Tolnai Népújság, 2018. június (29. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-09 / 132. szám
folytatás az 1. oldalról B helyőrség interiu Fekete Péter a Fővárosi Nagycirkuszban Forrás: Fővárosi Nagycirkusz Egy idegen, vadonatúj közegben két év alatt kellett felépítenem egy olyan viszonyrendszert, hogy a diplomaszerzés után is marasztaljanak. Miután átvettem a diplomámat, a főiskola rektora kért fel arra, hogy tanítsak az intézményben, végül nyolc év lett belőle. — A kilencvenes évek második felében több mint húsz alkalommal hozott angol nyelvű színházi előadásokat Magyarországra. Hogyan találta ki egy frissen diplomázott rendező, hogy a két ország között színházi-oktatási projektet kellene megvalósítani?- Észrevettem, hogy Magyarországon abban az időben az angolnyelv-oktatásra, az angol nyelvű képzésre hihetetlenül nagy igény van. Gombamód szaporodtak a felsőoktatási intézmények nyelvi lektorátusai, komoly szakemberek keresték, hogy milyen új impulzusokkal lehet még jobban katalizálni a képzést. Ezzel párhuzamosan a cardiffi főiskolának központi oktatási eleme volt az utazószínház, hiszen Nagy-Britanniában a színházak jelentős része nem társulati, nem repertoárszínházi, hanem utazó- vagy produkciószínházi formában működik - azaz a képzésnek fontos része egy utazószínházi produkció lebonyolítása is. Ezt a kettőt összecsomagoltam, és azt ajánlottam a cardiffi főiskolának, hogy tanítsuk az utazószínházat egy európai, konkrétan magyarországi turnéval, a magyar felsőoktatási intézményeknek pedig azt ajánlottam, hogy fogadják ezeket az előadásokat, hiszen az angol nyelvű oktatáshoz jól tudják használni a színművészeti hallgatókkal való találkozásokat. 1996 és 2002 között több mint háromszáz fiatal külföldi művész közreműködésével, egyegy turné során három-négy magyar főiskola, egyetem angolosait látogattuk meg. Mintaértékű projekt volt. Büszke vagyok rá, hogy ezt kitaláltam, megszerveztem, két oldalról pénzt szereztem rá. Azóta is kapcsolatban vagyok azzal a több száz, jelenleg a brit előadó-művészeti szakmában dolgozó szakemberrel, akik részt vettek a projektben, azóta is küldik a visszajelzéseket. Ők ma komoly színházak igazgatói, díszlettervezői, vezető színészei. Hihetetlen jó érzés, hogy valamennyien azzal mentek haza, hogy Magyarország csuda egy hely, a magyar emberek befogadóak, iszonyú jó fej kultúrlények, tele ötletekkel és kreativitással, és hogy a magyar fiatalokkal egy életre szóló élmény átbeszélgetni egy éjszakát- akár a világ dolgairól, akár egy színházi előadás kapcsán.- Ez nagy pálya, ahogy ezt követően a Nemzeti Színház külkapcsolati vezetése is az volt. Mindezek után elkerülni a békéscsabai színházba nem jelentett olyan váltást, amely hirtelen a lehetőségek beszűkülésével járt?- Ezt az interjút úgy kellett volna kezdenem, hogy köszönöm a családomnak, édesapámnak és édesanyámnak, rögtön utánuk pedig köszönöm a békéscsabai társulatnak, hogy most itt lehetek. Békéscsabán egy olyan szerető, alkotó, innovatív közeget sikerült kiépítenünk, amely hosszú távon meghatározza az életemet és a gondolkodásomat.- Egy kis közösségre jellemző tud lenni, hogy a messziről jött embert, az idegent némi kétkedéssel, bizalmatlansággal fogadja.- Ez így is volt. Már megszépülnek az első hónapok, amikor rengeteg munkával kellett kialakítanom az alapokat, hogy aztán egyszer csak elkezdjenek mögöttem összeérni a vállak, egy irányba forduljanak a tekintetek. Ez aztán a Fővárosi Nagycirkuszban is így volt, és minden bizonnyal a minisztériumban is így lesz. Az első, a megismerés hónapjai a legizzasztóbbak.- Az önről készült portrékban visszatérő fordulat a kompromisszumkészség, a gyors helyzetfelismerés és az új helyzethez való alkalmazkodás, a fáradhatatlanság és az innováció. Hogyan jellemezné magát?- Ezek sorrendje is nagyon fontos. Folyamatosan szembefúj velünk a szél dolgokat, valami elől elhajolunk, máskor hagyjuk, hogy egy-egy falevél rátapadjon a bőrünkre. Én lehetőségkereső ember vagyok: aki szereti, ha fúj, majd pedig belemarkol a szélbe, szívesen veszi, hogy a falevelek közül az értékesebbek rátapadjanak az arcára, szemére, kezére. A munka-, a művész- és az alkotótársaimmal mindig a lehetőségből kihozható maximumot kerestük. Ez innovációvá válhat, ha az ember folyamatosan azt kutatja, hogy az adott lehetőségből mit és hogyan lehet kihozni. Az ehhez vezető út a kompromisszumkészség: ha az ember állandóan konfrontálódik, ha állandóan üt, akkor az energia elmegy a fals tartásra és a kézfej páncélosítására. Pedig a kéz nem ütésre, hanem nyújtásra való, a kéznek a tenyerét használjuk, és főleg arra, hogy simogasson és a másik tenyerét érintse.- Egy szabad művészi világból, a színházi vagy cirkuszi szabadságból most sokkal szigorúbb, kötöttebb feladatba csöppen. Hogyan készül erre a munkára?- Szerencsém van, mert a színház maga egy integráló művészeti ág. Az irodalomtól a képzőművészeten és a táncon át, a klasszikustól a modernig minden megtalálható benne. Egy színházi produkció létrehozása, működtetése megoldhatatlan anélkül, hogy ne ismerjük, ne értékeljük a kulturális élet egyéb területein dolgozó társaink értékeit.- Azok közé a ritka szakemberek közé tartozik, akiknek egyszerre van vidéki, határon túli, fővárosi és európai, vagy a cirkuszvilágot tekintve egész világot átfogó kulturális tapasztalata. Hogyan lehet ezt kamatoztatni államtitkárként?- Amikor a kultúra négylábú asztaláról beszélek, akkor a ki, kinek, mit és hol kérdéseit elemzem. A kultúrateremtők által létrehozott „termékek”-hez, a csodákhoz a vidéki, a budapesti és a határon túli embereknek egyforma eséllyel kell hozzáférniük. Olyan kulturális, szellemi termékeket kell létrehoznunk, amelyek meghatározzák Magyarország európai pozícióját, a világban betöltött helyét. Ezeket csak az egyén és a közösség jelentős támogatásával tudjuk megteremteni. A távolságot, amely a budapesti és a vidéki kultúrafogyasztás között van, minimalizálnunk, törölnünk kell. Ebben számíthatunk megyei jogú városaink rendkívül élénk, ám sokszor nem eléggé megbecsült kulturális életére és értékeire. Komoly szellemi műhelyek vannak a megyeszékhelyeken, és sokszor a kistelepüléseken is. Ezt a fajta egymásra épülő és egymásnak segíteni tudó műhelyhálózatot nagyon meg kell becsülni. Ebből a szempontból a békéscsabai tapasztalataim nagyon élénkek. Egy-egy városban a helyi művészek - a színháztól kezdve a zenészeken át az irodalmárokig - és kultúraszervezők közösségalkotó szerepe teszi a lakóközeget élhetővé, szerethetővé: hogy ott érdemes, kívánatos, jó legyen élni.- Május 22-én nevezték ki kulturális államtitkárnak. A konkrétumokra való rákérdezés még nagyon korai lenne, de ha pár kulcsszóval vagy -mondattal jellemezné, hogy milyen államtitkárságot és milyen kultúrpolitikát szeretne, mit emelne ki?- Az egyik első dolgom lesz, hogy a különböző területek vezetőivel és alkotóival leüljek egyeztetni: a Magyar Művészeti Akadémia elnökétől kezdve a kicsi, de nagy hagyományú és fontos szervezetek képviselőiig. A nyári időszak első fele a minisztériumon belüli építkezés és az információszerzés szakasza lesz. Ősszel kell konkrét tervekkel előállnom, az oktatási év megkezdésével tervezek programokat letenni az asztalra. Például hogy a kulturális élet mivel tudja segíteni a pedagógusok munkáját, mivel tud nagyon hatékonyan közreműködni a következő generáció tudásszerzése kapcsán. Gyakran beszélünk kulturális akadálymentesítésről, és ebben benne van a vidék felemelése, a gyengébb társadalmi és anyagi helyzetben lévő társadalmi rétegek megsegítése is. De keveset beszélünk arról a kommunikációs akadálymentesítésről, amelynek a felnövekvő új generáció, illetve a kulturális javakat őrző szakemberek és előállító művészek között kellene megvalósulnia. Én már az utóbbi csoporthoz tartozom. Abban pedig segítségre van szükségem, hogy meg tudjam szólítani a fiatalabb generációkat. Hol fogunk egymással kommunikálni? Hol lesz az az új kommunikációs csatorna, amelyen keresztül a ma nyolc-, tizenhat vagy huszonegy éves fiatalok számára a levéltárak, a múzeumok, a képzőművészet, a színház, a komolyzene, az irodalom, a könyvtárak nemzedékünk számára még nagyon fontosnak tartott értékeit el tudjuk juttatni? Ez a generációs akadálymentesítés, generációs kommunikációs akadálymentesítés az egyik legfontosabb feladatom. Olyan kultúrpolitikát szeretnénk építeni, amelyben meg tudom mondani egy tegnap megszületett és tizennyolc év múlva érettségiző csecsemő szüleinek, hogy két évtized múlva milyen ország fogadja majd a gyereküket. Amikor az az álom, hogy ő tökéletesen írjon, olvasson, beszéljen magyarul és idegen nyelveken, hogy ne felejtse el, amit elődeink vagy mi létrehoztunk a művészeti-kulturális életben, vagy hogy ezek segítségével majd el tudjon igazodni Európában és büszkén élje meg magyarságát - valóság lesz. Nekünk a kulturális építkezés során ezt a célt kell a szemünk előtt tartanunk: a gyerekeim még meg nem született gyermekeinek jövője lebeg a szemem előtt, amikor kultúrpolitikát építek. 2018. június IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
