Tolnai Népújság, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)
2018-08-11 / 186. szám
helyőrség TPTTTTTT folytatás oz 1. oldalról I perspektíva A császári hadsereggel, majd később a cári seregekkel szemben persze ez kevés volt, de azt nem szabad elfelejteni, hogy soha a magyar történelemben ilyen sok honvéd, ilyen jól szervezetten és felszerelten a nemzet szolgálatában nem harcolt. Az ország az akkori teherbírásának a maximumát nyújtotta, erre alapozódnak a nagy katonai sikerek. Görgei - aki ekkor már i-vel, polgáriasán írja a nevét - Kossuth mellett az ország legnépszerűbb embere. Kossuth iránta való bizalma töretlen, egy alkalommal az országgyűlésben úgy nyilatkozik, hogy becsületével áll jót Görgeiért, akit a katonái bálványoznak. Nem véletlenül: az ő nevéhez köthető, hogy az ország területéről kiverték az ellenséget - ezért kellett a császárnak segítséget kérnie a cártól. Az emberek azt várták, hogy valami egyezség szülessen az osztrákokkal, vagy ha nem, akkor végre kimondhassuk, hogy függetlenek vagyunk. Görgei Artúr fiatal katona volt, éppen csak betöltötte a 31. évét, mindenféle előzetes katonai tapasztalat nélkül, vegyész végzettséggel érte el a hatalmas harctéri sikereket, néhány hónap alatt nőtt fel a feladatához. Úgy tartják, Görgei legnagyobb erénye a hatalmas felelősségtudat, katonáira úgy tekintett, mint akiknek a haderejét a nemzet bízta rá. Pompás szervező volt, megfontoltan válogatta meg a munkatársait, jó érzéke volt a haditervekhez, de mégiscsak a változó helyzethez való alkalmazkodásban volt a legjobb. Soha nem ragaszkodott csökönyösen a haditervhez, rugalmas volt és nagyszerűen taktikázott. Igyekezett olyan hadműveleteket kivitelezni, amelyek nem jártak nagy véráldozattal, mégis hatékonyak voltak. Persze a kortársak a szemére vetették, hogy nem tudott felmutatni egyetlen hatalmas, döntő diadalt sem, de az utókor végre azt is felvetette: mégis hogy tudott volna, ha minden pillanatban jelentős túlerővel kellett megküzdenie? Az orosz haderő, amely 1849 júliusában beözönlött az országba, egy éve már folyamatos trenírozás alatt állt, rendkívül képzett sereg volt. Az oroszok ötödik hadteste a havasalföldi fejedelemség felől özönlött be Erdélybe, ott voltak mellettük a kaukázusi hegyi csapatok, amelyek segítették a betörést a Tömösi-szorosnál. Bár a magyar haderő akkorra már kiszorította a császári csapatokat az országból, ez hatalmas vérveszteséggel járt. A magyar haderő tehát meggyengült, újoncokkal volt tele, míg az orosz felkészült, kompakt haderővel érkezett. Az orosz hadsereg júliusi betörése után minden elveszett. A magyar katonák még ellenálltak, és másfél hónapig utolsó csepp vérükig küzdöttek a túlerővel szemben a magyar szabadságért. Ellenálltak, hátha valami csoda történik. Hátha tud Kossuth szövetségest szerezni! Arról fogalmuk sem lehetett, hogy Kossuth nagyon jól tudta, ezt a harcot nem érdemes folytatni - ha érdemes lett volna, ő maga állt volna az élére. Inkább másra hárította a felelősséget. Augusztus 12-én a nemzet nevében figyelmeztette Görgeit, hogy két esetet fog árulásnak tartani: ha nem kísérel meg mindent a nemzet megmentéséért, illetve ha csak a hadsereg megmentéséért bocsátkozik alkudozásba. A Görgei vezette fősereg 25 000 emberrel és 170 ágyúval végül augusztus 13-án megadta magát Bika (60 » 50 » 40 cm, bronz, 2017) a Rüdiger tábornok vezette oroszoknak. Ez szimbolikus tett volt, azt jelentette: a magyarokat nem Ausztria, hanem az orosz túlerő győzte le, vagyis a hadi diplomácia nyelvén az osztrákokat és Haynaut szégyenítették meg. A katonák persze tisztában voltak a túlerővel, de a csodavárást nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra abbahagyni, és felfogni, hogy mindennek vége. Voltak fiatal tisztek, akik elindultak Komáromba, hogy bejussanak az erődbe és tovább harcoljanak, de nem ez volt a jellemző. A korabeli leírásokból azt lehet tudni, hogy valami mélységesen fájdalmas bénultság vett erőt a katonákon. Mikor Görgei végiglovagolt a katonái előtt, hirtelen elöntötte a szívüket a hála életük leggyönyörűbb másfél évéért, a dicsőségért, amely évszázadok múltán is ragyog majd felettük, és kitört belőlük az éljenzés. A magas, szőke, fess, legendásan szép férfi, Görgei Artúr tábornok vasidegzete ott, akkor egy pillanatra felmondta a szolgálatot, ráborult a lova nyakára és zokogott. Eközben Kossuth - miután a Lúgoson gyülekező maradék sereget látva megbizonyosodott a katonai helyzet reménytelenségéről - lenyírt szakállal Orsóvá felé szökött, és megkezdte negyvenöt éven át tartó emigrációját, de még mindig ő volt a magyarság szellemi vezére. Az Angliai és franciaországi magyar követekhez és diplomáciai ügynökségekhez címet viselő levelet - amely megírásának helyéről, a bulgáriai Vidinről kapta közkeletű nevét - Kossuth egyaránt szánta a magyar és nyugati közvéleménynek és a nyugati nagyhatalmaknak. A levélnek nagyjából kétharmada Görgeiről szól, őt teszi felelőssé a szabadságharc bukásáért. Görgei igazi kálváriája október hatodikán kezdődött. Az országon végigsöpört a hír, hogy a tábornokokat Aradon kivégezték, csak Görgeit nem. Az orosz cár nem szolgáltatta ki Görgei Artúrt a császári hatóságoknak, ameddig írásos garanciát nem kapott arra, hogy nem végzik ki. A cár a fiát, a későbbi Sándor cárt küldte Ferenc Józsefhez, hogy kegyelmet kérjen Görgei számára, akit több ízben Napóleonhoz hasonlított. De az emberek nem olvasták a cár levelezését, nem tudták, mi áll a háttérben. A nép csak azt látta, hogy míg a legjobbjainkat Aradon kivégezték, Görgei életben maradt, sőt egy idő után kegydíjat is kapott, hiszen polgári foglalkozása nem lehetett. Arra nem gondoltak, hogyha ő nincs, elvész az a százhetvenezer fiatalember, aki majd részt vesz az ország újjáépítésében. A nemzetnek könnyebb volt abban a hitben ringatnia magát, hogy mi valójában verhetetlenek vagyunk, és senki sem állhatott volna az utunkba, csak és kizárólag egy áruló lehetett az, aki elgáncsolt. Mit könnyebb megmagyarázni a népnek: a nemzetközi katonai viszonyok alakulását vagy azt, hogy valaki elárulta a harcot? Persze az áruló mítosz kialakulásának nagyon is emberi a magyarázata: Kossuth emigrált, és az emigrációban természetesen kitört a széthúzás és a bűnbakkeresés betegsége. Kossuth szeptemberben írta meg a vidini levelet, amelyben Görgeit egy személyben tette felelőssé azért, hogy a szabadságharc elbukott, de az árulózás akkor már itthon is rég fellángolt: Vörösmarty Mihály Az átok című versében Görgeit féregnek titulálja, a magát erkölcsi fölényben érző Vajda János - aki később újságíróként az önkényuralmi rendszert szolgálta - is írt hasonló verset, és a népdalokban is megjelent az „istenverte áruló gazember” képe. Görgei súlyos fej sebét a császáriak kezelgették, de csak annyira, hogy ne a kezeik között haljon meg. Míg a többi fővezért Aradra vitték, Görgeit Váradra, az orosz fővezér, Paskievics elé, innen pedig irány Klagenfurt, ezt a várost jelölték ki tartózkodási helyéül, itt is maradt házi őrizetben egészen 1867- ig. Ő volt az utolsó, aki szabadult, szabadságharcos tevékenységért senkit ilyen sokáig nem tartottak fogságban. Gyermekei itt születtek, munkát nem vállalhatott. A kiegyezés után hazatért, a politikusok szimpátiával fogadták, de a közvélemény nem. Mikor megtudták, hogy melyik fogadóban szállt meg, éjszaka beverték az ablakát. Nem találta a helyét, az utcán köpdösték, mondják, öreg korára ezt annyira megszokta, hogy nyugodtan szunyókált a pádon, míg a körülötte állók gyalázták. Tisztességes munkát viszont nem kapott, Görgeit alkalmazni nem volt ajánlatos. Kossuth a vádjait hivatalosan soha nem vonta vissza - bár finomítgatott rajtuk -, a kiegyezéspárti politikusok azonban segítették Görgeit. Emlékiratokat írt, háttéremberként dolgozott, de inkább a polgári életben próbált elhelyezkedni. A vegyészeti tudását szerette volna kamatoztatni bányászati vállalatoknál, de akadályokba ütközött. Aztán az öccse visegrádi birtokainak lett az igazgatója, így telepedett le Visegrádon. Végül - ahogy az a nagy történetekben lenni szokott - csak ketten maradtak: a császár és a tábornok. Mindketten 1916-ban haltak meg. Görgei rehabilitációja nagyon lassan indult meg. 1884-ben kétszáznál is több katonatiszt - közöttük Klapka György - kiadott egy nyilatkozatot, amelyben elmagyarázták, hogy Görgeit miért nem tartják árulónak. A Horthy-rendszerben már feloldódni látszott az árulómítosz olyannyira, hogy a tábornok szobrot kapott a budai várban. Aztán jöttek a negyvenes évek, és a kommunista történetírás ismét lecsapott az áruló mítoszára - úgy kellett nekik, mint egy falat kenyér: lám lám nemcsak Rajk László áruló... „Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A. többi lárifári” - mondta Görgei Artúr Mikszáth Kálmánnak. 2018. augusztus IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
