Tolnai Népújság, 2018. július (29. évfolyam, 151-173. szám)
2018-07-21 / 168. szám
roza 4 13 A HEGEDŰ LELKE Valamikor, úgy tizenkettedik évem kezdetén apám rábeszélt a zenetanulásra. Tűrhető hallással bírtam, nem volt ellenemre a dal, a zene, ám hogy mások előtt fennhangon énekeljek, nálam arról szó sem lehetett. Az alkalmassági vizsga azonban komoly dolog, ezért ott mégis rászántam magam. Elénekeltem egy Petőfi-dal első strófáját, megismételtem a vizsgáztató tanár által lekopogott ritmust, s már meg is nyílt előttem a sebtében szervezett újlaki zenede kapuja. Rokonszenvem a tangóharmonika felé hajlott akkoriban. Igaz, egyet láttam csak addig közelről, s azt is egy tizennégy éves lány ölében, akinek kaija és válla mozgására nyiladozva varázslatosan szólalt meg az a titokzatos hangszer. Nem tudnám már megmondani, hogy a búsongó szláv dallam melankóliája vagy a lány szép arcának játéka fogott meg jobban, de fellobbant bennem a vágy - a harmonika iránt. A vágy pedig kényes portéka, mert amilyen boldogító és magasztos érzés tud lenni, annál kiábrándítóbb és lesújtóbb annak váratlan és gyors halála. Egy alkalommal, az iskolából hazaérve, szánalmasan kopott, vedlett hegedűtök várt az asztalon. Kivetett magából az álomvilág, csalódás görbítette le számat. Hozzá se értem, fel se akartam nyitni, de a hangszerekről már felvilágosított apám hozzám hajolt, s magyarázni kezdte, hogy a harmonika nehéz, egyfolytában lefelé húzza a fejlődésben lévő gyerek vállát, s idővel tán még tüdőbajt is okozhat. Mindezt jó ismerősétől, leendő zenetanáromtól tudta, aki kiokosította az iránt is, hogy a sokféle zeneszerszám közül csakis a legnemesebbel, a hegedűvel érdemes foglalkozni. Ha így van, hát legyen - bólintottam az okos érvelésre, s ezzel elkezdődött rövid és dicstelen zenei pályafutásom. Vári Fábián László- Hallod, öcsém, oszt’ mék resztoránba’ fogsz majd muzsikálni, ha kitanulsz? - talált meg mindjárt egy gúnyos kérdés, amikor az első zeneórára indultam.- Én hegedűművész leszek, nem muzsikus - feleltem kényszeredett mosollyal, s abba a válaszba már beleszorult az én ébredező önérzetem is. Ettől kezdve mégis szégyellni kezdtem, hogy azzal a ronda hegedűtokkal kell végigvonulnom a városon. Bosszúsan rejtettem volna hónom vagy kabátom alá, de elég nagy volt ahhoz, hogy ne tehessem. Aztán... ha csak egy mód adódott rá, kihagytam a zeneórákat. Miklós tanár úr tekintete elkomorodott, de nem tett le róla, hogy visszaigazítsa az én nemes hangszertől eltántorodott szívemet.- A hegedűnek lelke van - mondta -, csak annak engedelmeskedik, aki valóban ismeri és szereti, hangja azt képes akár a magasba is magával emelni. - S hogy súlyos szavait nehogy légből kapott frázisnak véljem, meg is mutatta a hangszer belsejében a hát- és tetőlapot feszítő rövid kis fenyőpálcikát. - Ha ezt kivennénk, a hegedű teljesen megnémulna. Ez veszi át és adja tovább a húrok rezgését, ez kelti életre a hangszert. A pálcika hangközvetítő szerepe hihetőnek tűnt, de hogy miért kell azt léleknek mondani, azt kissé már soknak tartottam. Mégis megvitattam magamban a hallottakat, és eldöntöttem: hogyha igaz a beszéd, bizonyára a hangszerkészítő mestertől származhat - átvitt értelemben is - a hegedű lelke. Egy anyaiélekből tehát, s így mindjárt érthetőbb. Előbb azonban szoknia kell az új testet, ezért még sokáig nyugalomban marad. Mindaddig, amíg egy igazi zenész a saját lelke által fel nem keresi, át nem öleli, föl nem ébreszti. De az én lelkemet - úgy látszik - nem ilyen feladatra szánták, mert ösztönszerűen tiltakozott a feladott gyakorlatokkal szemben, így hát az én Murzsa Gyulától, a legismertebb ugocsai prímástól vásárolt hegedűm hamarosan árván maradt, lelke pedig begubózott a totális csöndbe. Ha nem így alakul, ez a kis történet szépen bekerekedhetett volna, de így nyitott sebként éktelenkedett fiatal életem során még sokáig. A Teremtő maga is megbánhatta, hogy életem ösvényét valamikor a zene földje felé terelgette, ezért tévedését, s hogy szeretett Ugocsáját, ezt a századok által sűrűn ostorozott kistájat is kárpótolja, igyekezett mielőbb helyre igazítani. A péterfalvai Pál Pistikét nem kellett különösebben a gyakorlás feladatára nógatni. Büszke, viski gyökerekkel bíró szülei maguk is zenészek; nagybátyja a csonka Máramaros leghíresebb harmonikása, jobbnál jobb tanítványok mestere volt; Pistike ily módon már születése előtt többszörös isteni áldással felérő, a legkiválóbb mesterhegedűkkel kompatibilis lelket kapott. S amikor már szinte mindent tudott a mesterségről, akadémikus tanárai után a tiszaújlaki Murzsa Gyulát is felkereste, hogy egy népzenésztől tanulja el a lokális ízeket. Pistikétől, azaz Pál István Szalonnától, az Állami Népi Együttes vezető prímásától ismeijük a mester és tanítvány viszonyát híven kifejező anekdotát. ’89 nyarán a tiszaújlaki Turul-emlékmű újjáépítése és felavatása megdobogtatta minden jóérzésű magyar ember szívét. Az ifjú prímás és legényei a magas lépcsősoron álltak, rájuk bízták a hangos zenével való hívogatást. A helyszínre tóduló tömeget, amelyben ott lépkedett Murzsa mester is, nem kellett különösebben hívogatni, igyekezett a csoda látására maga is. Gyula bácsi azonban a vígan áradó zeneszóra megtorpant, mutatóujját felemelte, s a rá figyelők ámulatára így szólt: Ni, ott meg én muzsikálok! S hogy a helyzet abszurditását mindjárt maga oldja fel, így folytatta: De az mégse lehet, mer’ én itt megyek a csinált úton, a muzsika meg amott szól. És szól azóta is a táncházakon, hatalmas népünnepélyeken át a magyarság lelkének ünnepi állapotait megjelenítve, a világ legtekintélyesebb színpadain. Nekem mégis a Röpülj, páva rendezvényei a legkedvesebbek, ahol Pál István Szalonna a fiatalságnak húzza. Nincs annál nagyszerűbb látvány, amikor a népzenében és néptáncban jeleskedő fiataljaink a nemes vetélkedésben, örömtől sugárzó arccal, önfeledten tapossák egymás sarkát! Ilyen az, amikor a hegedű és a közösség lelke egymásra találnak. qyerekvers Kiss Benedek Babaváró Esti támadás Aludj, pici bimbó a szívem alatt, szerető anyácskád leslek nemsokára. Aludj, pici bimbó a szívem alatt, közelít a perc már, közelít a nap, aludj, pici bimbó, aludj, szívem álma! Sorakozik már sok játék a polcodon, kis szobánkban, meglásd, te leszel a legszebb. Sorakozik már sok játék a polcodon, de hogy boldogabb légy, itt az alkalom, varrók hozzá néked, kis bimbó, még egyet. Akad a házban kóc, szövet is akad, a varródobozban gombok is hevernek. Aludj, pici bimbó a szívem alatt, várnak a játékok, vár a baba-had, kis szobánkban, meglásd, te leszel a legszebb. Néhány öltés még és kész a kóc-baba, szerető anyácskád tenéked csinálja. Néhány öltés, íme, s kész a kóc-baba: két szeme két nagy gomb, lobog kóc-haja, nem volt és lett, látod, mint te, szívem álma! Három szúnyog szállt az estbe, szállt az estbe a fülembe. Illegettek, billegettek, mindig pimaszabbak lettek, végül vérig megsebeztek. Az egyiket búbján kaptam, a másikat hókon csaptam, harmadikabtenyeremmel ízzé-porrá nyuvasztottam. Három szúnyog lelke száll tovább az estbe. Bátor volt mind, mind a Kata, de a lelkűk beste, s a csillagos estbe szétmált mindnek teste. Lelkűk, Uram, ne fogadd be, ne menjenek mennybe! Árokugrás Mély árokban árokbéka, el akarna kapni, hopp, átugrok, árokbéka, nem tudsz te elkapni. Ugrálj, béka, ugorj, béka, nem tudsz te elkapni, hopp, átugrik Pista, Jóska, béka fogsz maradni. Árokbéka, ide hajts, mint a légy, átröppen jobbról, balról is a brancs a szép Kisgát-közben. Lányok szoknyája de síkos, kapd el, árokbéka, akit elkapsz, megesküszik véled bizony még ma. LAPSZÁMUNK SZERZŐI Czakó Gábor (1942) Kossuth-díjas író, publicista, képzőművész Demeter Szilárd (1976) író, rockzenész Döbrentei Kornél (1946) József Attila-díjas író, költő, újságíró Ferdinandy György (1935) József Attila-díjas író, költő, kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár Füzesi Magda (1952) Táncsics Mihály-díjas költő, író, újságíró láncú Laura (1978) József Attila-díjas író, költő, néprajzkutató Kiss Benedek (1943) Kossuth-díjas költő, műfordító Makkai Ádám (1935) kétszeres Kossuth-díjas, Kossuth- Nagydíjas költő, nyelvész, műfordító, a chicagói University of Illinois emeritus professzora, a Magyar Szent István-rend kitüntetettje Orosz István (1951) Kossuth-díjas grafikus, filmrendező költő, író Serfőző Simon (1942) Kossuth-díjas költő, író Tamás Menyhért (1940) Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író, műfordító Temesi Ferenc (1949) Kossuth-díjas író, műfordító, drámaíró, forgatókönyvíró Thimár Attila (1969) szerkesztő, egyetemi oktató Vári Fábián László (1951) Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író, műfordító, néprajzkutató IRODALMI-KUUURALIS MELLÉKLET 2018. július
