasszus írásokat közöl, nem szerzőket.” Tíz év után szükségét éreztem a tartalmi-szerkezeti, illetve a meg­jelenésbeli megújulásnak. Egyre több lett a tennivaló, nem is bír­tuk „kisipari módszerekkel” el­látni a növekedéssel együtt járó pluszfeladatokat. A 2007 és 2013 közötti évek alapvető szerkezeti és tartalmi változást hoztak a lap életében. Megindult a két állandó „nagyrovat” illetve lefektettük a Parnasszus online szerkesztésének szakmai feltételeit is. A két rovat, a Centrum és a Redivivus új ala­pokra helyezte szerkesztési gya­korlatunkat is: mivel mindkét rovat tartalmaz interjút, nagy terjedelmű tanulmányokat, elemző kritikát és gyors reagálású szépírói miniesz­­széket is, elengedhetetlenné vált a minél alaposabb és körültekintőbb előkészítő munka, a célirányos megrendelői szakmai tevékenység. 2008-tól e két nagyrovat kiegé­szült egy harmadikkal is, amely jellegénél fogva az Átjárás címet kapta: minden egyes lapszámban külön figyelmet fordítunk egy-egy világirodalmi költői életmű magyar (újra)fordítására. Az első közlésű versfordításokat minden esetben a műhelymunkát bemutató esszé, ta­nulmány kíséri. És akkor még nem beszéltünk ar­ról, hogy a folyóirat szellemi hold­udvarához tartozó fiatal költők körében egyre növekvő igény je­lentkezett arra, hogy verskiadót is indítsunk. A Parnasszus Kiadó ma már 150 kötetnél tart, ugyanaz a logika működteti, mint a folyóira­tot, Új vizeken címen versesköte­tek, Átjáró címen versfordítások, Magasles címen költészetről szóló esszék, tanulmányok jelennek meg évről évre. Itt tartunk most. Vázlatosan ennyit lassan huszonöt év kitartó erőfeszítéséről egy költészeti lap fennmaradásáért. Kész csoda, hogy a példányszámunk és előfizetőink száma még emelkedett is az utób­bi években. Mert a költészet nincs egyedül! tarca A FELHÚZHATÓ LÉTRA „Eridj, te csúnya lány vagy, neked nem lesz részed a mulatságban!”, mondta ne­kem az idősebbik, a sunyi képű coyote, az, amelyiknél a puska volt, valahol a Tü­­cson-szektor sivatagos, látszólag élettelen kellős közepén, a szektorban, amelyiknek akkor még a nevét sem tudtam kiejteni he­lyesen (pedig azóta az otthonom lett), mert akkor még igazi mexikói voltam (mielőtt Maryhez kerültem volna), ott mondta nekem ezeket, a legkegyet­lenebb szavakat, amiket életemben hal­lottam, a kiszáradt fánál, ahol a nővérem­nek és a többi nőnek, akik velünk voltak, le kellett vetkőzniük, és fel kellett lógat­niuk az ágakra az alsóneműjüket, nekem pedig megparancsolták, hogy tűnjek el, vissza se nézzek, mert még utánam is lő­nek, ha kell, tűnjek csak el, a távoli ház irányában, ahol egykor idős rancher éldegélt, de most már a megözve­gyült feleségéé, aki egyes-egyedül éli retL tegéssel teli életét, elmenekül, ha a coyoték betörnek hozzá (rendszeresen egyébként), az egyetlen helyre, ahová tud, vagyis az emeletre, egy felhúzható létrán, amazok meg nem fáradnak vele, hogy lehozzák on­nan, hisz minek is tennék, én a csúnya lány vagyok, ő meg csak az öreglány a szemük­ben, undorító, gonosz tekintetű, rosszéle­­tűségről árulkodó szemükben; erre emlékszem, a tekintetükre, a mit sem sejtő, a bosszú erejével nem számoló tekintetükre, amikor eljön a telihold, és érzem az átalakulást, a gyilkos indulatot, az ereimben a dagadást, az izmaim meg­­feszülését és az erőt, hogy széttépjek akár egy marhát is, ha az utamba kerül, de közben csakis a coyofék után kutatok, és amikor rájuk találok, igazságot szolgál­tatok, Mary pedig, aki befogadott, ilyenkor a padláson húzza meg magát, ahová az eme­letről jut fel, a felhúzható létrán. ARCANAK NAPKORONGJA „Samuel, azonnal gyere vissza, megőrül­tél?”, kiált utánam az ugandai parancsnok, de hangjának kötele nem ránt vissza, én, Sámuel Bangura, nem fordulok hátra, nem olyan fából faragtak, meg kell néznem a szétlőtt autót, miután épp az imént szór­ták tele golyókkal, mert nem akart megáll­ni a támaszpontunk előtti utolsó ellenőrző pontnál, ilyenkor pedig nem szabad habozni ugye, kíváncsi vagyok, mit találok ott, miben mesterkedhetett a vezető, miért nem törő­dött vele, hogy márpedig mi tüzet nyitunk majd, és közelítek hozzá kitartóan, sőt már a kilyuggatott motorháztető mellett járok, mely felgyűrődött, mikor a jármű a HESCO-akadálynak ütközött, látom a sofőr fejét, ahogy a kormányra borult, és eszembe jut, amikor újra fegy­vert fogtam a kezembe, még 2013-ban, mert én, ellentétben másokkal, szerencsés vagyok, akkor ugyanis még nem tört ki odahaza az ebolajárvány, az csak egy évvel később következett, így nem ragadtam a faluban, mint a többiek azóta - ők hiába egészségesek, nincs az a konzuli tisztviselő, akit erről meggyőzhetnének, én bezzeg sírtam is örömömben akkor, mintha előre tudtam volna, hogy ez így lesz, hogy átjutottam a tű fokán, most pedig itt vagyok Irakban, a Backwater Security alkalmazottjaként, őrző-védő munkával keresek elég pénzt, havi kétszázötven dollárt (biztosítás nél­kül), és félre tudok belőle tenni, ha nem eszem mindennap, ráadásul érdekes éle­tem van, mindig van itt valami új, valami Marton Péter meglepetés, ez pótolja a kimaradt étkezé­seket, legfeljebb a hőséget elviselni nehéz néha; meglepetés ezúttal is vár, látom, hogy felnéz a vezető, csak tettette, hogy halott, valójában Alhaji az, a legjobb barátom, nem sokkal a háború után láttam utoljára, otthon, Sierra Leonéban, munkát kere­sett, és úgy látom, azóta talált is magának, nagy mókamester ez az én Alhaji bará­tom, mikor meglát, azt kurjantja, „Boldog születésnapot, Samuel!”, hiszen csak­ugyan ma van, és tűz lobban, Alhaji tüzet gyújt, hogy letelepedhessünk felidézni az emlékeinket, hogy beszélgessünk hajna­lig, ha már így egymásnak maradtunk, mert a polgárháborúban megölték apáin­­kat-anyáinkat, én pedig boldogan nézek arcának napkorongjába. Könczey Elemér karikatúrája KNTC­KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉ00ONDOZÖ NONPROFIT KFT. ■namnaaBaai aaaaaaaaaH aaaaaaaaaaa Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Évo (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), ■ Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • 1 Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróokadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója Emberi Erőforrások Minisztériuma ■ IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg a kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018. augusztus |

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom